− Kerekecske, dombocska, itt szalad a nyulacska! – futottak végig tompa körmű, vékony ujjai a kislány apró tenyerétől egyenesen a nyakáig. Bodza édesen összekucorodott és harsányan felnevetett. A pályaudvaron pöfögő buszok betegesen prüszkölték ki magukból a füstöt nagy, lomha testükből. Bodza, miután kifújta magát, feltérdelt a padra és a váróterem üvegfalára tapasztotta puha kezeit.

− Ülj vissza, lányom! Nem szabad, koszos! – szólt rá Vera szürke szövetkabátjában.

− De a mama! Azzal jön? Vagy azzal? Melyik az, anya? – Bodza mutatóujját húzogatta a nyikorgó üvegen, mígnem anyja megfogta a hónaljánál és visszaültette.

− A 9:30-assal jön. Még tíz perc és itt lesz. Legyél türelmes!  − Bodza egyre gyorsabban lóbálta a lábát, és fél percenként feltette a – Itt van már? Letelt az idő? Kimegyünk? Az ott a mama? – kérdéseket. Vera arca elvörösödött, telefonját dühösen ejtette bele barna bőrtáskája oldalába.

− Nem igaz, hogy nem bírsz nyugton maradni! – sziszegte indulatosan, miközben erősen megfogta lánya kezét. – Mondtam, hogy legyél türelmes! Attól még, hogy türelmetlen vagy, nem fog hamarabb jönni a mama!

Vera lehúzta a padról Bodzát és kisétált vele a márciusi Budapest hűvös, zajos forgatagába.

− Süt a napocccska, anya! – mutatott fel az égre Bodza, miközben anyja telefonja megszólalt. Vera kapkodva vette fel a telefont és csak beszélt, beszélt, Bodza számára érthetetlen nyelven.

− Anya! Ott van! Ott a mama! Mama! – Bodza rohant volna, de anyja egyre erősebben szorította a kezét.

− Bodza! Nyughass! Megyünkmár, de neugráljittnekemlányom mertmárvagyezerszerkértelek, hogy fogadjszót! Ez egy buszpályaudvarértsedmármeg, hogy nemrohangálunk itt! – Vera szavai összefüggően hömpölyögtek, Bodza pedig csak húzta maga után anyját, nem is hallva meg a hadaró gépezetet. Bori mama egyik kezében botjával, másikban húzható kis bőröndjével haladt lassan feléjük. A szürke járdán botladozott nehézkesen, igyekezve utat törni magának, miközben a járatok előtt hömpölygő embertömegből ki-kihallatszott egy-egy szisszenés, egy-egy ciccegés. Lassan átrágta magát az embererdőn és miután köszöntek, bőröndjét odafordította Verának és Bodza már ugrott is a nyakába.

− És milyenutadvolt anya? – kérdezte Vera idegesen, aki egyik kezében húzta a bőröndöt, mely felett táskája csaholt, másik kezével pedig Bodzát, Bodza pedig Bori mamát.

− Lassabban! – fújtatott a kerek Bori mama, kezében görcsösen szorongatva botját. Vera felakasztotta szemeit és lassított.

− Gyorsabban! – kiáltotta Bodza ugrálva. – Anya mondta, hogy megyünk a zállatkertbe! Te is jössz mama és megmutatom neked a zelefántokat! A zelefánt a kedvenc állatom! – Bodza lelkesen mesélt az elefántokról, Bori mama pedig hallgatta, miközben szemei vadul cikáztak a budapesti zűrzavarban.

Vera sóhajtott egy mélyet mikor végre az autóhoz értek. Rutinosan betette Bodzát, aztán beugrott a volán mögé. Bori mama csak állt kint zavartan, kezei remegtek a dübörgő, dudáló kocsik között. Vera kiszállt. Becsapta az ajtót. Bori mamát, aki feltűnően csendes volt besegítette az anyósülésre. Nem beszéltek, csak Bodza. Az állatkertnél kiszálltak. Vera egyre feszültebb lett. A pénztárnál sorban álltak. Bodza a korláton himbálódzott.

− Mi á báj lányom? Rosszul érzed mágád? – kérdezte felbátorodva Bori mama.

− Semmi baj. Csak kicsit zsibbad a kezem, de hamar rendbe fog jönni.

− Mondtám én neked, hogy negyven évesen má nem szül á nő. Öregszünk, mint szegény ápód, Isten nyugosztáljá ott fent a mágássagos mennyekben, hogy sájnáltá mindig, hogy te nem márádtál itthon, inkább felmenté’ volt ide ázé’ vágy ilyen bó ette.  Ápód szígyenbe márátt, hogy lányát nem házásítottá ki, mint á cimborája, tudod, á Bárány Jóska, ákinek á felesége vásoró bábá volt, igázán, de

− Elég legyen!!! – ordított fel Vera. Bori mama szeme tágra nyílt, ajkai megremegtek. A sorban állók mind rájuk néztek. A levegő megdermedt. Bodza még mindig himbálózott. Az előttük álló fiatal pár megvette a jegyeket és gyorsan eloldalogtak a bejárat felé.

− Jóvánná, én csák...

− A következőt! – szólt hangosan a pénztáros. Vera nyelt egy nagyot, szemében könnycseppek duzzadtak. Nyelt még egyet.

− Egy jegyet kérek... Meg még kettőt.

− Milyet?

− Kettőt... Nem is, hármat. Bocsánat.

− Teljes árut? – a pénztáros türelmetlenül fészkelődött.

− Egyet. Meg egy nyugdíjas... Meg egy 5 év alatti... Lenne... – A pénztáros villámgyorsan pötyögött és odadobta a jegyeket.

− Gyere kicsim! Megyünk! – szólt Vera és nyújtotta félig behajlított remegő karját a rózsaszínű, rojtos sapkás Bodza felé.

− Végre! Végre! Mama gyere, megmutatom a zelefántokat!

Az elefántokig néma csendben haladtak, egyedül Bodza beszélt. A majmokról, az elefántokról, Móniról, a legjobb barátnőjéről az oviból és a Pistiről, aki hülye. Az elefántok előtt megálltak.

− Elég kényelmetlen volt. Fájták á lábaim már nágyon.

− Hogy? – kérdezte meghökkenve Vera.

− Az utam. Ilyen vót – majd Bori mama hátat fordított és leült egy padra, ráncos kezeit pedig csendesen botja műanyag fejére fektette. 

− Anya! Az olyan, mint a mama?

− Tessék?

− Azt mondtad, olyan a mama, mint e gyelefánt!

− Olyan bölcs, Kicsim. Arra mondják...

− Azt mondtad, hogy olyan kövér!

− Bodza, most ne...

− Akkor gyere, menjünk tovább!

− Várj... Egy perc... – Vera előrehajolt és két kézzel támaszkodott a korlátnak. Aztán csak a ballal. Jobb lába hirtelen összerogyott alatta. – Anya! Lyányom! Anya! Lyányom! – ennyit hallott, majd beszürkült a kék ég és szemhéjai lassan sötétséget bocsájtottak rá.

Igen, és láttam. Ott voltam. Láttam, ahogy anyám, aki olyan fiatal volt, mint amikor én még könyvektől terhesen készültem az érettségire és szerelmes voltam a Tóth Karcsiba, aki nem akart tőlem semmit, ott ült a hokedlin, a fehérre meszelt, domború falú parasztház apró konyhájában. Olyan gyönyörű volt! Olyan fiatal! Télen is láttam. Ott, a rácsos ágyban (Igen, ilyen volt Bodzának is!) feküdtem, azt hiszem sírtam. Otthon kiengedve hordta a haját, hosszú, barna haja sokszor simogatta arcomat. A kiságyban voltam, amikor apa bejött és éreztem, nagyon büdös és dühös. Anya sikított és sírt. Én is sírtam, az már biztos. Anya megölelt. Sokszor, sokat. Anya énekelt. Emlékszem a dalra! Akkor is, most is, el is éneklem.

(...)Erre gyere, ne menj arra,
jobb út van erre, mint arra.
Erre gyere, amerre én,
majd megtudod, hol lakok én.
Vadvirágos rózsa mellett,

gyere babám, átölellek. (...)

Anya lehelte és összedörzsölte tenyereit, dünnyögte, − most már jól hallom,− hogy kint, a fagyban kell kimosni a pelenkáimat, ezért fájnak, de annyira fájnak az ujjai! Láttam anyát később is. Megkönnyezte, amikor elkezdtem járni! Istenem, de szeretett! Csak az a sok munka ne lett volna! Kivitt a földekre. Ahogy hajolgatott, hajította kifelé a sok krumplit, egyre nagyobb lett. És egyre szilajabb. Csitított. Nem volt rám ideje. Mosott. Kint. Évek múlva is. Teregetett. Én unatkoztam. Nem sokáig. Befogott. Kevesebbet szeretgetett. Dolog volt. Ez természetes. Kivitt az erdőbe is. Málnát szedtem. Igen, ezekre ezelőtt is emlékeztem. Csak azt nem láttam, hogy anyám nemcsak málnát szedett, de főzött is nekünk ebédet, készített vacsorát és ellátta a baromfikat. Láttam, ahogy összegörnyedt. Láttam, ahogy húsos ujjaival morzsolta a kukoricát. Ahogy a magokat dobálta, amik tölcsér alakban szálltak, majd pattantak a földön. A tyúkok. Szerettem otthon. Otthon... A párom, Misi... A párom? A társam... Bodza.... Bodza!!! A kicsikém. Az én kicsi lányom.

Szemhéja lassan nyílt. A hangok és alakok élesedtek. Szuszogtak és csattogtak a cipőtalpak. – Mintha ébredezne! ... Nővér! ...Vera! ... Drágám! ... Kislyányom! ... Anya! ... Ez miez, apa?...  – hallotta a tompa hangokat, miközben érzékelte az éles fényeket. A szoba vakító, szúrós szagú fénye kitárta szemeit.

− Kisjányom! – Vera érezte, ahogy anyja repedezett, kérges tenyere simogatja elfáradt kézfejét. – Én nem ógy gondoltám! ... Te nágyon jó ányá vágy! ... Csak hát jó lenne, há sőrőbben láthatnálák. ... Pálóc vágy, te bírod! Kelj fel lyányom! .... Bárcsák én lennék itt, nem te! Isten, Jézus Krisztus legyen veled én édes kislyányom! Veroniká ébredj! – Bori mama lehajtotta fejét, könnycseppjei áztatták Vera gyenge ujjait.

− Drágám! Itt vagyok. Stroke-od volt. Semmi baj, ne aggódj, rendbe jössz. Veled vagyunk! Itt van Bodza is. – Misi nagy, barna szemeibe nézett Vera. Aztán Bodza ártatlan tekintetébe, melyet hosszú, könnyű, barna haja ölelt körül. Pont, mint a nagyanyjáét évtizedekkel ezelőtt.

− Anya! Még meg sem néztük a macikat! – biggyesztette le szája csücskét. – Anya! Anya! Gyere már!

− Bodzaaa, Kicsikééém. Megyeek. Csak most egy kicsit... Légy jelen. Kérleeek – szólt Vera, fél szájjal, lassan. – Szeretlek. – Majd magához ölelte lányát, aki pár pillanat múlva nyújtotta kis tenyerét.

− Édesssanya! Jáccc velem!

− Kerekecskee, dombocskaa, itt szálád ányulácskáá! – futattak végig Vera fürge ujjai Bodza tenyerétől, egészen a nyakáig. Bodza pedig kikacagott barna selyemhaja alól.