A versíráshoz szükség van a tűzre, a vízre, a földre és a levegőre

Ne akarjuk minden leírt szövegről azt hinni, hogy az vers. Ha valamit leírunk terápiás céllal, az még nem jelenti azt, hogy költők vagyunk. El kell távolodnunk önmagunktól ahhoz, hogy költészetet műveljünk, de én is még csak kísérletezgetek.

Az Irodalmi Jelen líra kategóriában díjjal tüntetett ki A pusztítás reggelei című verseskötetedért, amelynek több darabját közöltük a folyóiratban. Hosszú munkafolyamat van mögötte, 2017-ben jelent meg a Forum Kiadónál, és utána valósággal berobbantál az irodalomba. Egyre többen figyeltek fel rád, a szakma elismerően írt a könyvről, a Quasimodo költőversenyen is elismerésben részesültél. Hogyan kezdődött Bíró Tímea költői pályája, mi volt az első meghatározó versélmény, emlékszel-e az első versedre, idősebb pályatárs motivációja – ha volt ilyen – hogyan segítette ezt a hivatást?

A költészet csodálata egyetemistaként, a bölcsészkaron kezdődött, amikor viszonylag későn, de annál nagyobb intenzitással Pilinszky János, Ladik Katalin, és Sziveri János szerelmese lettem. Misztikusnak éltem meg a soraikat és a bennük rejlő világot, hangulatot. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e hasonlóra, és az évfolyam harmadik-negyedig évében elkezdtem írogatni, de ezek a szövegek terápiajellegűek voltak, szinte csak személyesség volt bennük, tudtam, hogy még kevesek ahhoz, hogy versnek nevezzem őket. Keveset és alig írtam, inkább az olvasásé volt a főszerep, ami valójában mindig is nagy szenvedélyem volt. Falom a könyveket. 2013-ban, amikor Szabadkára költöztem, és elkezdtem a színházban dolgozni, kevesebb időm jutott az olvasásra, nem az alkotómunka töltötte ki a mindennapjaimat. Az esti próbák után nem a kollégáimmal engedtem ki a gőzt, hanem otthon a laptop előtt, eszeveszetten siettem haza írni. Az volt a nap katarzisa, amikor találkoztam a billentyűzettel, és tudtam, nem kell az órát nézni, nem fog csörögni a telefon. Meglepően rövid idő alatt, mindössze másfél év alatt született meg kétszáz szöveg, és nem állítom mindegyikről, hogy olvasásra érdemes, de az biztos, hogy valami átszakadt bennem, szinte tódultak ki belőlem a képek. A több kötetes, rendkívül tehetséges és alázatos L. Móger Tímea ösztönzőleg hatott rám. Mindig is felnéztem rá, tiszteltem a munkásságát, a barátságunk szilárd talajt adott annak a bizalomnak, hogy megmutassam neki a szövegeimet, ő pedig időt és energiát nem sajnálva véleményezte őket, tanácsot adott. A mai napig hálás vagyok neki ezért. A másik biztatóm fiatal költőbarátom, Celler Kiss Tamás volt, aki nélkül nem biztos, hogy elküldöm a kéziratomat a Forum Kiadó pályázatára. A határidő utolsó napján postáztam, és ehhez kellett az, hogy néhányan higgyenek bennem, mint például a kötet szerkesztője, közeli barátnőm, Losoncz Kelemen Emese, aki kritikusként tevékenykedik. Tudtam, hogy nem lesz velem elfogult, és nekem erre van a legnagyobb szükségem. Sokat segítettek a folyóirat-szerkesztők is, akik építő jellegű kritikával láttak el. Az első szöveg, amire versként tekintek, az a Szívesség I., a kötetben is olvasható. Az volt az első olyan vers, ahol érzékeltetni tudtam egy hangulatot, amit el tudok képzelni filmkockaként.

Szereted a monotonitást, szívesebben szaladsz egy futópadon, mint a szabadban, ezért is hagytál fel a színházi munkáddal (szerk. megj. – Tímea a Szabadkai Népszínház magyar társulatánál rendezőasszisztensként, súgóként, illetve ügyelőként dolgozott). A költészet művelése számodra ezek szerint nyugalmat igényel, és nem kedvez neki a felfokozott, pörgős életforma. Szemlélni szereted a világot, kívülről megfigyelni…

Szeretek egyszerre egy dologra figyelni annak ellenére, hogy pörgős életet élek, és egyszerre sok mindenbe belenyúlok. Gyakorlatban nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy azt eltervezzük. Ha zenét hallgatok, akkor akár órákig csak azt csinálom, a futásnál az izommunkára és a kitartásra figyelek, ha sétálok, akkor pedig a természetre, valamint képes vagyok több napig ugyanazt enni. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatát egy nagy bánatbatyuval a hátamon hagytam ott, hiszen imádom a csapatot, de egy idő után azt éreztem, hogy belefásultam a munkámba, egyre jobban zavart, hogy naponta kétszer kellett menni próbára, és az országunkban munkálkodó „gyönyörű” létszámstop és az ezzel járó tehetetlenség-érzés csak rontott a helyzeten. Nem tudtak állandósítani, és veszélyben éreztem a jövőmet. Meg kellett ragadnom egy olyan lehetőséget, amiben talán jobban kiélhetem a kreativitásomat, ez most az újságírás. Pontosan így van, ahogy látod, nagyon szeretem megfigyelni az embereket, elgondolkodni rajtuk, megérteni őket, kicsit beléjük bújni, és a legjobb érzés segíteni nekik, ráébreszteni őket valami újra magukkal kapcsolatban. Érdekes, hogy tényleg mennyire meg tud szelídülni az ember, mert meglehetősen pörgős, szókimondó, és társasági ember vagyok, akinek mindenről megvan a véleménye. Az utóbbi néhány évben átértékelődtek bennem a dolgok, már más a fontos. Megtanultam gazdálkodni az időmmel, odafigyelek, hogy kire és mire használom, és talán még jobban felerősödött bennem az, hogy nincsenek tabuk, mindenről szeretnék beszélni, csak talán kicsit halkabban vagy nyomatékosabban. A lényeg nem a hangerőn van, és azt is tudjuk, hogy a kevesebb néha több. Az őszinteség iránti vonzalmam megmaradt, ez jó.

anyám akarata
apám tagadása
vagyok

– ezzel az ellentétpárral indul A pusztítás reggelei című versesköteted kötetnyitó darabja. Az Ellentétből című vers hangulata meghatározza a kötet további verseit is, mintha végig erre a belső feszültségre építkeznél. Hogyan alakult ennek az igen kemény versanyagnak a szerkesztése, miként állt össze kötetté? Beszélhetünk-e tudatosságról ennyire személyes hangú verseknél?

Semmiféle tudatosságról nem tudok beszélni. Egészen egyszerűen csak jöttek a hangulatok, a képek, a szavak, és sorok születtek belőlük. Mivel te is alkotóember vagy, tudod, hogy vannak az írásban irányíthatatlan dolgok, amik szépen elmossák és elnyomják a tudatot, a tudatosságot. Ha valami felkapaszkodik a felszínre, akkor foglalkozni kell vele. Tűpontos a belső feszültség meghatározásod, örülök, hogy ezt érzékeled a versekben. Ez a belső feszültség pont az Ellentétből című versből ered, ugyanis vannak olyan emberek, akik nem a szerelem gyümölcseként jöttek a világra, nem várták őket, és az életük legfontosabb éveiben, a gyerekkorukban többször azt éreztetik velük, hogy nem kellenek, fölöslegesek, (és) az életük teher a szülőnek. Nehéz ezzel ébredni és aludni, nemhogy még álmodni. Valami szépet. Ez a fajta élet és az önmagunk iránti bizalmatlanság, a folytonos bolyongás, a válaszok keresése végigvonul a köteten, és mint egy nehéz bőrönd, jelen van a felnőttkorban is. Próbáltam kinyitni ezt a csomagot a versekben, átnézni a tartalmát, és könnyíteni a súlyán.

Helytálló, ha azt mondom, a vers terápia, az írás gyógyít mind olvasót, mind költőt?

Igen, gyógyítani képes, csak ne akarjuk minden leírt szövegről azt hinni, hogy az vers. Ha valamit leírunk terápiás céllal, az még nem jelenti azt, hogy költők vagyunk. Valamilyen szinten el kell távolodnunk önmagunktól ahhoz, hogy költészetet műveljünk, de én is még csak kísérletezgetek. Könnyű abból táplálkozni, amit megéltünk, ami megadatott, az igazi nehézség a fikció teremtése. Van, akinél persze ez pont fordítva van, nem tud beszélni és írni az emlékeiről, és előbb tudja a fantáziáját hasznosítani. A terápia során talán a nyersanyag távozik belőlünk, és azt kell csiszolni, költői elemekbe bújtatni, úgy szépíteni, hogy az olvasó azonosulni tudjon vele, az nagy ajándék tud lenni egy szerzőnek.

Sokan anyaversekként határozták meg az első kötetedet, az én értelmezésemben viszont a felnőtté válás kötete inkább, az Állójegy című vers is alátámasztja ezt. A szenvedélybeteg és agresszív apa alakja, a beteg anya, a szenvedés, az éhség, a test, a szerelem, a tenger, a madár, mint a szabadság, a kutya, mint a hűség motívuma alakítja a történéseket. Fejlődéstörténet, ahol a fájdalom csiszolja emberibbé a világot…

Nem is értem ezt a meghatározást, hiszen azon túl, hogy többféle módon járom körül az anyát, és számos fajtája megjelenik a versekben, nem ezt a vonalat érzem a leghangsúlyosabbnak a kötetben. Ettől sokkal lényegre törőbb a szegénység, ami lehet testi és lelki, hiszen szeretetre éhes vagy a perifériára szorult emberekkel találkozunk, akik kisiklanak, és napról napra nehezebb a felkapaszkodás, így egy idő után a zuhanást választják. Ha már nem élhetnek a pluszban, akkor a nullán se legyenek, így kerülnek a mínuszállapotba. A végletek emberei, és nagyon sokan vannak. Felfogható fejlődéstörténetként is, de kéz a kézben jár a múlttal és az emlékezéssel, ami mindennél erősebb.

A pusztítás reggelei negatív konnotációt hordoz magában, a kötet tragikus hangú, folyton lét és nemlét határán egyensúlyozunk. A szomorúság szépsége – én így olvasom a verseidet, ez a tragikum szépség is egyben, és eszembe jut Petri György, József Attila, Pilinszky János is…

A negatív cím és hangulat mellett benne rejtőzködik a választás lehetősége is. Az éjszakai tragédiák, a családon belüli mikroháborúk, intim pusztítások után mégiscsak felkel a nap, és eldönthetjük, hogy a vegetálást, a múltban ragadást, a sebek nyalogatását választjuk-e, vagy kimerészkedünk az árnyékból, kifordítjuk a zsebeinket, hogy átfújja őket a szél, és megtesszük az első lépéseket egy másik irányba. A Rekonstrukció című vers az élni akarást próbálja körülírni. Élünk a reggel és az új nap lehetőségeivel. Ha a nagy pusztításban leégett a ház, akkor keresni kell egy fát, és vele együtt nőni. Azt hiszem, az irodalommal foglalkozók többségét alapvetően foglalkoztatja a lét és a nemlét kérdése, hogy van-e értelme az életünknek, és hogyan kéne elérni azt, hogy mielőtt meghalunk, elmondhassuk, hogy éltem egy jót.

Az Isten végig kisbetűs, annak ellenére, hogy a jelenléte meghatározó. A Félcipő című versben hógolyókat dobál az anya nyári lábbelijébe, a Küllők táncában Istennek háttal haladunk előre, a Nyomásgyakorlásban és az Elzártban a fizikai erőszak mint az egyetlen lehetséges szeretetnyelv és az Isten létezése kapcsolódik össze, a Minden napra egy csoda címűben pedig idegenként mutatod be, akivel nem szabad szóba állni…

A pusztítás reggeleiben Isten a hunyó, a gyerek, akit elkényeztettek, és ezért felnőttkorára nem tudja beleképzelni magát a másik helyébe. A szereplők előbb-utóbb csalódnak benne, és nagyon korán megtanulják, hogy nem számíthatnak rá, ezért nem is kérik a segítségét. Talán könnyebb is így nekik, nem áltatják magukat fölöslegesen. Nehéz is Isten segítségét, kedvességét, mindenhatóságát elhitetni azokkal az emberekkel, akik nap mint nap istentelen körülmények között élnek és mostoha bánásmódban részesülnek.

Többször is elolvastam a könyvet, hogy megfejtsem a tenger-metaforáidat, a tenger, mintha átszőné a költészetedet, lételeme a verseknek a víz, a vízszámlából hajtogatott papírhajótól a magzatvízig jelkép, kötőelem szerepet tölt be. Ha így olvassuk, kicsit mintha hasonlítana Ladik Katalin A víz emlékezete  című verseskötetében megjelenített elemekhez, költészetéhez…

Tenger nélkül kiszáradnának a versek. A versek többségénél a tenger a tisztítás, a fertőtlenítés szimbóluma, az elem, ami átmos. Nem vagyok egyedül azzal, hogy a tenger relaxál, ellazít, kikapcsol, és akkora békét sugároz, hogy megengedi a csendes emlékezést is. A versíráshoz is szükség van a tűzre, a vízre, a földre és a levegőre, így nem csoda, ha megjelennek a művekben. A tenger ölni is tud, elnyeli a testet, és valakinek pont ez lesz a megváltás, a feloldozás. A kötetben vannak olyan családok, amelyek úgy hánykódnak a világban és a társadalomban, mint a hajók a tengeren.

Köldökzsinór, anyaméh, emlékezés, feldolgozás, múlt, jelen, nőiség, szabadság, kötelék – ezek a kulcsszavak végigvonulnak a könyvön, és beívódnak az új versekbe is. Mennyire kimeríthetőek ezek a fogalmak?

Ha magamat nézem, akkor nem eléggé, mivel a kötet megjelenése után egy ideig csak ezekben a témákban nyitogattam az ajtókat, képtelen voltam valami újat meglátni, magamba szívni. Amikor már a hatodik metaforába öntöttem az anya képét, akkor letettem a „tollat”, és eldöntöttem, hogy pihentetem egy kicsit a lelkem. Most más szelek fújnak, ami nem jelenti azt, hogy teljesen kikoptak belőlem ezek a képek, de nem ők vannak előtérben. Hátul állnak, ők a táj és az időjárás az újabb életképekben.

Ajánlanád-e a verseidet olyan olvasóknak, akik átélik ezt a veszteségtörténetet?

Mindenkit arra buzdítanék, hogy olvasson, senkire sem szeretném ráerőltetni magamat, széles a skála, van miből válogatni, de forgassák, lapozzák a könyveket. Fontos, hogy akár az irodalmon keresztül találkozzanak például a szegénységgel, hogy átértékelődjön bennük egy kicsit a világ, hogy megértsék, ha szeretik magukat, nem lesznek rákbetegek. Nekem gyakran segítenek a könyvek, bízom benne, hogy én is segíthetek másoknak, de ha valaki szembe mer nézni a saját veszteségeivel, akkor csak megjegyezném halkan, hogy félúton van a gyógyulás felé.

A női szerepekről keserű iróniával és lemondással beszél a Cél című vers: El kell vágnia az első / csirke nyakát / akkor lesz elismert / feleség – a kötet nem didaktikusan, de nagyon mélyen és hitelesen beszél bántalmazásról, női és férfi szerepekről, paplan alatti gyerekbánatról, amelyre nem kíváncsi senki, a verésről, mint egyetlen létező szeretetnyelvről, a Leegyszerűsödés, Éhes nők, a Testbeszéd vagy Képzelőerő is ide sorolható.

kiszáradt kút

a nők méhe

kilazult korlát

tompa szürkesége

a férfiak magot szórnak

locsolni elfelejtenek

– írod. Hiszel abban, hogy van női vers, témák, amelyeket csak nők írhatnak meg?

Bizonyos témák előbb foglalkoztatnak egy nőt, mások pedig egy férfit, de az utóbbi időben elmosódni látom ezt a határt, és vannak sikeres és kevésbé sikeres próbálkozások. Az, hogy én a nőket és a női szenvedést vettem a nagyító alá, nem azért alakult így, mert nő vagyok, hanem mert ezen a téren többet láttam, hallottam, és abból merítettem. Irodalomban, betegségben, boldogulásban elsőként az embert nézem, figyelem.

Hosszú című versed egyik részletét az Irodalmi Jelenen közölted, ebből kötet készül. Hangváltást érzek, és egy elbeszélő költeményt mögötte. Mit árulsz el erről?

Erről még nem beszéltem, és nem tudom, hogy lesz-e belőle kötet, de nagyon szeretném. Egyetlenegy versről van szó, ami a Hosszú címet viseli, és több részből áll, amelyek el is szakíthatóak egymástól. A test kiszolgáltatottságáról mesélnek. Arról a fájdalomról, ami már nem tud kijönni a szájon, ezért a tekintet ordít, és kéri a megváltást, a csendet. Arról a fájdalomról, amikor képtelenek vagyunk irányítani a testünket, mert a gyengeség átveszi felettünk a hatalmat, és elnyomja az izmok munkáját. Annak is nehéz, aki ezt látja, és annak is, aki magán érzi. Tarr Béla fekete-fehér lassúságával szeretném versekbe írni ezt a mélységet. Közelebbi a kameraállás, mint eddig, és nem enged be semmiféle zajt, külvilágot.