Jelige: gavallér – Sárváryné
Kiszakadt a lelkemből egy madár és beröppent a színházba. Így kezdte Sárváryné, de a szomszédja zavartan motyorászott, becsúsztatta a cigarettát a köténye zsebébe. Azzal a tekintettel hunyorgott az antennán himbálózó galambokra: jól van, te kielégületlen marha, add már a tíz tojást, mert megzavarodok, ha ismét itt rebegsz nekem arról, mit jelent a lendületes jelenet, hogyan ontja láthatatlan verejtékét a belső megsemmisülés és milyen, amikor vert testek vert színein menetel az idő, s a színpad lesz maga a karcolt ágya a lábadozó, sebes kornak, amiben élünk.
Sárváryné elkapta ezt a szánakozó pillantást és elhallgatott. Beszaladt a tojásért, ügyetlenül masírozva a férje régi bőrcipőjében, mert abban sietett ki korábban, amikor csengettek. Kivitte, majd ahogy újra az előtérbe lépve ledobta a lábáról, a cipős szekrény mélyéről egy csíkos magas sarkút húzott ki. Kifésülte mézarany haját és eldöntötte, hogy a tojás árából, amit aznap kapott, vonatjegyet vesz Budapestre. Útjában kifelé elejtette a kulcsot és az aprót. Mint a riadt őz, elhátrált a csörrenéstől, a szúette lambériának dőlt pihegve, kendőjével meglegyezte arcát, majd retikült akasztott le vasfogasról, s a nyíló rózsabokor mellett oldalazva a földút barázdáira lépett. A megcsonkolt cserjék az út szélén meredeztek, a látóhatáron gyárcsarnokok sora, az emlékezés gyér füvei, pipacstemetők.
Sárváryné toporgott az állomáson, retúr, nem retúr, libbenés vagy lobbanás, nagy különbség, jegyezte meg. Az egyik cserfes, nőies, kacér, szabad és élénk zöld, esetleg rózsaszín, a másik a láng, a tűz, a virtus, a mindent felperzselő pimasz halál. A pénztáros kikerekedett szemmel simítgatta a billentyűt, korgott a hasa, és azon morfondírozott, ezt nem fizetik meg eléggé, amit itt és most hallgatnia kell. Sárváryné zavarba jött és egy retúr jegyet kért, halkan elköszönve.
A vonat épp oda tartott, ahová elképzelte. Telefont nem vitt magával. Arra gondolt, ezt a körözésekben is rendre megjelölik, mikor hasonlókat írnak: ismeretlen helyre távozott egy harmincöt éves, százhatvanöt centiméter magas, ötvenöt kilogrammos, szőke hajú, kék szemű nő, utoljára viselt ruházata egy szürke harisnya, barna kordbársony szoknya és egy csíkos magas sarkú cipő. Hozzátartozóinak a távozását előre nem jelezte. Emellett magányosságát az évek alatt remekül és jól leplezte.
A síneken megálláskor csikorogtak a kerekek, az utasok siettek, nyargaltak rögvest, ahogy a lábbelijük orra a peron porát megcsókolta. Sárváryné gyalog indult el, nem volt nála összesen már csupán ezer forint, s ő tudta, az Andrássy úton, valaha volt Sugár úton akar sétát lejteni, mintha itt élne, épp úgy, mintha csak megkívánta volna a mozgást ezen a márciusi délelőttön.
Sajgott a lába, hólyag nőtt rajta a szokatlan cipőtől, szomjas volt, kiszáradt a torka, szédült, mire bekanyarodott az Andrássy útra. Itt újfent remekül érezte magát. Egy úr ráköszönt. Kezit csókolom Margitka. Őt nem így hívták, de nem számított, boldog mosollyal visszaköszönt. Jó napot kívánok.
Fordult az út, s ő látni kívánta az Operát. Megkérdezett egy fiút, merre menjen, ahol valaha mocsár nőtt, lápos talaj, s olcsón megvásárolta Podmanicky Frigyes Báró úr, a későbbi intendáns. A fiú döbbenten vette ki füléből a headsetet, fölnézett az égre, mintha azt a jelet leste volna, ami megmutatja, mikor került vissza az időben a huszadik századba. De erre megerősítést nem talált, így tudatlanságot tettetve, bárgyú mosollyal elköszönt, majd sajnálkozva még visszanézett a következő sarokról az egyhelyben tébláboló Sárvárynéra.
Ő fáradtan egy konzulátus kerítésének dőlt, kezét a szeme elé emelte, tűzte a nap, az autók robaja, a benzingőz felkavarta a gyomrát. Újra elindult, s az újságosnál ötszáz forintért térképet vásárolt és egy üveg vizet még kétszáz forintért. Ujjával mohón kutatta az utat a girbe-gurba és egyenes vonalak között. Kecsesen megsimította a Dunát, ujjbegyével megérintette a hidakat. A Krúdy által lejegyzett bálokra gondolt, amikor még a fagyos teleken a Duna jegén keltek át a hintók Budára, s vitték rajta a gavallérokat. Széchényi gróf úr is ott állt a parton a többi úrral, lehelte a tenyerét, fagyoskodott és rásomolygott a húszéves Podmanicky grófra, aki a legutóbbi összejövetelen a bordó-i palackokba öntötte bele a budai nedűt, és alig várta, hogy megossza a fennhéjázó urakkal, akik minden francia zamatot kiéreztek az italból, hogy ez a szőlő bizony itthon termett, s van olyan jó, mint a külföldi, csak meg kellene becsülni. Ez a tréfa egyedül Széchényi úrnak tetszett, s meg is osztotta erről gondolatait aznap a nagy csillár alatt.
Sárváryné délután két órára az Operához ért. Ott megállt és hallgatta a békakuruttyolást. A bent próbáló színésznők, kellékesek és világítók, s mindazok közül, akik éppen mellette elhaladtak, egyedül ő fülelte a valaha ott susogó nádak között megbújó vízi madarak fészkelődését. A míves kőépület magas, tekintélyes árnyéka rávetült a kúszó gyíkokra, a sárra, a nedves kavicsokra, a puha mohára. Sóhajtott és a retiküljéből egy kis hervadt ibolyát, amit még otthon tépett le a járda mentén, a kőre tett.
De ez nem lehet ennyi, gondolta Sárváryné. Hiszen hónapok óta nem járt Pesten, csupán az olvasott regények és drámák színterein barangolt. Mióta Sárváry Endre, a férje vonat elé ugrott a múlt tavaszon, s egy cetlit hagyott maga után a következő felirattal: minden csak átmenet. Ugyanezt a mondatot véste az aszódi rezidencia falára Frigyes Báró nagybátyja, anyai ágon a férje közvetlen felmenője. Minden csak átmenet. Miatta ez a pár elátkozott szó zászlóként lebegett Sárváryné elmúlt élete fölött. Átmenet volt a házassága, a gyermek utáni beteljesületlen vágya, ifjúságának hamvassága, s az, hogy ő Sárváryné lehetett. De ki ő, ha nem Sárváryné? S kinek kell ezután egy hátrahagyott, megfakult asszony, minthogy kit ejtene rabul, s kápráztatna el ez az Opera előtti kövön fonnyadó kis lila ibolya? Mindketten észrevétlen hervadnak, nézők aligha akadnak, nem jár taps, nem ereszkedik le a függöny a jelenet végén.
Eliza, dörmögte egy érces hang mögötte. Kosztka Barnabás, a budai lövölde igazgatója meglepetten lassította lépteit. Sárváryné kissé szédülten ocsúdott fel, s a retiküljét magához szorította. A férfi hosszú szakállába ősz szálak vegyültek, de az az értelemtől szikrázó, ragyogó kék szeme épp ugyanaz volt, mint azelőtt, hiába barázdált köré az idő ráncokat. Barnabás kávéra hívta. Egyszerre felélénkült, elhallgatott a hangos békakuruttyolás. A nádak sem zizzentek többet az Opera körül. Édes remegés járta át, s a kávéházban a térdük egymáshoz ért.
Ugye eljössz szombaton este a Vígszínházba, Elizám? Érted megyek, s aztán talán többé vissza se viszlek, suttogta a fülébe. Sárváryné nem adott egyenes választ. Ujjaival kecsesen dobolt az asztalon. Mézarany tincseit a szeme elé sodorta a forgolódó pincér suhanása. Egy fuvart kért a pályaudvarra csupán és egy telefonszámot, amit hívhat.
Éppen elérte a következő vonatot. A térképet a táskájában jól elrejtette. A vonatjegyet a fülkében hagyta, mielőtt leszállt. Az órájára pillantott. Mint aki csak a boltból siet haza, aléltságát leplezve intett kedvesen az utcában kint ücsörgő szomszédoknak.
Ahogy leült a konyhaszéken, csengettek. Megrémült. Talán Endre hamarabb végzett ma a munkahelyén, és elhagyta a kulcsot? Vagy valakitől meghallotta, hogy a felesége titokban felvonatozott Budapestre és ott Kosztka Barnabással flörtölt egy kávéházban, mintha csak ezért a randevúért szökött volna oda? Minden nyomot eltüntetett, majd tagadja az egész kitérőt, hadarta magában. Aztán riadtan a falnak dőlt. Hiszen már nincs Endre. Nincs. Nincs Sárváryné sem. Csak Eliza van.
A kapuban türelmetlenül lengették a csíkos szatyorból előhúzott üres tojástartókat. Letörölte a homlokáról a verejtéket, s miközben előszedte a tojásokat, Csellár néni és Aszódi bácsi felé fordult. Talán aznap látta utoljára őket. Mesélt nekik a színpadi dialógok közbeni éles csendről, az egyszeri és megismételhetetlen pillanatokról és a lélek halhatatlan költészetéről és ők fogcsikorgatva, hamis mosollyal hallgatták Sárvárynét, miközben zsebükben markolászták a használt zsebkendőt, amivel a temetőből idejövet a könnyüket törölték.
