Ugrás a tartalomra

 

Én voltam

Elmondom. Éjszakákon keresztül kopogtatott. Mindig olyankor kezdődött, amikor mélyen aludtam. Felriadtam, s rohantam a fiúkhoz, de ők ritkán ébredtek fel, szépen szuszogtak. Nem akartam panaszkodni, nem is nagyon volt kinek, az uram rokonain kívül nem ismertem senkit, most sem ismerek, csak éppen arra jött Minya bá’, és látta rajtam, hogy baj van. Neki jutott eszébe az egész, csak őt érdekelte, hogy mi van velünk, mindig mondta, te nem vagy egyedül, te Balázs felesége vagy, most már hozzánk tartozol.

A fonalat is ő hozta, szombat este. Rákötötte a kilincsre. Belülről. Ahhoz képest, hogy milyen vén, nagyon gyorsan mozog. Hajol, feláll, úgy, mint egy fiatalember. És a kötelet hátrahúzta a kútig, rátekerte a kerékre, s onnan tovább vezette. Azt hiszem, csak estefelé tette oda a kolompot, akkor csinálta ezt az egész hókuszpókuszt a kötéllel, este.  A kutyát nem engedtem el, nehogy elrágja a kötelet. Minya bá’ azt mondta, hogy ha egy éjszaka, két éjszaka el is rágja az egér vagy valami más állat, egyszer csak szerencsénk lesz.

Nem tudtam elaludni. Kimentem pisilni, kétszer is, de síri csend volt. Még a kutya sem ugatott, oda is mentem hozzá, nem mérgezte-e meg valaki. De nem volt semmi baja.

Amikor kopogtattak, egy ideig csendben maradtam. Úgy rémlett, hogy látok valami árnyat, de nem ismertem fel. És meghúztam, többször is. Nem hallatszott idáig a kolomp, de Minya bá’ rögtön itt termett, s már hallottam is a suppanást. Anyósom meg sem nyekkent, én nem is láttam semmit sem tisztán. Nagyon gyorsan történt minden. Rossz asszony volt.

  


 

Esküszöm, hogy így volt. Éjszakákon át kopogott, kopogtatott, én úgy féltem, hogy a függönyt sem mertem elhúzni. Mindig későn gondolkoztam. Elhatároztam, hogy máskor rögtön az ablakhoz futok, de soha nem tudtam futni. A lábaim megmeredtek, alig tudtam mozdulni.

Nem is mertem senkinek elmondani, féltem, hogy bolondnak néznek. Egyszer a kisebbik gyermek kérdezte, hogy ugye ma is kopogott a szellem?, és Minya bá’ éppen ott volt, mellettem. Így tudta meg. Ő találta ki, hogy mit csináljunk. Kenderfonalam volt, azt duplán kihúztuk, hátra, a kútig, s onnan a hátsó házig, hozzá. Az ajtóra szeget ütött, arra felakasztotta a kolompot, a kötelet a kolomp nyakára kötötte, hogy mozduljon meg az is. Alig tudtam elaludni. S amikor lekoppant kicsit a szemem, kopogtattak. Nem vagyok biztos abban, hogy ez volt az első zaj. Meghúztam a kötelet, és Minya bá’ futott is. Biztosan nem is gondolkozott hirtelen. Ez a lapát itt volt, mindig itt állt, a szita mellett. De miért kellett ekkorát ütni? Én rögtön láttam, mi történt. Nekem elég lett volna, ha jól megszégyenli magát, ennyi kellett volna.

 


 

Esküszöm, egész télen ijesztgetett. Minya bá’ mondta, hogy csak ő lehet az, és én is éreztem, az ilyesmit megérzi az ember. Minya bá’ találta ki, hogy mit kell csinálni, nagyon okos ember. A kötelet hátrahúzta, volt két kolompja, mindkettőt az ajtóra akasztotta, és a kötelet hozzájuk bogozta. Nem akart rosszat, csak azt, hogy kiderüljön az igazság. Mert ez így nem élet. Az ember tudja, hogy mihez tartsa magát, ezt is ő mondta, és így is van, nem? És amikor kopogtatott az az árnyék, én rögtön felugrottam és kirántottam az ajtót, nem is húztam meg a kötelet, hirtelen el is felejtettem, de ahogy az ajtó kicsapódott, a sarkában megakadhatott a kötél, mert hallatszott a kolomp, hallottam. Pendelyben volt s a fekete hárászkendője a fején, először letakarta vele az arcát, de amikor elkezdtem kiabálni, hogy szégyellje magát, szégyellje magát!, gyorsan lekapta a kendőt a fejéről, és csapkodni kezdett vele, visítozott, mint egy boszorkány. S akkor már ott volt Minya bá’ is, s a kendőt kirántotta a kezéből, anyósom az ösvényen megfutamodott, hátrafelé, de Minya’bá utolérte, s akkor kezdődött. A többit tudja. A legjobb ember volt az egész faluban. A Jóisten mégis így akarta.

 


 

Még neki is panaszkodtam, hogy minden éjszaka kopogtatnak, esküszöm, úgy tudott alakoskodni, mint egy cirkuszista, csak szóljál bátran, leányom, ha baj van, aztán másnap megint kopogtattak, és ő még rákérdezett, hogy milyen volt az éjszaka. És felajánlotta, hogy átjön hozzám aludni, pont így.

Én meglepődtem Minya bá’ tervén, de, gondoltam, valamit tényleg csinálni kell. Féltem, megmondom a valóságot, nagyon féltem. Férfi nélkül, két gyermekkel. Minya bá’ kitalálta ezt a kötelet, és véghez is vitte. Vártunk egy-két napot, de amikor mondtam neki, hogy megint kopogtattak, este megcsinálta. Szépen hátravezette a kötelet, a kút felé, aztán magához, Ila nénje nem tudott erről semmit. Én sem tudtam elképzelni, hogy hogyan fog működni, csak amikor saját szememmel láttam. Első éjszaka csend volt, hajnalban, amikor mentem ki, már fel volt szedve minden, Minya bá’ mondta, hogy nem szabad ott hagyni, az ördög közel lehet, s nappal meglátja, miben spekulálunk. Minya bá’ már akkor sejthetett valamit. Másnap, hogy megint kopogtattak, futottam, de a kötél el volt szakadva, hogy ember csinálta vagy állat, nem tudom. Úgyhogy hiába húztam, észrevettem, hogy nem feszül. Én sem tudom, honnan volt ennyi erőm. Fogtam magam, s utána futottam, annyit láttam, hogy asszony, megrántottam a vállát, hogy állítsam meg, de megtántorodott, aztán láttam, hogy kicsoda, a földön volt.  Úgy megütődtem, hogy hirtelen meg is szédültem.

Én nem ütöttem hozzá. Isten úgy segéljen. Ha nem lenne ilyen rosszféle, rég vége lenne.  De ő nem, hogy így s úgy, neki írni kellett az uramnak, hogy én egy hazudós kurva vagyok, hogy én hozzáütöttem, hogy fél tőlem, s jöjjön haza. S az uram neki hitt. S ha csak megvert volna. De éppen így? Mióta ágyban vagyok? Szinte két hónapja…

Minya bá’-t sem engedi be. Az anyjának bezzeg már rég megforrt a lába. Lehet, hogy el sem volt törve. Ki tudja?

 


 

Össze vagyok zavarodva. A fájdalomtól.

De könnyebb, ha kérdezni tetszik.

Hát mindig éreztem, hogy nem szeret, engem Minya bá’-n kívül senki nem fogadott igaz szeretettel. Még az uram sem. Nem is értem, miért vett el.

Igen, a bal oldali szomszéd az anyósom. És Rebi. Rebi a leánya. Vénleány.

Hátul Minya bá’-ék laknak, a kertünk összeér. Ila néném testvére volt anyósomnak.

Azt Minya bá’ találta ki, mert rég látta, hogy szenvedek.

Én mondtam Rebinek is, de nem hitte.

Az uram sem hitte, azt írta vissza, hogy nagyot hallok vagy rosszat álmodok.  Éjszaka mindenkinek jobb dolga van annál, hogy szellemeset játszodjon. Ezt írta.

Ő hozta, Minya bá’. Nekem is lett volna kolompom, de kipróbálta, és az övének erősebb volt a hangja. Jó, ha hangos, mert még mindig jó alvó, ő maga mondta.

A kutyát nem kötöttem meg. Máskor sem volt megkötve, mégis kopogtattak.

Éjszaka kettőkor hallottam.

Holdvilág volt, onnan tudom.

Nem volt olyan erős, úgy kétszer-háromszor ismétlődött, utána volt egy kicsi szünet.

S megint két-három kopogás.

Nem ébredtek fel.

Nem is tudom, szinte egyszerre. Mintha így terveztük volna, pedig csak véletlenség volt.

Én futottam utána, Minya bá’ meg pont szembe.

Ő is futott.  Én rögtön láttam, hogy ő az, ahogy megpillantottam, rögtön láttam.

Igen, fel volt öltözve. Még csizma is volt rajta. És Minya bá’-n is, pedig neki gyorsan kellett öltözni. Lehet, hogy egész éjszaka mégsem aludt, most az egyszer. Mert jó alvó, s félt, hogy nem hallja meg a kolompot.

Esküszöm, én nem. Ezt csak az uram fogja rám.

Csak Minya bá’. Más nem volt ott. De biztos ő is véletlenül.

Én nem láttam.

A gyermekeimet elvitte édesanyám. Mikor megtörtént a baj. Én már mindent elmondtam.

 


 

Nem biztos, hogy éppen mindenre emlékszem.

Előbb mindig a kopogás hallatszott, többször, utána egy árnyék nagyon gyorsan mozgott, mintha hintázott volna. A gyermekek soha nem ébredtek fel, úgyhogy én nem is mondtam nekik, nehogy még jobban megijedjenek, mint én. Minya bá’-nak csak azért mondtam el, mert egyszer együtt mentünk a Kúron-földre, az jó messze van, volt időnk beszélgetni.

Csak azt akartam, hogy megtudjam, ki ijesztget. Ketten rendeztük, este. Még aznap, ahogy hazajöttünk a szénázásból. A kötelet én húztam ki, ő mondta, hogy hová, a kolompokat ő kötötte oda, azután, hogy a gyermekek lefeküdtek.

Minden olyan gyorsan történt. Mikor kimentem, Minya bá’ is ott volt, s anyósom rikítozott.

Most visszakapod, te büdös kurva, visszakapod!, s rugdosta. Eddig soha nem hallottam ordítozni Minya bá’-t. Szelíd ember volt. Büdös kurva, visszakapsz mindent!, nem hagyta abba.

Anyósom a földön feküdt. Minden ragacsos volt, a lábammal éreztem. Befutottam a házba, és meggyújtottam a lámpát, akkor láttam, hogy a lábam véres, a padló, a szőnyeg, minden. Mert ijedtemben mezítláb futottam ki. Bent is össze-vissza, mint a bolond. A gyermekek is felkeltek, mindenki ordítozott, kint is. Hirtelen tele lett az udvar.

Nem tudtam. Az uram nem mondta. Csak másnap, Ila néném. Minya bá’ megmondta neki rögtön a lakodalom után, hogy nem őt szereti. A szemébe. Mindig csak anyósomat, Linát. Aki a végén sógorasszonya lett. Ila néném megszokta, nekem így mondta. Szó szerint.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.