„Hullóidő van, számláljuk a hóhérok könnyeit”

Az idei őszbe folyton vissza-visszakacsint a nyár, szőlőillattal aranyló táj teszi kellemessé a sétát Kolozsvár utcáin. Bő fél órám van a rendezvényig, ahol a nyolcvanéves Szilágyi Istvánt köszöntik a Helikon szerkesztői és állandó szerzői az író születésnapjára összeállított számmal. Belefeledkezem a tájba, eszembe jutnak azok, akik már nem részesei ennek a városnak, s hogy nincs már kedvem a kávéházi élethez, újraolvasom Böszörményi Zoltánnak az írót köszöntő versét, rádöbbenek, milyen keveset tudok az ünnepeltről, a Hollóidőt is illene elolvasni, jó ideje ott lapul a könyvespolcomon…

Néhány nappal ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntötték Szilágyi Istvánt, az Utunk egykori főszerkesztő-helyettesét, a Helikon kéthetilap alapító szerkesztőjét, akit nemcsak az idősebb, a kommunizmus idején szocializálódott olvasók ismernek, hanem a fiatalabb nemzedék is, a Kolozsvárott, az irodalom másik fontos bástyájában legalábbis biztosan.  Miközben várjuk, hogy elkezdődjön az ünnepi rendezvény, az utolsó slukkok füstjét eregetve a kellemesen meleg, őszi levegőbe, odalép hozzánk egy huszonéves diák, megkérdezi, itt lesz-e az est. Közben azon töprengek, milyen lehetett az Utunk szerkesztősége, ahol az ünnepelt mellett Király László, Mózes Attila, Lászlóffy Aladár, Sigmond István, K. Jakab Antal, az akkor még pályakezdő Egyed Emese jártak be naponta. Milyen volt a hangulatuk legendás kilencvenes évek elején azoknak a lázongó, irodalmat újító őszöknek, amikor az író úgy gondolta, teret ad a legfiatalabbnak a lap hasábjain, s megalakult Fekete Vince szerkesztésében a Serény Múmia rovat, amelyet aztán Karácsonyi Zsolt vitt tovább, átkeresztelvén A nagy kilometrikre, s amely a Horváth Benji szerkesztette Pavilon 420 elődje.

Az estet Mile Lajos főkonzul nyitja meg, köszöntőjében a fiatalabb Szilágyi-olvasókra fókuszál, az életmű fontosabb darabjaira, az írói kvalitásokra nem tér ki részletesen, hiszen azt mindnyájan jól ismerjük, inkább személyesebb, szívhez szóló szavakat intéz a kultúra- és irodalombarát diplomata a meghívotthoz. Milének két gondolkodást, mentalitást megváltoztató fiatalkori olvasmánya volt: Ottlik Géza Iskola a határon és Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye. Szilágyi életműve később családi olvasási hagyománnyá vált. Mile fia – aki egyébként nem könyveket bújó típus – a 2001-ben megjelent Hollóidőt már másodjára olvassa, hónapok óta ez a könyv köti le.

A szűkszavú, visszafogott, nyilvános szereplést nem kedvelő író nemcsak a kilencvenes években figyelt a fiatal nemzedékre, szerkesztői pályafutása alatt mindvégig fontosnak tartotta a tehetséges pályakezdők felkarolását, nélküle nem lehetett volna fiatal irodalom az 1960-as években sem, amikor is időt, energiát nem sajnálva olvasott el több mint száz pályamunkát kezdő alkotóktól – emelte ki Karácsonyi Zsolt. A lap főszerkesztője annak a szellemiségnek, építő hangulatnak próbál megfelelni kollégáival, amely korábban is jellemezte a lapot. Az ünnepi szám vezércikkében írja:

A valóság mellett ezért újra létrejön egy másik, nem mindig párhuzamos valóság, amelyben más hangsúlyok vannak, másfajta világlátás, olyan szemlélet, ami nem csak valódira, de az igazra is odafigyel.

Ilyen, sajátos világlátás tükröződik olyan regényeiben, mint a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót, a Hollóidő, és korántsem mellékesen ez a valóság tükröződik hitelesen, időnél maradandóbb ércességgel a most nyolcvanéves Szilágyi István szavaiban, gesztusaiban, hallgatásában.

Szilágyi odafigyelt más irodalmi tájakra is, nem véletlen, hogy az ünnepi lapszámban Csordás László beregszászi irodalomtörténész, kritikus írása is olvasható, aki Szilágyi életművével behatóan foglalkozott doktori értekezésében, és a kolozsvári esten először volt alkalma személyesen is találkozni az íróval.

Az esten Márkus Béla is köszöntötte a meghívottat, felidézve a régi kolozsvári emlékeket.

Az Alföld folyóirat szerkesztőjeként Nagy István-kéziratot kellett levadásznia, és Szilágyi Istvánhoz irányította Veress Péter. A találkozás emlékezetes volt, ennek hatására sűrűn járt Erdélybe később is. Az Utunk szerkesztőgében nagyokat lehetett hallgatni, miközben klasszikus zene szólt, azóta sem hallgatott olyan sok Holdfény szonátát, nem véletlenül kerültek bele az Agancsbozótba azok a zenei utalások. A régi barát és kolléga briliáns humorával feldobta az estet, felidézte azt a ma már anekdotának számító történetet, amikor Ausztriában összetévesztették Szilágyi Istvánt Habsburg Ottóval, kétségtelen, van egy kis hasonlóság kettejük között.

Lírikus legyen a talpán, aki komolyabb, fennköltebb vizekre tudja ezek után evezni a közönséget. Papp Attila Zsolt Az Úristen leghosszabb napja című verse mégis alkalmasnak bizonyult erre:

A fennsíkon fűszál se rezzen,

visszavonultak a dezertáló

huszárszázadok az emlékezet

védsáncai mögé. Hullóidő

van, számláljuk a hóhérok könnyeit.

Ugyancsak költészeti gyöngyszem László Noémi Egyszerű vers című műve. Mondanivalóját tekintve úgy tűnik, mintha a vers mintha beszélgetne Papp Attila Zsolt művével, persze, hiszen Szilágyi regényei kötik össze őket.

Alom, alma és álom,

eledel, elmeél, titkon szülő anyák

fojtott szomorúsága, hogy ami születik,

élő és eleven, de mint kimondott szó,

előbb-utóbb lecseng.

– érdemes észben tartanunk ezeket a sorokat.

Kolozsváron még mindig jó költőnek lenni, az ember szerencsés, hogy ismerhet olyan idősebb, sokat látott, tapasztalt személyiségeket, mint Szilágyi István vagy a napokban szintén Kolozsvárott fellépő Gálfalvi György és a nemrégiben szintén nyolcvanadik születésnapját ünneplő Dávid Gyula.

De azért is szerencsés, mert ismerheti az egykori legendás kilencvenes évek irodalmi lázadóit, újítóit, a fentebb idézett László Noémi mellett a bűvös transzközépnek nevezett négyes másik három képviselőjét, Fekete Vincét, Orbán János Dénest és Sántha Attilát.

Fekete Vince a Nagyszamos utca 18. című versében ezeket az időket is felelevenítette. Zöldfülű szerkesztőként ült a kopott foteleken, figyelte Mózest, Szilágyit, Nagy Máriát, K. Jakab Antalt, Király Lászlót, a szerkesztőségbe betérő írókat, személyiségeket, az akkori Kolozsvárt. Felidéz a vers egy személyes és derűs emléket is. Észrevették, amint az őszi verőfényben szép, nagy szemű vörös szőlő ért be a Nagyszamos utcai hodály falán, ő segít megtartani az ablakon kihajoló Szilágyi Istvánt, hogy szedjen belőle egy tálkával.

Arany ősz szeptember ilyen mint most

Szőlőérlelő szőlőpirosító ragyog a nap

Ragyog az ég ragyog mindenki

Arany ősz rőtarany napsugarak

– zárja Fekete Vince a költeményt. Mint sok más kortárs erdélyi poétának, neki is irodalmi szülőhelye Kolozsvár, ahol még mindig jó költőnek lenni, s hazafelé ballagva a talán az utolsó derűs őszi estén megállapítani, mennyi vagányság, fény van ebben a városban, világváros, mégsem idegen, sokféle, de mégsem gyűlölködő és megosztó.