Az alkotó ember ki kell lépjen a könyvtárszobából

Alattvalónak alkalmatlan címmel jelent meg Gáspár György irodalomtörténész monográfiája Gálfalvi Györgyről, amelyet Markó Béla mutatott be nemrég Kolozsvárott, a Vallásszabadság Házának impozáns dísztermében. A cím önmagáért beszél, dióhéjban összefoglalja az öntörvényű, folyton kétkedő, közösségért és írótársaiért a rendszerváltás előtti torokszorongató időkben is kiálló író-publicista-szerkesztő pályaképét.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a hiánypótló kötetet a bemutató előtt kézbe vehettem. Néhány hete érkezett meg az aradi szerkesztőségből a tiszteletpéldány, örültem, hogy Gáspár György ilyen jelentős életművet mutat be, s nemcsak a Szülőföldön, világszélen, Marad a láz?, Találkozásaink, Egy áruló monológja, a két éve megjelent, Kacagásaink és a legújabb, Beszélgetéseink című könyvek száraz ismertetése életrajzi adalékkal,  hanem átfogó betekintés a rendszerváltás előtti irodalomba is. Gálfalvi György pályája ugyanis túlmutat az íróasztal melletti munkán, szerkesztői, irodalomszervezői tevékenysége legalább olyan jelentős, mint alkotói munkássága.

Azoknak, akik a forradalom után születettek, a könyv fontos kalauz a közelmúlt irodalmi-kulturális történéseinek mozgatórugóihoz, segít a Forrás-nemzedék megértésében is, belátunk egy kicsit a függöny mögé. Az erdélyi irodalmat jól ismerő szerző jelenlétét és a népesebb közönséget hiányoltuk, de a bensőséges, múltidéző, ugyanakkor napjaink kulturális-irodalmi problémáit is érintő beszélgetés kárpótolt.

A monográfia „szereplőjét” és beszélgetőtársát fél évszázados barátság köti össze, még középiskolás volt Markó, amikor Gálfalvi felfigyelt cikkeire és egyik versére – az egyik strófára ma is emlékszik, az esten fel is idézte –, és meglátogatta Kézdivásárhelyen. 

Kacagásaink című könyvében a szekuritátés dossziéinak egy részét dolgozta fel, és megdöbbenve tapasztalta, hogy olyan barátai jelentettek róla, akikről álmában sem gondolta volna, de Markóval kapcsolatban csak azt a bejegyzést találta, hogy sajnos a hozzá legközelebb álló embert nem sikerült „beszervezni”.

S hogy milyen volt Gálfalvi 1968-ban, amikor meglátogatta a fiatal poétát? Lobogó hajú, lobogó kabátú, lobogó kedvű és indulatú ifjú riporter, aki odafigyelt a fiatalokra, állandóan nyüzsgött, tenni akart a közösségért, az irodalomért – emlékezett vissza Markó, akivel később az Igaz Szónál kollégák lettek. Olyan közéleti, irodalmi pillanatban vagyunk, amikor megnövekedett érdeklődéssel fordulunk a 89 előtti időszak felé, azokat a tanulságokat, amelyeket nem fogalmaztunk meg, most valamiképp megpróbáljuk kimondani – hangsúlyozta, utalva Gálfalvi Beszélgetéseink és Kacagásaink című könyveire is. Úgy véli, Gáspár György kötete nemcsak breviárium az alkotótevékenységéhez, hanem jól illeszkedik a múltértelmező munkáihoz, a következetes pályaműhöz.

Az értelmiségi-írói szerep Erdélyben feltételezi azt is, hogy az író, alkotó ember ki kell lépjen a könyvtárszobából, ahogy azt Bánffy Miklós, Kós Károly vagy Kuncz Aladár tette. Gálfalvi számára ez a szerepvállalás meghatározó volt, s mint kiderült, nem is igen létezett más út, választási lehetőség nem nagyon volt.

Gálfalvi nemzedéktársairól is vallott az esten. Bár erős volt a közösségi szellem, olyan meghatározó fórumok formálták ezt, mint a Gaál Gábor Irodalmi Kör, a partikularitását mindenki megőrizte. Összeférhetetlen, nyugtalan személyiség volt már akkor, gyakran vonult külön, s volt magányos az emberek között, védte a nézeteit, de abban mindig egyetértett a kortársaival, hogy változtatni kell a világon, és meg kell próbálni a lehetetlent. Sajnos nemcsak a felemelő együttlétekre emlékszik, hanem a parázs vitákra, személyes ellentétekre is. Szőcs Kálmánnal arról álmodoztak, hogy egyszer körbeülik a nagy kerekasztalt az almafa alatt a kertben, de sajnos, amire a kerek asztal meglett, már nem volt, akik körbeüljék... Láng Gusztáv szavait idézve a féken tartott, eltagadott illúziók nemzedéke volt az ő generációjuk.

„Csatáink nemcsak a világgal, inkább önmagunkkal voltak. Az illúziókkal és a kételyekkel külön-külön kellett megküzdeni, s ez a pokoli harc volt, akinek sikerült, volt, akinek kevésbé. Nem tudtuk egymást segíteni abban, hogy démonjainkkal megküzdjünk” – emlékezett vissza. Akárcsak Ginsberg, ő is látta nemzedéke legjobbjait az alkohol mezején elesni.  Eljátszott néha a gondolattal, meghosszabbította képzeletben a tehetséges, idő előtt búcsút vevők pályáját.  

Gálfalvi olyan író, aki az íróasztal mögül kilépve is tett a közösségért, akkor is, ha ez időnként az írás rovására ment. Ha nem ő végzi el ezeket a munkákat – a szerkesztést, az irodalomszervezést – talán másképp, és nem feltétlen jól alakulnak a dolgok.

Markó az anyaországi és sajnos Erdélybe is egyre inkább begyűrűző irodalmi és kulturális megosztottságra is rákérdezett, utalva arra, hogy a Látó és korábban az Igaz Szó szerkesztőiként mindig szem előtt tartották az irodalmi ízlés sokféleségét.  

„Nagyon megszenvedtem, amikor a barátaim egymásra kezdtek lőni, ráadásul rajtam keresztül. Nem vagyok hajlandó acsarkodókkal acsarkodni, nem segítek senkinek haragudni egymásra” – mondta keserű szájízzel Gálfalfvi. Optimista volt, egy ideig azt hitte, Erdélybe, a sokat emlegetett tolerancia földjére nem fog begyűrűzni a megosztottság, a gyűlölködés, de sajnos csalódnia kellett. Úgy látja, halvány jel mutatkozik arra, oldódni fognak az ellentétek, talán valamelyest át tudunk tekinteni a másik kertjére, és empátiát gyakorlunk.

Gálfalvi Györggyel 2015-ben készítettünk interjút, annak apropóján, hogy József Attila-díjjal tüntették ki, a beszélgetésben erről a kérdésről is vall:

Megfontolandó gondolatok, szívből reméljük, hogy neki lesz igaza!