– Milyen meleg van ma is!

– Aham.

– Ízlett a somlói?

– Persze.

– Anya nagyon jól csinálja. Az a csokoládé, hmmm, mennyei. Jól esik egy kicsit lemozogni az ebédet, nem? … Ernő bátyád jól becsípett, hehe.

– Mindig beáll. Egyébként hova megyünk?

– Meg akarom neked mutatni, hogy hol dolgoztam, amikor fölkerültem Pestre. A múltkor erre sétáltam, és láttam, hogy még a mai napig nem építették be azt a foghíjat, ahol a vasudvar volt. Két bérház közt egy tenyérnyi múlt.

– Miért pont most?

– Mit, miért pont most?

– Miért pont most akarod ezt megmutatni? Lett volna rá harminc éved.

– Gondoltam meglógunk egy kicsit a vendégek elől, és beszélgetünk egyet. Hogy is mondjátok ti? Megfúrjuk a bulit, hehe.

– Nagy buli volt, még a Zsolnayt is elővettük. A kellemes ebéd után rituálisan elfújtuk a gyertyáinkat, aztán a torta után desszertnek elfogyasztottuk anya mennyei somlóiját, közben Ernőbá annyira bemákolt a világ legjobb házibirsétől, hogy a vécére nem talált ki. Anya megint összeveszett az Ilike nénjével, Jutka néni pedig inkább hagyta a részeg férjét, hadd horkolja ki magát a kanapén, és kiscsongikáról mutatott vagy kétszáz képet a mobilján. Anyát persze ette a sárga irigység, hogy a sógornőjének már hat éves az unokája, neki meg nincs egy se, pedig a fia már tegnap töltötte a harmincat. A legjobb az volt, amikor Jutka néni azzal dicsekedett, hogy a kiscsongika csak hat éves és már az anyja egyetemi könyveit lapozgatja, egyébként a gyerek meg a másik szobában a gusztustalan aranyhalaitokat etette a dobostortával. Remélem, eldugul a belük és mindegyik megdöglik! Tényleg nagy buli volt!

– Tiszteletlen vagy!

– Szarok rá!

– Meg is jöttünk.

– Zárva. De kár! Mehetünk is vissza a buliba!

– Ugyan rajta van a lánc a kapun, de nincs bezárva, figyeld csak. Benyúlsz, kihúzod a láncot, és letekered az anyát a csavarról, ami összeköti a két szemet. És Szezám ki is tárult!

– Tényleg be akarunk ide menni? Biztos tele van minden tűkkel, üvegekkel meg csövesszarral. Basszus, mennyi gumi! Ezek szerint ez a Szezám másnak is kitárul. Végül is olcsóbb idedobálni az autógumit, mint fizetni valami lerakónak.

– Hogy megváltozott itt minden! De látod azt a szentjánoskenyérfát? Na, az már akkor itt volt, amikor ’68-ban idekerültem. Fölkerültem Nagymarosról egy traktorvezetőivel a zsebemben, álltam itt, ahol most te állsz, előttem meg halmokban a földolgozásra váró vashulladék. Arra gondoltam, hogy a papa meg a mama hogy sírtak, amikor kikísértek az állomásra… Nem tudtam megszokni ezt a Pestet… Azóta sem tudtam megszokni.

– Tudom.

– Egyszer még egy szovjet tankot is szét kellett bontanunk, az is ment a vasba. Ott a sarokban volt egy kis kalyiba, abban lakott Szabó bácsi, a telepőr, volt egy kutyája, a Matyi, úgy szidta-hordta, káromkodooott, mint egy kocsis. Egyszer, amikor berúgott – ritkán ivott egyébként – elmondta, hogy Rákosiról nevezte el a kutyát. A kisember bosszúja… Ott balra, a fal mellett, állt egy kibelezett, kombi Zaporozsec, le volt vágva a teteje, abba gyűjtöttük a rezet, amit elosztottak egymás között a többiek, nekem is kínálták, de én nem kértem belőle. Én még egy szöget sem loptam el soha. Közben meg elfogyott alólunk Magyarország. Mindenki elvitte haza egy darabját.

– Most is lopnak.

– Milyen szabályos kődarab, jó lesz ülőkének. Gyere, ülj le ide szembe erre a traktorgumira, a lukas farmerodon úgysem tud sokat rontani, ha megfogja! A falak viszont nem változtak. Pereg minden, már a téglák is mállanak. Olyan, mintha az idő előrehaladtával az épületek lassan levetnék ruháikat. Meztelenül csúfolódnak rajtunk. A palánk mögötti ház körfolyosójáról egyszer leesett egy nő, a vére szétterült a sárga kerámiaköveken. Azt mondták, öngyilkos lett… A legvidámabb barakk, a kommunizmus diznilendje, na persze…

– Elmúlt.

– Az Ilikéék persze megint ezekre szavaztak. Hogy lehet valaki ennyire korlátolt? Nem tudom megérteni… Ha belegondolok, hogy először az Ilikének udvaroltam, nem anyának… Aztán jött a Béla a fiatal pártaktivista. Elkápráztatta az Ilikét, jól feküdt pártvonalon, lett hamar tanácsi lakás meg autó, soron kívül. Pedig az Ilike szülei kulákok voltak. Az öregek nem is álltak szóba az Ilikéékkel, amig a Béla élt. A kis Bélus csak három éves volt, amikor a Béla szívinfarktust kapott ’80-ban… Anya volt a rút kiskacsa, de gyönyörű hattyú lett belőle, az Ilike meg hamar elhízott a kis Bélus után. Nézd csak, itt van a pénztárcámban a képe. Látod, milyen szép volt anya?

– Még mindig szép.

– Látod, ha nincs a Béla, akkor nem beszélgethetnénk itt.

– Jó nagy, görbe orra volt, anya dobozában találtam róla pár képet.

– Persze, zsidók voltak!

– Mit számít az?

– Nagyon is sokat. Ezek mindenhová befészkelték magukat. Mindig kikaparták maguknak a gesztenyét. Úgy összetartanak, mint a leprások.

– Lehet, hogy van rá okuk…

– Hagyjuk ezt most! Szerettem volna veled ma beszélgetni.

– De hát te soha se beszélsz velem.

– Na, ne mondd! Amióta elköltöztél, te vagy az, aki sose hív föl! Ha anya nem csörögne rád, azt se tudnánk, hogy élsz-e vagy halsz!

– Miért, apa, te talán felhívsz?

– Gábor, az apád vagyok, neked kellene keresned engem! Tisztelet is van a világon, de ezt neked hiába mondom!

– Én is itt vagyok a világon, de ezt neked hiába mondom! Soha nem voltál rám kíváncsi!

– Te nem voltál kíváncsi arra, amit mondok neked! Semmi sem érdekelt abból, amit mutattam, akárhogy próbáltam közelíteni feléd, te mindig csak visszautasítottál! Egyszerűen semmibe vettél!

– Na persze, a trombitálás meg a könyvelés mindenek felett…

– Igenis büszke vagyok arra, hogy egy traktorvezetőivel a zsebemben jöttem Pestre, és a könyvelőségig vittem…

– Apa, akinek nem ingyen könyvelsz, annak szívességből…

– … és bármikor elmehettem volna fújni egy zenekarba, ha a könyvelés már nem megy úgy…

– … sramlizni.

– Az nem sramli!

– Dehogynem, valami sváb szarság.

– A te csakazértis angolszakod, az nem sváb szarság. Csak az a baj, hogy alig tudtad elvégezni…

– Angol, kommunikáció, de mindegy…

– Hát igen, arra elég, hogy ott ülj a kólcenterben és kapkodd a telefonokat. Kitörölheted vele… Ezt tette a sok buli meg a pia meg a lazulás! Jól rászoktál az éjszakázásra a hét év egyetem alatt!

– Felnőtt ember vagyok!

– Nagymarosra bezzeg soha nem jutottál el, hogy segíts egy kicsit szegény nagyszüleidnek. Mindenre volt időd, csak rájuk nem, inkább mentél inni a haverjaiddal. Pedig mikor kicsi voltál, olyan ügyesen segítettél, benned volt minden bizodalmunk!

– Már több, mint tíz éve meghaltak és te még mindig odajársz kapálni meg füvet nyírni. Hagyd már a halottakat elrohadni a föld alatt! Minek kell őket újra és újra kikaparni, és bebalzsamozni? Ezt senki sem várja el!

– Te ezt nem érted. A mama épp engem szoptatott, amikor jöttek a rendőrök, és kidobtak a saját házunkból, karonülő csecsemő voltam, Ernő bátyád még meg sem született, öregapád orosz fogságban volt, azt se tudta, hogy mi van itthon. Csak a Haberbusch bácsinak köszönhetjük, hogy nem telepítettek ki, hetekig bújtatott minket a pajtájában. Aztán behozták a házainkba ezeket a… cseszkókat. Ők lettek a királyok, úgy viselkedtek, mintha itt mindent ők építettek volna, de csak beültek a készbe. ’48 után a papáék a nulláról kezdtek mindent, a nulláról, és nézd meg, hogy mit összeraktak! Mindent nekik köszönhetünk.

– Ezt már ezerszer hallottam! Ne csinálj már egy telekvitából Trianont!

– Ezt nem lehet elfelejteni…

– Nem AKAROD elfelejteni! Ernő bá már évek óta nem jár le, és milyen jól megvan…

– Csak alkoholista.

– Mint még pár százezer ember ebben az országban. Semmi különös.

– Pfff, de meleg van, muszáj föltűrnöm az inget. Gábor, az a baj, hogy a mai fiatalokban egy szikrája sem látszik a tiszteletnek. Gyökértelenek, semminek nincs értéke számukra… pötyögtetik ezeket a vacak telefonokat, annyi fényképet készítenek egy nap alatt, amennyit én egész életemben nem csináltam. Persze mindegy, mert, ha nem sikerül, van ezer másik. Elértéktelenedett minden, a saját életük is, csak még nem vették észre. Beteg világ! És az a szomorú, hogy te is beállsz ebbe a sorba, pedig mi nem így neveltünk.

– Akkor miért nem csináltatok egy második gyereket? Az biztos TÖKÉLETES lett volna!

– Halgass!

– Persze, ez mindig tabutéma! Semmiről sem lehet ebben a rohadt családban beszélni! Megszülettem, amikor egy nap híján negyven éves voltál, anya harmincöt, pedig már több, mint tíz éve házasok voltatok, érjem be ennyivel, ne kérdezősködjek, mert nem tartozik rám. Jajj, csak szemérmesen, jajj csak erkölcsösen, nehogy olyat találjunk mondani, amibe belepirulunk a burjánzó fanszőrzetünk tövéig!

…

– Hát jó… Anyádnak három vetélése is volt előtted, a harmadik után egy jó darabig próbálkozni sem mertünk, aztán megtörtént a csoda, és a világra jöttél, de ez magában hordozta a tragédiát is… a szülés nem ment egyszerűen… anyának ki kellett venni a méhét, így utánad nem lehetett több gyerekünk. Úgy szerettünk téged… éppen ezért fáj annyira ez a dolog…

– Micsoda?

– Mindenkinek vannak már unokái a rokonságban meg az ismerősök között, nekünk meg soha nem lesznek, mert… mert… a fiam egy… buzi.

…

– Apa… attól, hogy rákos vagy, még nem beszélhetsz velem így!

…

– Hát tudod?

– Anya mondta.

– Hát elmondta… Hasnyálmirigy. Úgyhogy nincs sok esély.

– Tudom. Nagyon kiborított a dolog.

– Ma vagyok hetven éves, de hetvenegy már nem leszek… ezt akartam neked elmondani.

– Apa! Soha nem tudtalak tisztelni, csak hagyd, hogy szeresselek!