Jelige: Pionír – Depresszió

Kora tavasszal vonult nyugdíjba, nyár lett, mire – úgymond – kipihente magát. Jókor jött a nyugdíjazás, nehéz két év állt mögötte. Azelőtt sem élt könnyű életet, de az utóbbi két év volt az, ami feltette a próbatételekre a koronát! A párja életmentő, csonkoló műtétje, aztán a rehabilitáció két intézményben, majd otthoni ápolás, mindez úgy, hogy közben állandó éjszakás műszakot vállalt. Ahogy történni szokott, végül a dolgok rendeződtek és új rendszer szerint folytak tovább a napok. Immár nyugdíjasként is, volt mindig megoldanivaló, de az nem jelentett különösebb gondot. Későn kelt, azt a kevés főzést, takarítást, vásárlást, amit a két emberre zsugorodott háztartás jelentett könnyedén elvégezte. Az ápolás mindig megterhelő, de mit volt mit tenni? Csinálni kellett! A többi idejét olvasással, heverészéssel, tévézéssel töltötte. - Nem is tudtam, hogy így szeretek lustálkodni! – gondolta -,és jókat mosolygott, hogy addigi lányos alakja gömbölyödni kezd. Az élet lelassult, nem voltak kényszerek, nem kellett sietni, a sürgös dolgok, mintha meghaltak volna. Élvezte a nyakába zuhant kényelmet. Vásárlásból jövet ismerősökkel találkozott, hívták, menjen sétálni, beszélgetni velük. Elhárította. Nem vágyott közéjük, jó volt egyedül.

– Nem vagy te depressziós? – kérdezték.

– Mitől lennék? Soha nem volt még ilyen jó dolgom – válaszolta.

Eleinte minden rendben is volt. A napok teltek, a kilók rakódtak. A gyermekei nem jelentkeztek problémákkal és ő megtanulta, az a jó hír, ha nincs hír! A napi takarítást heti egyre módosította –senki sem jött koszolni -, és kétnaponta főzött. Vásárolni is hetente egyszer ment, amikor telepakolt két szatyrot, hogy alig cipelte. Minden ott volt, ami kellhetett, csak az ásványvizet vette meg külön, a közeli kisboltban. Aztán kezdődött az álmatlanság! Éjszakákat töltött ébren és napközben sem tudott sokat aludni. Eleinte kiolvasott egy-egy könyvet minden éjjel. Egy idő után már azt is unta. A tévézést is! Könyökölt az ablakban órákon át. Néha merengett, de többnyire nem gondolt semmire. Nézte a csillagokat, vagy a házak homlokzatát, a fák fekete sziluettjét, a  cikkanó hangokat kiadó, suhanó denevérek vadászatát, amint az utcai lámpa bűvkörében keringő éjjeli lepkéket elkapták. Amikor megjelent a hajnal keskeny csíkja a horizonton és az ablakok kezdtek kivilágosodni, visszahúzódott a függöny mögé, onnan pásztázta tovább a panorámát. Egyik hajnalban arra gondolt, orvoshoz kellene mennie, öt éve nem volt vizsgálaton. Ennek minden idegszála ellenszegült, nem volt kedve kimenni a házból, nem akart találkozni senkivel!

– Bakker! Tényleg depressziós lehetek! – vallotta be magának.

Lába alatt a szőnyeg, mintha süllyedni kezdett volna, úgy érezte, el akarja nyelni a mélység. A vér a fejébe szállt, onnan a lábába száguldott alá, kiverte a hideg veríték és felfordult a gyomra. Teljes volt a káosz!

– Najónajónajó! Álljálljállj! Nem kell a dráma! – mondta ki hangosan, hogy ne essen prédául a saját víziójának. Igyekezett legyűrni a fizikai rosszullétet, amit a felismerés és a vele egyidőben jelentkező pánik okozott.

– Mi a teendő?! Gondolkodjunk, gondolkodjunk – bíztatta magát királyi többes számban -, még mindig hangosan. Kétségbeesetten próbálta megmenteni magát.

Elsőre eszébe jutott a csokoládé, hogy állítólag stimulálja a boldogsághormont. A kamrában talált toratabevonót -  az is csoki, jó lesz! -, gondolta. Míg a csokit majszolta, kapcsolgatta a tévét, mert ott a minap látott olyant, hogy a fogunk közé kell venni egy tollat, ott tartani, attól az arc nevető izmai aktiválódnak, javul a kedélyállapot. Lényegében, nézi magát az ember a tükörben és várja hogy vidámodjék. Akkor hülyeségnek gondolta, most viszont nem találta az ismétlést, ugyanis több praktikát is mutattak, csak nem emlékezett milyeneket.

Többnyire csak nézte a műsort, de nem látta. Az sem volt jobb, amikor látta is, mert utálta, amit mondtak, ahogyan mondták és aki mondta! Amikor már magát is utálta a kritizálás miatt, rászokott, hogy nézze a képet és ne kövesse a tartalmat. Ezért nem tudta, melyik csatornán mutatták azt a műsort és pontosan mit! Így csak kapcsolgatott-kapcsolgatott. Egyik csatornán a gnúk vonultak - új legelők után kutatva -, a másikon az emberek - idegen országban lakást keresve. A harmadikon ragadozók vadászták le békésen legelő szomszédaikat, a következőn emberek vadásztak emberekre (a háború rémtettei színesben). Volt szó az univerzum keletkezésének új elméletéről, kapcsolatfelvétel valószínüségéről az idegenekkel és annak lehetőségéről is, hogy egy videójáték virtuális világában élünk. A többi: sport, zene és filmek, minden témában és minden mennyiségben. Leakasztotta a tükröt az előszobából, belenézett. Sápadt és nyúzott volt az ábrázata. Bevonult a kisszobába tükröstől, vette az első tollat, amit talált - egy sárga-fekete színűt - és a fogai közé fogta. Nézte magát a tükörben - valóban mókás volt -, de nem tartott tovább öt percnél és remegni kezdett az ajka, az orrhegye, majd az arcizmai és gyűlt a nyál a szája szögletében. Feladta.                                  – Mit lehetne még tenni? – tanakodott –, de a következő percben már bambult, mert gondolkodni is nehezére esett. Ahogy beszélni is. A párjának röviden válaszolgatott, hetek óta  nem kezdeményezett beszélgetést. A takarítás és a főzés is olyan nehezére esett, mintha árkot kellett volna ásni, valóságos fizikai fájdalmat okozott. Ólomnehéz volt a teste és a lelke mélységesen szomorú. Minden nap egyre nehezebben vette rá magát, hogy felkeljen az ágyból!

– Ki kell mennem a házból – gondolta -, ha megszakadok is!

A gondolat megszületett, de a test nehezen tudta végrehajtani. Öltözni kezdett és szólt a párjának, sétálni megy. Az öltözködés is kínkeserves volt.

– Mintha szűlni készülnék – gondolta. Tehetettlen volt a lelki súllyal szemben, mely ellensége minden cselekedetnek és ami a földbe akarta döngölni. Az ember, ha jókedvű, mintha a föld felett lebegne, ha szomorú, mintha bokáig süllyedne bele – gondolta.

Kiment a lakásból, levánszorgott a lépcsőn, mint aki mázsás súlyt cipel és elindult a járdán. Nyomban tudta, nem lesz ereje sétálni. Megkerülte a házat, átment az úton és be a ligetbe. A tó mellett álló padok egyikére leült, a válla közé húzta a fejét, rákönyökölt a combjára és tenyerével tartotta az állát. A háta ívbe görbült, a lába előtti utat nézte. Többen sétáltak kutyával, vagy kutya nélkül, senki sem ült le. Párás, késő őszi idő volt, pár percig az eső is csepergett, aztán elállt. Szürke volt az ég és szürke volt a tó vize, ennél már csak a kedve volt szürkébb!

– Miért hittem, hogy jobb lesz, ha ideövök – gondolta – talán csodát reméltem? Csodák nincsenek!

Valaki lezuttyant a pad másik felére, belerezgett az ülőke. Nem nézett arra, csak konstatálta az eseményt. Eltelt pár perc, akkor kezdte igazán érzékelni a másik ember jelenlétét. Zavarta. Szalonna szagot árasztott és az átnedvesedett szövetkabát szagát is érezte. Tenyerében nyugvó fejét oldalra fordította és ránézett. Testes, ötvenes nő volt, vörös hajú. Telt arcát rengeteg szeplő borította, de ránc csak a szeme sarkát, sugarasan. Fitos orra, vidám, kék szeme és az ajkak felhajló szeglete derüssé tette egész megjelenését. Az asszony is ránézett. Szemében a vidámság fényét érdeklődés váltotta fel.

– Mi baj van, aranyom? – kérdezte mély, bársonyos hangján, ami annyira illett hozzá.                                                 Közelebb húzódott, a keze elindult a másik nő felé, de féluton megállt és a pad szélét markolta meg.  Esküdni mert volna, hallotta még ezt a hangot, de nem tudta azonosítani.

– Semmi és minden. Valahogy nics erőm élni – sóhajtotta és kiegyenesedett.

A vörös hajú nő most már megérintette. Jobb kezét rátette a kezére, másikkal a vállát ölelte. Nem mondott semmit, mit is mondhatott volna? Nem ismerték egymást, bár ez akkor és ott nem számított.

 Az érintésnek varázslatos ereje volt. A szomorú nő könnyei eleredtek. Nem zokogott, csak ömlöttek a könnyei, mosták az arcát. Bekövetkezett a katarzis és oldódni kezdett a depresszió fojtogató ölelése. A másik ember érintése, mint a villámhárító, levezette a beteg kedély ártó feszültségét. Percekig ültek így? Vagy órákig? Nem érzékelte az idő múlását.                                                                   Az ég csatornái hirtelen kinyíltak, menni kellett. Felálltak. A szomorú nő szégyenlősen ölelte meg ismeretlen segítőjét, a vörös hajú nő mosolygott és bátorítóan szorította meg az ő kezét.

Amikor kiért a parkból visszanézett. A tavat látta, a sétány egy részét és a padot, ahol ült. Teremtett lélek nem volt, se közel, se távol. Zuhogott az eső, bőrig ázott, gallérja mellett a nyakába folyt a víz.     – Ki volt az a nő és honnan jöhetett?  Megtörtént ez a találkozás egyáltalán? Vagy a képzelet játéka volt? Vízió? Kérdésekkel ostromolta az agyát, de nem volt egyértelmű válasza. Mindenképpen szürreálisnak érezte, bármi volt, több szempontból is. Mégis, olyan nagy a minőségi különbség jelenlegi életérzése és az utóbbi hónapokban átélt borzalom között, hogy az ébredező logikája azt diktálta, megtörtént.