Egy bolgár Párizsban – Tzvetan Todorov, a kultúrák révésze
Különleges egyéniség az irodalomelmélet hőskorából, aki sosem tudott franciává lenni, és megfordította az örökösen nyugatról kelet felé áramló kultúracsere folyásirányát. A Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle „Tzvetan Todorov, a közvetítő” című számáról beszélgetett a Kelet Kávézóban Földes Györgyi Angyalosi Gergellyel és Z. Varga Zoltánnal.
A tavaly elhunyt Tzvetan Todorov meghatározó személyisége volt az európai irodalomtudománynak a múlt század második felében. Huszonévesen érkezett Párizsba, itt Barthes köréhez csatlakozott, vagyis részese lett a francia strukturalizmus legfényesebb korszakának. Majd szintén nemzetközi hírű barátjával, Gérard Genette-tel együtt megalapította a Poétique folyóiratot, amely már elmozdulást jelzett a klasszikus strukturalizmustól. Fontos szerepe volt abban, hogy a franciák megismerkedtek az orosz formalisták működésével, és elődeikként tekintettek rájuk. A Kelet Kávézóban bemutatott Helikon-lapszám szerkesztője, Angyalosi Gergely személyesen is ismerte a mestert, szemináriumra járt hozzá, ezért Földes Györgyi irodalomtörténész-kritikus mindjárt a személyes emlékekről kérdezte.
„’77-ben kaptam egyéves ösztöndíjat az École normale supérieure-re – kezdte Angyalosi –, Todorov akkor harmincnyolc éves volt, de legfeljebb harmincnak látszott. Karcsú, bozontos, elegáns figura volt, és már akkor nagyon híres” – idézte fel az irodalmár egykori tanára alakját. Abban az időben az irodalomelmélet szinte izgalmasabb volt, mint maga az irodalom, egyfajta pátosszal bírt az ilyen irányú érdeklődés – magyarázta Angyalosi. A kelet-európaiakat pedig különösen vonzotta a strukturalizmus (ő maga sem véletlenül ezt hallgatta az egyetemen). A szerkesztő felidézte, amikor az egyik órán Freud vicckönyvét elemezték, és a zsidó viccek kapcsán Todorov feltette a kérdést: „Maguk szerint miért nevetünk ezeken?” A válasz egyszerű: „Mert rassziszták vagyunk.” Ez a példa jól érzékelteti Todorov szemléletét a kettősségről, amely visszatér Goya-könyvében, és a fény/árnyék, az értelem és annak sötét oldala együtt járását mutatja be. A szerkesztő külön kiemelte, milyen élvezetes volt Todorov saját tárgyával szembeni iróniája – nem vette halálosan komolyan magát.
Földes Györgyi felhívta a figyelmet, hogy a folyóiratban nemcsak Angyalosi nyitótanulmányában, de Z. Varga Zoltán írásának címében is szerepel a „közvetítő” szó, vagy Todorov saját szóhasználatában a „révész”. Vajon miért ilyen fontos hangsúlyozni ezt a szerepkört a Kelet- és Nyugat-Európa, vagy ha tetszik, a bolgár és orosz, valamint a francia irodalom között „révészkedő” tudós esetében? E szerepet maga is kereste – felelte Z. Varga Zoltán –, amikor Bulgáriából Párizsba ment. Hagyományosan úgy tanuljuk: az eszmék, a stílusok mintegy „leszivárognak” nyugatról keletre, ám nagyon fontos, hogy a hatvanas években megfordult ez az irány, s ez az orosz formalistáknak, Todorovnak, Bahtyinnak, Proppnak köszönhető. A strukturalizmus voltaképpen egy nagy asszimilációs elmélet, eltörli a gyökereket, a nyelvi sajátosságokat, az általánost kutatja – ettől függetlenül Todorov későbbi korszakában felfedezi magának bulgáriai ifjúkorát. Angyalosi Gergely azt hangsúlyozta: a hatvanas években az új kritika-vita kapcsán igazi, téttel bíró kultúrharc tört ki, amelybe szerencsére Todorovnak azonnal sikerült bekapcsolódnia. Hivatása szerint csupán lefordította az egyik elméleti törekvést a másikra, „nem törekedett arra, hogy kacifántos, egyedi elmélettel rukkoljon elő” – fogalmazott az irodalmár. S hogy mennyire a nagy átalakulás első időszakára érkezett – tette hozzá Földes Györgyi –, bizonyítja, hogy amikor a Sorbonne-on bejelentette, irodalomelméletet szeretne tanítani, közölték: ott ilyet nem lehet.
A beszélgetés egyik legizgalmasabb szakaszában a szintén Párizsban letelepedett Julia Kristeva bolgár filozófus és Todorov kapcsolatát járták körül a beszélgetők, nevezetesen azt a szóbeszédet, miszerint Kristeva beszervezett ügynökként jelentett honfitársáról. (Alapja éppen lehetett volna, hiszen mindenkinek, aki Nyugatra ment, alá kellett írnia a beszervező nyilatkozatot – emlékeztetett Földes Györgyi.) Annyi bizonyos, hogy egy bolgár ügynökkel Kristeva leült beszélgetni – osztotta meg a közönséggel Angyalosi Gergely –, de egyetlen jelentést sem tudtak még felmutatni, amit Kristeva írt volna. Oka lett volna rá, hiszen a szülei Bulgáriában maradtak, és szerette volna, ha ők is utánamehetnek Franciaországba, de bizonyíték nem szól ellene, inkább csak lejáratási szándékról lehet szó. Az sem tudható, hogy Todorovot megfigyelték-e. Egyébként a bolgár titkosszolgálat eszközei messze nem voltak olyan „finomak”, mint például a magyaré – emlékeztetett Angyalosi –, ők módszeresen likvidálták az embereket. Z. Varga Zoltán hozzátette: arról sem tudunk, hogy bármiféle kapcsolat lett volna a két bolgár tudós között Párizsban. Egyébként egyikőjük sem emigráns a szó szoros értelmében, hiszen mindketten engedéllyel hagyták el az országukat (Kristeva ösztöndíjat kapott, Todorovnak egy külföldi rokon intézte el).
Annyi bizonyos, hogy a nyolcvanas évek változást hoztak Todorov tudományos orientációjában. Mint Földes Györgyi is kitért rá: a szakmán kívül idehaza is szinte csak strukturalistaként ismerik (legfeljebb még szimbólumkönyvét emlegetik vagy a Bevezetés a fantasztikus irodalomba művét). Pedig Az Amerika meghódítása (1982), amely félreérthetetlenül jelzi az irányváltást egyfajta kulturális antropológia irányába, igazi remekmű – emelte ki Földes Györgyi, aki maga is ezt a művét kedveli leginkább a tudósnak. Ebben a konkvisztádorok sikereit a jelek dekódolásának képességeivel köti össze, voltaképpen szervesen vegyíti a történelmet a szemiotikával – magyarázta az irodalmár. Angyalosi egyetértett, hogy kiváló könyv: arra ad választ, hogyan tudott a maréknyi spanyol hódító felülkerekedni a sokszoros indián túlerőn azáltal, hogy a spanyoloknak volt jelértelmezési struktúrájuk, kiismerték az indiánokat, „olvastak a fejükben”. Todorov irányváltását és a történelmi munkák felé fordulását egyébként az individualizmustól és a relativizmustól való elfordulása előzte meg – összegezte Angyalosi, aki nem titkolta: hozzá sokkal közelebb áll az ifjúkori Todorov, és soha nem is értette, hogyan tudott ennyire eltávolodni saját magától.
Z. Varga Zoltán ehhez azt fűzte hozzá: Todorovnak a maga élethelyzetében jól jött, hogy a strukturalizmus eltörli a helyi sajátosságokat és az értelmező kívül marad az általa vizsgált területen; amiképp merőben távol állt tőle például az írói ambíció, ami Kristevára viszont jellemző volt. Ettől függetlenül a történelmi traumákra Todorov is reflektál. Sőt, egy idő után az emlékezés is jelentős szerephez jut nála – a beszélgetés záró szakaszában erre tértek ki a résztvevők. Az emlékezet káráról és hasznáról című művében a közösségi emlékezet két súlyos hibájára hívja fel a figyelmet – magyarázta Angyalosi Gergely –: az emlékek szakralizálására és az emlékek bagatellizálására. Z. Varga Zoltán a tudós saját életrajzi könyvét említette, melynek megírására édesanyja emléke motiválta. A Hontalan ember című (magyarul meg nem jelent) művében transzkulturális tapasztalatairól vall, és arról, hogy soha nem lett igazán francia. Ennek ékes példája, amikor tizennyolc év után hazalátogat, hogy megtartson egy előadást, de amikor a franciául írt szöveget bolgárra fordítaná, szembesül vele, hogy lehetetlen: egy kommunista országban egészen mást jelentene előadása üzenete, mint amit a franciáknak.
Szöveg és fotók: Laik Eszte
