Őszi versvideónk már elérhető a film-hangrovatra kattintva!

Félhomályba öltözött színpad és nézőtér. 1919-et írunk Budapesten. A társadalomban elevenen él az első világháború emléke. A játéktér jobb szélén egy pianínó. Az asztali lámpa fényében Moviszterné (Csutak Réka) gyakorol. A szomszédos lakrészből kiszűrődik a polgárság eszmecseréje, egy hangfelvételen Édes Anna (Román Eszter) félhangosan mondja a pater noster-t.

Borges, Hemingvay, állatok antropomorfizálása, szerelmes versek, levélregény, performantivitás és kortárs irodalom – kulcsszavakban erről beszélgetett Kovács Újszászy Péterrel, aki ősszel az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át, Ferencz-Nagy Zoltán és Lázár Kinga.

A 19-20. század fordulójának Kolozsvárján a kulturális élet egyik legfontosabb személyisége, az értelmiség gondolkodásának provokátora, újítója. Két merénylet túlélője. Karizmatikus ember, akinek esze, temperamentuma, szellemes és élénk karaktere, szépsége, divatújító öltözéke mellett nem lehetett elmenni állásfoglalás nélkül.

„Mindig költő voltam, csak nem mindig voltak verseim” – fogalmazott az Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozat januári meghívottja, Sántha Attila a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban.

Bizonyosság vagy mint a halál
mondta nekem elmozdítva ujját
a szívtől a kulcscsontok
közötti mélyedés felé
keresve a helyet ahol
a lélek távozik

Letéptek szomorú kertemből
egy csokor fehér halált,
ráhelyeztem fekete kövedre.

Néhány nappal ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntötték Szilágyi Istvánt, az Utunk egykori főszerkesztő-helyettesét, a Helikon kéthetilap alapító szerkesztőjét, akit nemcsak az idősebb, a kommunizmus idején szocializálódott olvasók ismernek, hanem a fiatalabb nemzedék is, a Kolozsvárott, az irodalom másik fontos bástyájában legalábbis biztosan.

Csatáink nemcsak a világgal, inkább önmagunkkal voltak. Az illúziókkal és a kételyekkel külön-külön kellett megküzdeni, s ez a pokoli harc volt, akinek sikerült, volt, akinek kevésbé. Nem tudtuk egymást segíteni abban, hogy démonjainkkal megküzdjünk.