Koromsötét éjszakában állt meg a taxi a falu utolsó házánál. Az öregember egy pillanatra az előtte pásztázó reflektorra nézett, ami  elvakította. Belépett egy víztócsába. A taxis nem oltotta el a lámpát, hisz ő is nehezen tájékozódott. Az öregasszony kiszállás közben a reflektorba nézett, őt is elvakította. Nagy toccsanással vízbe lépett.

– A bőrönd? – kérdezte.

– Már a kezemben – mondta az ember. És kiegyenesedett az autó mellett. – A te csomagjaid?

– Nálam.

– Végeztünk? – kérdezte a sofőr.

Bólintott és azt mondta a néni:

– Mink még nem.

– Viszlát – motyogta a sofőr és becsapta a kocsija ajtaját. Kínos lett számára az indulás, mert az öregember nem mozdult mellőle. Egyenesbe fordította a kereket, úgy csúszott vissza, óvatosan. Majd egy kapubejáróban megfordult és már nem vakított semmi fény.

Az öregasszony tócsában állt.

– Mennyi borravalót adtál? – kérdezte.

– Ne törődj vele.

– Sokallotta.

– Naná – kuncogott az ember.

– Nem lesz gyanús? Még utóbb jelenti.

– Azért magyaráztam neki, hogy a fiamékhoz jöttünk. Sürgős mondanivalónk van a számára.

– Akkor miért nem zörgettünk a kapun?

– Mert nem akartuk őket felriasztani. Induljunk.

A néni meglódítja a földről felemelt súlyos csomagjait, a teste lendül utána és csak e lendülettel emeli ki lábát a gödörből. Cuppan a sár, meghúzza a cipőjét, de végül enged a nehézség: lép egyet, lép másodikat is.

– És a csomagok? Hiszen rákérdezett.

– Azért mondtam hogy ajándék. Meg-le-pe-tés. Szétnyitható könyvespolcokat hoztunk…

A bácsi is kilép álló helyzetéből.

– Azt én nem hallottam – rágódik a néni.

– Sietnünk kéne, mielőtt a kutyák idesereglenek.

A néni nem törődik a kutyákkal. Valahol távol vakkant, de itt csak a szél zúg, eső szemerkél, távolról morajlás.

Felpakoltak és egy ideig csöndben mennek. Távolodnak a falutól. Út lehet az, amit az öregember vaksin tapogat.

– És ha autó jön erre? – kérdi a néni menet közben, a járás ritmusából ki nem lendülve.

– Nem jön autó.

– De ha mégis.

– Senki nem törődik két vénemberrel, ettől ne tarts.

A bőrönd nehéz. Formára szokatlan, igaza van az asszonynak. Túl hosszú. Inkább hangszertok, mint pakk. De itt kinek lenne feltűnő, ez itt holtút.

Így mennek jó hosszan. Az út vagy ösvény balra fordul, szemük megszokta a sötétet annyira, hogy kitapogassák. Az asszony inkább csak a csoszogó léptek után halad.

– Tudod, hol volt a házunk? – kérdi az embert.

– Balra.

– Mennyire?

– Nem messze.

Az öregember attól tartott, hamar elfárad, nem ér a célhoz. De most lépésről lépésre erősebb. Elszántsága adott erőt? Csak rakja egymás elé a lábait. Most a cipő se szorít, a bütyke se fáj, gyulladt visszere se lüktet.

– Hol vagy? – hallja maga mögül.

– Gyere utánam. Csak utánam gyere.

Kong a hangja. Mostantól furcsa felhangja van mindennek.

– Megérkeztünk – kong az öregember hangja.

– Látod is?

– Látom. Pakolj.

A néni elereszti a csomagjait. Az öregember ledobja a hosszúkás tokot. S hogy abba ne maradjon a lendülete, megoldja a csatokat a bőrönd-tokon. Oldalt. Csörömpölés, fémrudak gurulnak szét belőle. Vékony, acélos, könnyű rudak.

– Mit gondolsz, sikerül? – hallja a sipákolást. Az asszonyok soha nem hiszik el. Még a végén se.

– Sikerül.

Mintha szipogna. Az ember tudja, nem szabad rákérdezni, mert eltörik a mécses. Akárhány éve pislákol a mécs.

Esik rájuk az eső. Kis szaggatott csatornákon pottyan a víz a ruhájukra, arcukra.

– Őrök? Mi lesz, ha…

A nő kérdez, a férfi válaszol. Egyik kötelessége a házasságban. Aki nem tud folyamatosan és kellő alázattal válaszolni, az nem jut el idáig. Az elveszíti bizalmát a nő előtt. Negyven év után is. Az öregember kínosan ügyel rá, hogy a válaszai határozottak, meggyőzőek legyenek.

– Itt nincsenek őrök. Feljebb vannak – mondja. Gyorsan jár a keze. Egymásba csúsztatja és rögzíti az acélrudakat. A talajt jól meg kell fogni, nehogy sárba süppedjen. Nevet. – Ha a törököknek ilyen létrájuk lett volna az egri várnál, Dobó nem győz.

– Mi győzünk?

– Ez már biztos.

A tapogatózó homályban dolgozik. Széthúzta az összehajtogatott létrát, fölül, nagyon magasan koppan.

– Nem fog eldűlni?

– Két tapadókoronggal rögzítettem. Az most hozzátapad a betonfalhoz. Indulok.

– Máris? – az asszony nem fogja fel: késő a késleltetés.

– Ha fent a kis kaviccsal megkocogtatom, az lesz a jel, te is indulhatsz. Elkészültél?

– Itt van a zsák a hátamon.

A néni alig mer lélegezni. Fülét a létra rúdjához tapasztja, várja a kocogtatást. Az pár perc múlva hallatszik. Elindul fölfelé. Nem veszi észre, nehéz-e a teste vagy könnyű, csak tapogatja a létrafokokat. Odafönt puha meleghez ér.

– Jaj mi az?

– A kezem, te hüle.

Az öregember erősen fogja a csuklójánál, felhúzza. Mindketten felértek a vízlépcső gátjára.

– Guggolj le.

– Minek?

– Amíg megszokod, milyen széles a gát.

– Milyen széles?

– Négy méter.

– És milyen mély?

– Tizennyolcnak kell lenni. Leellenőrzöm. Vedd le a hátizsákod.

Az öregember lehasal és kúszik a betonon. Kis világítós eszközét erre az alkalomra szerkesztette. Elektromérnök volt, feltaláló. Mindent feltalált, amit akart. A világ a találmányaival van tele. Gazdag volt, mindent megszerzett, amit akart. Csak megtartani nem tudta: a szülőházát. Itt van valahol az irdatlan víztömeg alatt. A Duna-víz alatt, ami hömpölyög, zúg, dübörög, egyre hangosabban.

Pár perc múlva visszakúszik a nénihez.

– A piszkos fajzatukat – sziszegi.

– Mi a baj?

– Tizennyolc méter tizenhét centi. Elpazaroltak rengeteg betont. Mennyi utat lehetett volna abból építeni! Verjük fel a sátrat.

– Nem viszi el a szél?

– És ha elviszi?

A néni nem kérdez többet. Negyven év házasság után e percben rájött valamire. Nincs mit kérdezni. Nincs miért.

– Add a hármas csomagot – hallja.

A néni odaadja. Két hosszú rúd, közbül feltekert molinó.

– Itt az első… - csak ennyit mond.

– Vízhatlan festékkel írtuk, addig nem olvad el. Még ne tekerd szét. Csak ha megvirrad.

Ülnek a gáton és nézik a nem-nézhetőt. Van belőle kifelé is, befelé is.

– Különben, széttekerhetjük. Mit lehet tudni, hátha figyel minket valaki. Egy űrhajóból.

Mégiscsak megfogalmazódik egy kérdés.

– És az tud magyarul olvasni?

– Lefordítják neki. Egyetemes tolmácsgép nélkül már nem kering űrhajó.

– Akkor tekerjük.

A transzparens hosszú, legalább nyolc méter. Kitekerik a rudakról. A bácsi az egyik rudat fogja, a néni a másikat. Így hirtelen nyolc méterre kerülnek egymástól. Zúg a szél, lenn az irdatlan víztömeg, távolabb a bömbölő turbinák, nincs több kérdés, nincs több felelet. Pedig a néni elfelejtette a szöveget. Ő csak az elejét festette, azt, hogy „TILTAKOZUNK…” A férje úgy találta, túl nőiesek a betűk.

Mennek a gáton, lassan lépkednek, az öregember elől, ő diktálja az iramot.

Dereng a hajnal. Már látszik valami abból, ami volt. A néni látja maga előtt az árnyékot. Aztán már nem látja. Egy szempillantásnyit nézett befelé, ezalatt a transzparens meglazult, eldőlt a másik bot. Az ember nem fogja. Az ember nincs.

Odahaza mindent begyakoroltak. Tudja a kötelességét. Most az első rudat kell megfognia. A szélben, a széltől feszül a transzparens. Menetel a kacska lábával, sáros cipővel, nagykabátjába, kendőbe bugyoláltan, elszántan, ahogy menni kell. Kicsit félt attól, idő előtt elfárad és a papa megdorgálja. De csak megy elszántan s néha fölnéz, hátha látja egy űrhajó.