azért van annyi állat a világon, hogy különbözőképpen nézhessék az Istent

Velemir Hlebnyikov: Állatkert (1910)

 

Jorge Luis Borges a dzsinnt, az egyszarvút, a szatírt és társaikat gyűjtötte egybe a Képzelt lények könyvében (1957), Nagy Lajos valós lényekről írt üdítően zagyva karcolatokat Képtelen természetrajzában (1918–1922), Bóna László a Családi kedvencek (1995) címet adta a lakásban kedvtelésből tartott állatok kisenciklopédiájának. Az én írásom szerény adalék egy összeállítandó filozófiai bestiáriumhoz. Remélem, hogy a zoohistória két hazai kiválósága, Kicsi Sándor András és Magyar László András egyszer e rövid mutatványt is lexikonná terebélyesíti. Többek között rájuk vár az a nemes és nehéz feladat, hogy filológiailag adatolják a XVII. századi holland természettudós, Jan Swammerdam tetűjét, amelyre Max Weber is utalt A tudomány mint hivatás (1919) című tanulmányában: „Egy tetű anatómiáján is bebizonyítom Önöknek az isteni gondviselést.” Listámban minden állat egyszer szerepel, a megírandó lexikonban azonban szükségképpen többször. Kézikönyvükből Georg Christoph Lichtenberg aforizmája sem maradhat ki a XVIII. század derekáról: „Egy könyv mindig tükör; ha egy majom pillant bele, nyilván nem nézhet vissza rá egy apostol.”

            Az összeállítás során nem követtem a népszerű tapasztalati általánosítást, mely szerint a gazda és kedvence hasonlítanak egymásra (vagy azért, mert a kiválasztást eleve befolyásolta a hasonlóság, vagy azért, mert idővel nagymértékben hasonultak egymáshoz). Az sem állt szándékomban, hogy a gondolkodókat állatokhoz hasonlítsam, bár a hasonlóság olykor kísérteties. Példaként Velemir Hlebnyikov az Állatkert (1910) című szabadversének egy részletét idézem: „Ahol a vaskos, fénylő rozmár úgy integet síkos, fekete, legyező alakú lábával, mint egy bágyadt szépség, aztán beugrik a vízbe, és mikor kimászik a stégre, hájas, súlyos testén bökős sörtéivel és sima homlokával Nietzsche feje bukkan fel.”

            A kölcsönbe kapott állatokat is kihagytam a listából, még akkor is, ha emlékezetes pályát futottak be. Georg Wilhelm Friedrich Hegel A jogfilozófia alapvonalainak (1821) bevezetésében amellett érvelt, hogy a filozófia nem alakítja a világot, pusztán annak megragadására és magyarázatára képes, ami már elmúlt. Hasonlatában a bölcsesség és a mesterségek-művészetek római istennőjének szent madarát idézte meg: „Ha a filozófia a maga szürkéjét szürkével festi, akkor az élet egy alakja megöregedett, és szürkével a szürkében nem fiatalítható meg, hanem csak megismerhető. Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét.” Friedrich Nietzsche pedig A vidám tudományban (1882) a paradicsomkerti kölcsönzőben tett látogatásáról számolt be: „»Jó és rossz: Isten előítélete« – mondotta a kígyó.”

            A lajstrom összeállításakor nem vezettek rendszertani megfontolások, a nehezen besorolható állatok sem foglalkoztattak, mint John Locke-ot a denevér vagy Umberto Ecót a kacsacsőrű emlős (első magyar említésében: récecsőrű vidránya). A prototípuselmélet felvetette kérdésekre – mint például Melyik a legmadarabb madár? – sem kerestem választ, s ezúttal a népi osztályozásnak már Platón Timaioszában vagy az Ószövetségben (Ter 1, 20–30; Lev 11, 1–30) megtalálható érdekes és nyugtalanító szempontjai sem kötötték le a figyelmemet.

            A leghíresebb tanmese minden bizonnyal A tücsök és a hangya (1668) Jean de La Fontaine tollából, de a fabulákat is hanyagoltam, mert állati maszkot öltött emberekről szólnak, nem állatokról. Néhány ismert példa is kellőképpen bizonyítja, hogy a költők valóban mindent megtettek azért, hogy esztétikailag domesztikálják az állatvilágot – William Blake: The Tyger, 1794; Charles Baudelaire: L'Albatros, 1861; Rainer Maria Rilke: Der Panther, 1903 –, egyetlen kivételtől eltekintve mégsem idéztem költeményt.

            A választott cím sugalmazása ellenére nincs szó valódi birtoklásról. Schrödingernek volt ugyan egy Milton nevű macskája, amikor a harmincas években hites feleségével meg a régi szeretőjével élt együtt oxfordi házában, Diogenész Laertiosz viszont nem tudósított arról, hogy eleai Zénonnak lett volna teknősbékája. Egyedül Ludwig Wittgensteinnek engedélyeztem, hogy két kedvencet tartson. A falkában, nyájban vagy rajban járó állatokkal sem törődtem, ezért hagytam ki a listából az 1696-tól Londonban praktizáló holland orvost, dr. Bernard Mandeville-t és közbotránkozást keltő műveit – A lázongó kas, avagy a megjavult gazemberek (1705), illetve A méhek meséje, avagy magánvétkek – közhaszon (1714) –, melyekben az önös érdekhajhászás szolgált a terv nélkül kialakuló rend, végső soron az erkölcs alapjául: „A legrosszabb sem élt hiába: tett valamit a köz javára.” Szemelvényes kifejtésemben – elejét véve bárminemű kakaskodásnak – az állatok ábécérendjében vettem sorra a nagy gondolkodók kis kedvenceit.

 

Amőba

A freudi pszichoanalízis egyik meghatározó fogalma a libidótartály. James Strachey, majd a nyomában Bálint Mihály arra hívta fel a figyelmet, hogy Sigmund Freud hol tárolóként gondolt „a hatalmas libidótartály”-ra (das große Reservoir der Libido), hol készletként. Az ősvalami és az én (1923) című művében így fogalmazott: „Az én és az ősvalami [ösztön-én] e különválasztása után a libidó nagy gyűjtőmedencéjének … az ősvalamit kell tekintenünk.” A Nyugatnak 1916-ban írott cikkében viszont ezt írta: „Tartály az én, melyből ömlik az objektumok számára rendeltetett libidó, s hová az objektumokról megint visszafolyhat. … Hogy e viszonyt érzékletesen tudjuk elgondolni: gondoljunk egy protoplazma-állatocskára, melynek vastagon-folyékony állománya pszeudopodiákat (vendéglábacskákat) sugároz ki, folytatásokat, melyekbe a testi állomány tovább terjed. Melyeket azonban mindig vissza lehet vonni úgy, hogy a protoplazmagöcs alakja megint helyreáll.” Kéziratban maradt összefoglaló művében, A pszichoanalízis foglalatában (1938–1939) is ezt ismétli meg: „Minden, amit a libidó viselkedéséről tudunk, az énre vonatkozik, amely kezdetben az egész rendelkezésre álló libidómennyiséget tárolja. … Az egész élet során az én marad az a nagy gyűjtőtartály, amelyből libidómegszállások indulnak el a tárgyak felé, és amelybe az én ezeket újra visszavonja, úgy, ahogyan egy protoplazmatest kibocsátja és behúzza az állábait.” Freudot, úgy látszik, lenyűgözte ez az alakját állandóan változtató, váladékszerű lény a mikroszkóp tárgylemezén. Az amőba könnyen keltheti azt a benyomást a szemlélőben, hogy egyszerre önmaga tartálya és tartalma. A lélek eltárgyiasításának az amőba képében megragadott topográfiai látomása nem tudományos fogalom. Szemléletes példa ez arra, milyen veszedelmes, ha elméletnek álcázott metaforák veszik át a tudományos meghatározások szerepét.

 

Bolha

Jonathan Swift On Poetry: a Rhapsody (1733) című, több mint ötszáz soros szatirikus költeményében egy akkoriban a legelőkelőbb családok szalonjaiba is bejáratos élősködő példájával szemléltetett egy végtelen regresszust:

 

            Tudós könyvekben ez áll:

            Bolhát kisebb bolha zabál,

            E kisebbet űzi hasonló fátum,

            S így megy ez ad infinitum.

 

Swift könnyedén odavetett, gunyoros szavait az önmagukat elemként tartalmazó, paradoxonokat világra segítő halmazok szemléltetésére, a fraktálok végtelenbe vesző, egyre kisebb léptékű skálákon rendre ugyanazt ismétlő mintázatainak érzékeltetésére szokták idézni. A fizikában pedig a „vérfertőző anyag” (incestuous matter) elképzelésével kapcsolatban említik, ami elmélettörténetileg Gottfried Wilhelm Leibniz Monadológiájának (1714) 65. §-ához kanyarodik vissza: „A természet alkotója azért hozhatta létre ezt az isteni és végtelenül csodálatos művet, mert az anyag minden egyes része nemcsak osztható a végtelenségig, amint azt már a régiek is felismerték, hanem valóban fel is van osztva vég nélkül, minden egyes rész további részekre, melyek mindegyikének külön mozgása van: másképp lehetetlen volna, hogy az anyag minden egyes része kifejezhesse az egész világegyetemet.”

 

Csirke

Az indukció a megismerés egyik útja-módja, az egyedi példák hosszabb-rövidebb sorából levont következtetés. Azon a csalóka hiten nyugszik, hogy a jövő hasonlítani fog a múlthoz. Bertrand Russell arra hívta fel a figyelmet, hogy az elhamarkodott általánosítás akár végzetes is lehet: „A háziállatok eledelt várnak, amikor megpillantják azt az embert, aki rendszerint eteti őket. Tudjuk: ezek az egyformaságokkal kapcsolatos kezdetleges várakozások könnyen félrevezethetnek. Az az ember, aki egész életén át nap mint nap megetette a csirkéjét, egyszer csak etetés helyett kitekeri a nyakát, bizonyságául annak, hogy a csirkének nem ártott volna, ha kifinomultabb nézetei vannak a természet egyformaságairól.”

 

Légy

Manapság a légyfogó henger, szalag vagy tekercs szolgál arra, hogy egyszer s mindenkorra megálljt parancsoljon az idegesítően köröző és zümmögő kétszárnyú rovaroknak. Az I. világháború előtt és után azonban a magyar polgári háztartásokban sem volt ismeretlen az üvegből készült légyfogó palack. A lábakon álló, alul lyukas üvegbúra alján egy peremmel ellátott csatorna fut körbe, melybe ecetes vizet öntöttek. A búra alá édes csalétket, többnyire kristálycukrot helyeztek. A csapdába esett légy a végkimerülésig körözött, mert az átlátszó tárgyak kifogtak rajta. Az ecetes vízben végezte. – Ludwig Wittgenstein a halála után két esztendővel megjelent Filozófiai vizsgálódásokban (1953) úgy vélekedett, hogy a filozófiai problémák formája a következő: „Nem ismerem ki magam.” Önnön filozófiai célkitűzését pedig így határozta meg: „Hogy megmutassam a légynek a kiutat a palackból.”

 

Macska

Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus 1935-ben egy rangos szakfolyóiratban tanulmányt jelentetett meg, amelyben szomorú bohózatba illő gondolatkísérletet vázolt fel, hogy így mutassa meg a kvatummechanika koppenhágai értelmezésének elégtelenségét. Acéldobozba zárnak egy macskát egy pokolgéppel együtt, amelyet a következőképpen szerkesztettek meg: radioaktív anyagot helyeztek el a dobozban, éppen akkora mennyiséget, amelynek bomlása egy óra leforgása alatt ugyanakkora valószínűségű, mint az, hogy nem történik semmi. Az 50 százalékos valószínűséggel bekövetkező bomláskor kibocsátott részecskét egy Geiger–Müller-számláló érzékeli, és a jelet továbbítja egy jelfogó berendezésnek. A relé működésbe hoz egy kalapácsot, amely szétzúzza a hidrogén-cianiddal megtöltött üvegcsét. A kvantummechanika szerint a fény és az anyag egyszerre mutat hullám- és részecsketulajdonságokat. Szuperpozíciónak nevezik, ha a rendszer olyan állapotban van, hogy egyes tulajdonságai nem ismertek. A durva beavatkozásnak minősülő megfigyelés következtében azonban a hullámfüggvény összeomlik, és a rendszer felveszi lehetséges állapotai egyikét. A macska Ψ állapotfüggvénye 50 százalék élő és 50 százalék döglött mivoltának feleltethető meg. A gondolatkísérlet azt példázza, hogy a szuperpozíció csak az elemi részecskékre igaz, a feltételezés a makrovilágban képtelenségekre vezet. – Schrödinger 1921-től 1926-ig Zürichben élt. Egykori bérleménye, a Zu Vier Wachten (Huttenstrasse 9.) kertjében egy macskanagyságú macskaalakot helyeztek el, amely a fényviszonyoktól függően hol elevennek, hol holtnak látszik.

 

Majom

A Kr. e. VI–V. században élt epheszoszi Hérakleitosz egyik alaptétele az volt, hogy az emberek értelmesek, a lélegzéssel szívják magukba az isteni értelmet (λόγος). Bölcs csak az lehet, aki részese volt a beavatási szertartásnak, aki ebből kimaradt, az ostoba: nem képes látni, hallani és érteni. Mivel teljes megértésre csak az isten képes, az emberek egyszerre bölcsek és oktalanok. Isten, ember és állat hármassága is ezt erősíti meg: „A legszebb majom is csúnya az emberhez képest. A legbölcsebb ember is majom az istenhez képest bölcsességben, szépségben és minden másban.”

 

Mókus

William James amerikai pszichológus, filozófus a végeérhetetlen metafizikai viták eldöntésére dolgozta ki a pragmatikus módszert. 1906-ban tartott előadásában kifejtette, hogy ha két álláspont között gyakorlati következményeiket tekintve nincs semmi különbség, akkor gyakorlati értelemben ugyanazt jelentik, és a vita teljesen céltalan. Egy mókusról vitatkozó társaságot hozott fel példaként. A fa törzséhez lapuló mókussal szemben, de a fa másik oldalán egy ember áll. Szeretné megpillantani a mókust, ezért gyorsan körbejárja a fát, de a mókus is ezt teszi, mégpedig ugyanabban az irányban és ugyanolyan sebességgel. Sohasem pillantják meg egymást. A társaság tagjai azon vitatkoztak, hogy körüljárja-e az ember a mókust vagy sem. A filozófus így válaszolt, amikor a véleményét kérdezték: „Hogy kinek van igaza …, az attól függ, mit értenek önök gyakorlatilag azon, hogy »körüljárni« a mókust. Ha azt értik ezen, hogy az ember – amennyiben kezdetben északra van a mókustól – innen tőle előbb keletre, majd délre, aztán nyugatra, végül pedig megint északra halad, akkor nyilvánvaló, hogy emberünk körüljárta a mókust, hiszen egymás után elfoglalta ezeket a pozíciókat. Ha viszont azt értik ezen, hogy először szemben van vele, aztán tőle jobbra, majd a háta mögött, tőle balra, végül pedig megint csak szembe kerül vele, akkor épp ilyen nyilvánvaló, hogy emberünknek nem sikerül a mókust körüljárnia, hiszen ez – ellentétes irányú mozgásai következtében – mindig a hasát fordítja feléje, és a hátát mutatja neki. Ha megteszik ezt a megkülönböztetést, nincs alap a további vitára. Mindkét álláspontnak igaza van és mindkettő téved, attól függően, hogy vajon az egyik vagy a másik gyakorlati értelemben fogják fel a »megkerülni« igei kifejezést.” Mivel a válaszon nem múlik semmi, nincs jelentősége annak, melyik értelmezés mellett foglalnak állást – vonta le a következtetést William James.

 

Oroszlán

Hugh Lofting sikeres gyerekkönyvei 1920-tól sűrű egymásutánban követték egymást. A kötetek címadó főhőse, Doktor Dolittle megtanulta az állatok nyelvét, Polinézia, a csaknem kétszáz éves, szürke jákópapagáj volt a tanítómestere. Tommy öreg barátja, Mugg Máté, a cicavendéglős így mesélt a fiúnak a doktorról: „Minden állatnak van valamilyen nyelve. Van, aki többet beszél, van, aki kevesebbet; egynéhánya csak jelekkel beszél, mint a süketnéma. De a doktor, az mindnyáját megérti, akár madár, akár négylábú. … Meg … írni is tud állatnyelven. Fel szokott olvasni a házi kedvenceinek. Írt históriás könyvet a majmok beszéde szerint, … verseskönyvet kanárimadárul, meg csinált nevettető énekeket, s ezeket a szarkáival daloltatta. … Most nagy szorgalmasan tanulja a kagylóscsiga-nyelvet.” – Ludwig Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban – neve említése nélkül – csattanós paradoxonnal válaszolt Loftingnak: „Ha az oroszlán tudna beszélni, képtelenek volnánk megérteni.”

 

Szamár

A tétova, határozatlan, döntésre képtelen embereket Buridán szamarának nevezik. A paradoxont a XIV. században működött Johannes Buridanus francia skolasztikus filozófus nevével kapcsolják össze, de már Arisztotelész Az égbolt (Kr. e. 350) című művében is megtalálható: az az ember, aki „nagyon éhes és szomjas, de egyformán éhes és szomjas, amikor egyforma távolságra van az ételtől és az italtól, akkor szükségképpen nyugalomban marad”. Arisztotelész a szofistákat, Buridanus a morális determinizmus híveit akarta nevetségessé tenni a szabad akarat paradoxonával. A párizsi magiszter Arisztotelész-kommentárjában úgy érvelt, hogy ha két lehetőség egyenlőként méretik meg, akkor a mérleg nyelve mindaddig nem billen se erre, se arra, amíg a körülményekben nem áll be érzékelhető változás. Szamárról egy szót sem ejtett. Később viszont csúfondárosan úgy adták elő gondolatait, hogy a választásra képtelen szamár egy kazal széna és egy vödör víz közelében pusztul el. A tanácstalan páratlanujjú patás Baruch Spinoza Etikájában (1677) is azt képtelen eldönteni, hogy éhen vagy szomjan vesszen-e. Más változatokban az éhes szamár két kazal illatos széna között szenved ki.

 

Teknősbéka

A Kr. e. V. században élt eleai Zénonnak a mozgásról, illetve a mozgás lehetetlenségéről szóló érveit Arisztotelész A természet (Kr. e. 350 k.) című műve őrizte meg. A második, úgynevezett Akhilleusz-érv így hangzik: „a leggyorsabb futó sohasem éri utol a leglassúbbat, mert az üldözőnek előbb szükségképp oda kell eljutnia, ahonnan a menekülő [már] elment, következésképp a lassúbb szükségképp mindig előbbre tart valamivel.” A filozófiatörténetben Zénon apóriáit tartják a reductio ad absurdum érvtípus első előfordulásának. Az érvelés azon a hibás feltevésen alapul, hogy Akhilleusz egy véges távolság megtételekor végtelen sokszor találja a teknősbéka hűlt helyét. Az ellentmondást feloldó infinitezimális számítást csak több mint kétezer év múlva fedezte fel egymástól függetlenül Isaac Newton és Gottfried Wilhelm Leibniz. A szélsebes hérosszal és a lomha hüllővel szemléletessé tett paradoxonnal Arisztotelész óta is sokan foglalkoztak, néhány név a sok közül: Thomas Hobbes, John Stuart Mill, William James, Henri Bergson, Bertrand Russell, Jorge Luis Borges és R. Mark Sainsbury. Minden más állatot messze maga mögött hagyva a filozófiai dialógusoknak is a teknősbéka a legnépszerűbb alakja. Lewis Carroll filozófiai meséjében, amely eredetileg a Mind 1895. áprilisi számában jelent meg, a Teknős végtelen logikai zsákutcába csalja Akhilleuszt. Douglas R. Hofstadter könyvében Akhilleusz és a Teknős a Vidámparkban időznek, vattacukrot vásárolnak, és még az óriáskerékre is felülnek.

 

Zsibbasztó rája (ηάρκη)

Platón egyik dialógusában Szókratész azt vitatja meg egy thesszáliai ifjúval, Menónnal, hogy tanítható-e az erény. Menón többször is megpróbálja meghatározni az erényt, de mindannyiszor kudarcot vall. Mivel jártasnak tartja magát az erény dolgában, Szókratészt vádolja balsikere miatt, azt állítván, hogy gondolati útvesztőben való tévelygésre készteti beszélgetőtársait: „Megbűvölsz engem, elvarázsolsz és valósággal rám olvasol, úgyhogy magam se tudom, mihez fogjak. S úgy látom, egészen olyan vagy…, mint a zsibbasztó rája nevű lapos tengeri hal. Mert az is, valahányszor közeledik hozzá valaki és megérinti, elzsibbasztja az illetőt; s most te is, úgy látom, ilyesmi csináltál velem: elzsibbasztottál. Mert valóban megbénultam én is, a lelkem is, a nyelvem is, és nem tudom, mit válaszoljak neked.” A vádak hallatán Szókratész is megvallja tudatlanságát, ő is zavarban van, ha az erény meghatározásáról van szó: „A rája maga is elzsibbad, amikor másokat elzsibbaszt.”

 

 

---

Az idézetek és utalások forrásai

 

  Arisztotelész: A természet (Kr. e. 350 k.). Fordította Bognár László. L'Harmattan, Budapest, 2010. (VI. 9. 239b14) 124.

  Arisztotelész: Az égbolt (Kr. e. 350). Fordította Lautner Péter. In: Arisztotelész: Az égbolt. Pszeudo-Arisztotelész: A világrend. Filozófiai Írók Tára. Harmadik folyam. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009. (II. 13. 295b) 93. – Az eredeti: καὶ τοῦ πεινῶντος καὶ διψῶντος σφόδρα μέν, ὁμοίως δέ, καὶ τῶν ἐδωδίμων καὶ ποτῶν ἴσον ἀπέχοντος·καὶ γὰρ τοῦτον ἠρεμεῖν ἀναγκαῖον

  Bálint Mihály: Az őstörés. A regresszió terápiás vonatkozásai (1968). Fordította Boros Ottilia. Hermész Könyvek. Sorozatszerkesztő E. Bártfai László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. (II. 8) 43.

  Bóna László: Családi kedvencek. Az otthoni állatvilág kisenciklopédiája. In: Természetrajz. Liget Könyvek, Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 1995. 77–100.

  Borges, Jorge Luis: Akhilleusz és a teknősbéka örökös versenyfutása (1932), illetve A teknősbéka átváltozásai (1932). Fordította Scholz László. In: Az idő újabb cáfolata. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987. 59–65. és 66–72.

  Borges, Jorge Luis: Képzelt lények könyve (1957). A szerző munkatársa Margarita Guerrero. Fordította Scholz László. Curiositas II. Sorozatszerkesztő Zirkuli Péter. Helikon Kiadó, Budapest, 1988.

  Carroll, Lewis: What the Tortoise Said to Achilles (1895). The Penguin Complete Lewis Carroll. Penguin Books, Harmonsworth (Middlesex), 1984. 1104–1108.

  Freud, Sigmund: A pszichoanalízis egy nehézségéről (1916). Nyugat, X. évf. 1917. 1. sz. 48–49.

  Freud, Sigmund: A pszichoanalízis foglalata (1940). Fordította V. Binét Ágnes. In: Esszék. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982. (I. II) 416–417. – Az eredeti: Alles, was wir darüber wissen, bezieht sich auf das Ich, in dem anfänglich der ganze verfügbare Betrag von Libido aufgespeichert ist. … Über das ganze Leben bleibt das Ich das große Reservoir, aus dem Libidobesetzungen an Objekte ausgeschickt und in das sie auch wieder zurückgezogen werden, wie ein Protoplasmakörper mit seinen Pseudopodien verfährt.

  Freud, Sigmund: Az ősvalami és az én (1923). Fordította Dr. Hollós István és Dr. Dukes Géza. Pantheon, Budapest, é. n. [1937] (III) 38. j. – Az eredeti: Als das große Reservoir der Libido … müssen wir jetzt nach der Scheidung von Ich und Es das Es anerkennen.

  Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A jogfilozófia alapvonalai (1821). Fordította Szemere Samu. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 23. – Szemere Samu döcögős fordítását egy-két helyen megváltoztattam. – Az eredeti: Wenn die Philosophie ihr Grau in Grau malt, dann ist eine Gestalt des Lebens alt geworden, und mit Grau in Grau lässt sie sich nicht verjüngen, sondern nur erkennen; die Eule der Minerva beginnt erst mit der einbrechenden Dämmerung ihren Flug.

Hérakleitos: Múzsái vagy a természetről. A fordítás a Stemma műhelyében készült Kerényi Károly irányításával. Helikon Kiadó, Budapest, 1983. (LXVI–LXVIII) 33. – Az eredeti: ἀνθρώπων ὁ σοφώτατος πρὸς θεὸν πίθηκος φανεῖται καὶ σοφίᾳ κάλλει καὶ τοῖς ἄλλοις πᾶσιν. – A Diels-féle számozás szerinti 83. töredéket Platón egyik dialógusa, A nagyobbik Hippiasz őrizte meg.

  Hlebnyikov, Velemir: Állatkert (1910). Tellér Gyula fordítása. In: Klasszikus orosz költők. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966. – Mottó: 987. Az eredeti: на свете потому так много зверей, что они умеют по-разному видеть бога. – Rozmár-Nietzsche: 989. Az eredeti: Где толстый блестящий морж машет, как усталая красавица, скользкой черной веерообразной ногой и после падает в воду, а когда он вскатывается снова на помост, на его жирном могучем теле показывается усатая, щетинистая, с гладким лбом голова Ницше.

Hobbes, Thomas: De Corpore I.: Számítás, vagyis logika (1655). Fordította Bánki Dezső. In: Logika, rétorika, szofisztika. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998. (V. 13) 75.

  Hofstadter, D. R.: Gödel, Escher, Bach. Egybefont gondolatok birodalma (1979). Fordította Lipovszki Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 1998. (I. IV) 103. skk.

  James, William: Pragmatizmus. Új elnevezés néhány régi gondolkodásmód számára (1907). In: Szabó András György (szerk.): Pragmatizmus. A pragmatista filozófia megalapítóinak műveiből. Gondolat Kiadó, Budapest, 1981. (II) 146. – Az eredeti: Which party is right, I said, depends on what you practically mean by 'going round' the squirrel. If you mean passing from the north of him to the east, then to the south, then to the west, and then to the north of him again, obviously the man does go round him, for he occupies these successive positions. But if on the contrary you mean being first in front of him, then on the right of him then behind him, then on his left, and finally in front again, it is quite as obvious that the man fails to go round him, for by the compensating movements the squirrel makes, he keeps his belly turned towards the man all the time, and his back turned away. Make the distinction, and there is no occasion for any farther dispute. You are both right and both wrong according as you conceive the verb 'to go round' in one practical fashion or the other.

  Kicsi Sándor András–Magyar László András: A @-tól az egyszarvúig. Zoohistóriai érdekességek. Semmelweis Kiadó, Budapest, 2007.

  Leibniz, Gottfried Wilhelm: Monadológia (1714). Fordította Endreffy Zoltán. In: Válogatott filozófiai írásai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. (65) 330. – Az eredeti: Et l’auteur de la nature a pu pratiquer cet artifice divin et infiniment merveilleux, parce que chaque portion de la matière n’est pas seulement divisible à l’infini comme les anciens ont reconnu, mais encore sous-divisée actuellement sans fin, chaque partie en parties, dont chacune a quelque mouvement propre, autrement il serait impossible, que chaque portion de la matière pût exprimer tout l’univers.

  Lichtenberg, Georg Christopf: Aforizmák (1775–1776). Válogatta és fordította Tatár Sándor. T-Twins Kiadó, h. n. [Budapest] 1995. (E213) 69. – Az eredeti: Ein Buch ist ein Spiegel, wenn ein Affe hineinsieht so kann kein Apostol heraus gucken.

  Locke, John: Értekezés az emberi értelemről (1690). II. Fordította Dienes Valéria. Filozófiai Írók Tára. Új folyam. XXVI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. (III. XI. 7. §) 122–123.

  Lofting, Hugh: Doctor Dolittle utazásai (1922). Fordította Honti Rezső. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1959. (2) 13–14. – Az eredeti: All animals have some kind of a language. Some sorts talk more than others; some only speak in sign-language, like deaf-and-dumb. But the Doctor, he understands them all – birds as well as animals. … Why, he can even write animal-language. He reads aloud to his pets. He's wrote history-books in monkey-talk, poetry in canary language and comic songs for magpies to sing. … He's now busy learning the language of the shellfish.

  Mandeville, Bernard: A méhek meséje, avagy magánvétkek – közhaszon (1714) és A lázongó kas, avagy a megjavult gazemberek (1705). Fordította Tótfalusi István. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996. (167–168) 15. – Az eredeti: The worst of all the Multitude / Did something for the common Good.

Mill, John Stuart: A System of Logic, Ratiocinative and Inductive (1843). Longmans, Green, and Co., London, 1884. (V. VII. 1) 535.

Nagy Lajos: Képtelen természetrajz (1918–1922). Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1961.

  Nietzsche, Friedrich: A vidám tudomány („la gaya scienza”). Fordította Szabó Ede. In: Friedrich Nietzsche: Válogatott írásai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972. (III. 259) 191. – Az eredeti: Aus dem Paradiese. – »Gut und Böse sind die Vorurteile Gottes« – sagte die Schlange.

  Platón: Menón (Kr. e. 402 k.) Fordította Kerényi Grácia. In: Platón összes művei. I. Bibliotheca Classica. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. (80a–c) 670–671. – Az eredeti: [80α] καὶ νῦν, ὥς γέ μοι δοκεῖς, γοητεύεις με καὶ φαρμάττεις καὶ ἀτεχνῶς κατεπᾴδεις, ὥστε μεστὸν ἀπορίας γεγονέναι. καὶ δοκεῖς μοιπαντελῶς, εἰ δεῖ τι καὶ σκῶψαι, ὁμοιότατος εἶναι τό τε εἶδος καὶ τἆλλα ταύτῃ τῇ πλατείᾳ νάρκῃ τῇ θαλαττίᾳ: καὶ γὰρ αὕτη τὸν ἀεὶ πλησιάζοντα καὶ ἁπτόμενον ναρκᾶν ποιεῖ, καὶ σὺ δοκεῖς μοι νῦν ἐμὲ τοιοῦτόν τιπεποιηκέναι, ναρκᾶν: ἀληθῶς γὰρ ἔγωγε καὶ [80β] τὴν ψυχὴν καὶ τὸ στόμα ναρκῶ, καὶ οὐκ ἔχω ὅτι ἀποκρίνωμαί σοι, illetve ἐγὼ δέ, εἰ μὲν ἡ νάρκη αὐτὴ ναρκῶσα οὕτω καὶ τοὺς ἄλλους ποιεῖ ναρκᾶν, illetve [80ξ] ἐγὼ δέ, εἰ μὲν ἡ νάρκη αὐτὴ ναρκῶσα οὕτω καὶ τοὺς ἄλλους ποιεῖ ναρκᾶν

  Platón: Timaiosz (Kr. e. 421 k.). Fordította Kövendi Dénes. In: Platón összes művei. III. Bibliotheca Classica. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. (91–92) 407–408.

  Russell, Bertrand: A filozófia alapproblémái (1912). Fordította Fogarasi Béla. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1991. (VI) 68. – Az eredeti: Domestic animals expect food when they see the person who feeds them. We know that all these rather crude expectations of uniformity are liable to be misleading. The man who has fed the chicken every day throughout its life at last wrings its neck instead, showing that more refined views as to the uniformity of nature would have been useful to the chicken.

  Russell, Bertrand: A nyugati filozófia története (1945). Göncöl Kiadó, Budapest, 1994. (III. II. 28) 657–658. (Eleai Zénónról és Henri Bergsonról)

Sainsbury, R. M.: Paradoxonok (1988). Fordította Csaba Ferenc. Typotex Kiadó, Budapest, 2012. (1.5) 24–25.

Schrödinger, Erwin: Die gegenwärtige Situation in der Quantenmechanik. Die Naturwissenschaften, 23. Hefte 49, 1935. 812. – Az eredeti: Man kann auch ganz burleske Fälle konstruieren. Eine Katze wird in eine Stahlkammer gesperrt, zusammen mit folgender Höllenmaschine (die man gegen den direkten Zugriff der Katze sichern muß): in einem Geigerschen Zählrohr befindet sich eine winzige Menge radioaktiver Substanz, so wenig, daß im Lauf einer Stunde vielleicht eines von den Atomen zerfällt, ebenso wahrscheinlich aber auch keines; geschieht es, so spricht das Zählrohr an und betätigt über ein Relais ein Hämmerchen, das ein Kölbchen mit Blausäure zertrümmert.

  Spinoza: Etika (1677). Fordította Szemere Samu. Filozófiai Írók Tára. Új folyam VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952. (II. 49) 188–189.

Strachey, James: Editorial Notes to Freud’s Ego and the Es. The Standard Edition of the Complete Psychological Works of Sigmund Freud. Vol. XIX (1923–1925). 1961. 63–66.

  Swift, Jonathan: On Poetry: a Rhapsody (1733). Az idézett négy sor John D. Barrow A fizika világképe (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994) című könyvének (4) 225. lapján található. A versbetéteket azonban nem a fordítók, Fejes Erzsébet és Menczel László, hanem az Akadémiai Kiadó szerkesztője, Grozdics Judit ültette át magyarra. – Az eredeti: So, Nat’ralists observe, a Flea / Hath smaller Fleas that on him prey, / And these have smaller Fleas to bite ’em / And so proceed ad infinitum.

  Weber, Max: A tudomány mint hivatás (1919). Fordította Józsa Péter. In: Állam, politika, tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 141. – Az eredeti: Ich bringe Ihnen hier den Nachweis der Vorsehung Gottes in der Anatomie einer Laus.

  Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások (1953). Fordította Neumer Katalin. Atlantisz Kiadó (Medvetánc), Budapest, 1992. – A légyről: (I. 123) 82. Az eredeti: Ein philosophisches problem hat die Form: „Ich kenne mich nicht aus.” Továbbá (I. 309) 154. Az eredeti: Was ist dein Ziel in der Philosophie? – Der Fliege den Ausweg aus dem Fliegenglas zeigen. – Az oroszlánról: (II. XI) 321. Az eredeti: Wenn ein Löwe sprechen könnte, wir könnten ihn nicht verstehen. – Neumer Katalin suta fordításán igazítottam.