Jelige: Bejglikóma – Egy mondat vége

Az egyik pillanatban csak az aszfalt sötétlik előttünk, aztán hirtelen az agancsokra vetül az autólámpa fénye, az úttest közepén áll, borzolja a nyakán a szőrt a szél, egyenesen ránk néz, mégse mozdul, Minka alig bírja félrerántani a kormányt, önkéntelenül az alkaromba markol a szabad kezével, miközben csúszunk be a bokrok közé, csikorognak a kerekek, a homlokom majdnem a kesztyűtartónak ütközik, de nem törődöm vele, a szélvédőhöz préselődő leveleket bámulom, és próbálom élvezni, hogy újra hozzám ér, a bőrömbe vájnak a körmei, csak akkor enged a szorítása, amikor megérzi a libabőrpöttyöket a kezemen, tolass vissza kicsit, mondom zavartan, és kiszállok, a szarvas már sehol, az autó rendben van, bár lifeg a rendszámtábla, meg letört a lökhárítóról az Opel-embléma, körbevilágítok a telefonommal, nem tudom, hová eshetett, Minka még a bokrok közé is bemászik, de nem találjuk, én adom fel előbb, leülök a földre és a karosszériának döntöm a hátam, ő még keresgél, aztán megáll felettem, szótlanul nézzük egymás arcát a telefonfényben, látom a szemén, hogy le akar ülni mellém, hirtelen eszembe jut, hátha most végre megkérdezi, mi a helyzet anyámmal, de elfordítja a fejét, tudja, nem kérdezheti meg, mert akkor belekezdek, hogy egyre kétségbeesettebb, amiért nem látogatja meg, legalább felhívhatna, azt hittem kedvel, mondogatja folyton, és én sose tudom, mit feleljek, valamelyik nap eljön, préselem ki magamból minden héten, Minka pedig, ha ezt elmondanám, azt válaszolná, hogy sajnálja, de nem fogja meglátogatni, inkább áruljam el neki végre, úgyse titkolhatom előtte a végsőkig, meg nekem is jót tenne kimondani, pont ezért erősködött másfél hónapja, hogy ne beszéljünk, ne keressük egymást, mert könnyebb úgy, gyorsan, váratlanul, mintha húznánk-halasztanánk a dolgot, és én ennél a pontnál félbeszakítanám vagy egyszerűen felhorkannék, mire ő mondana még valami oda nem illőt, imádkozni fogok értetek Freiburgban, mondjuk ezt, vagy hogy tiltsam őt le Facebookon, töröljem ki a számát meg a képeinket, és gondoljak úgy az életemre, mint egy hosszú könyvre, őrá pedig, vagyis a kapcsolatunkra, mint egy rövid mondatra, amire sajnos idő előtt pontot tettek, erre viszont már nem tudnék mit felelni, csak nézném a száját, az arcát, a szemét, hát jobb is, hogy nem ül le mellém, helyette rükvercbe tolja a váltót és felkanyarodik az úttestre, ne vezessek én? kérdezem, mert remeg a keze a kormánykeréken, de megrázza a fejét, pedig az egész az én hibám, miattam jöttünk Üröm felé, gyorsabb, mint a Szentendrei út, mondtam fél órával ezelőtt, és ő szó nélkül megfordult, habár mindketten tudtuk, valójában lassabb, de hát azt is tudtuk mindketten, hogy nem a könyv miatt akarok találkozni vele, amit másfél hónapja direkt elfelejtettem visszakérni, ő meg nem a halványrózsaszín pizsamafelső miatt mond igent, amit másfél hónapja direkt elfelejtettem visszaadni, és a kávézót se véletlen választottuk, tíz percre van a lakásomtól, ott kérdezte először az este folyamán, hogy jól vagyok-e, aztán másodjára már az erkélyemen, én meg mindkétszer azt feleltem, jól, közben arra vártam, bemegyünk-e végre a hálóba, de nem mentünk, fél egykor felpattant, lekésem az utolsó HÉV-et, mondta, csakhogy addigra rég lekéste, hát a megálló helyett a parkolóba indultunk, a kapuban megkértem, üljön a volán mögé, mert nem tudnék most koncentrálni, szóval ezért történt így, hogy ő száguldott el hetvennel a Szabadon Élő Állatok tábla mellett, most pedig ő nyomja tövig a fékpedált, mert kifogunk egy pirost, a leghosszabb pirost a környéken, óráknak tűnik, míg egyhelyben állunk, az ablaklehúzó gombot nyomogatja, én zavaromban felnyúlok a visszapillantóról lógó, mentaillatú légfrissítőért, amit fél éve vásárolt nekem, feszül a gumizsinór, ahogy lehúzom, és nagyot csattan, amikor elengedem, erre végre rám néz, most, gondolom, most biztos megkérdezi, és akkor elmondhatom, hogy kéthetente járok a C&A-ba slim fit címkés ruhákat keresni, csak hosszúujjú felsőket veszek, olyanokat, amik válltól csuklóig takarják a csontsovány karokat, cipőért a férfi részleghez sétálok, hiába negyvenes anyám lába, két számmal nagyobb kell, különben felsebesednek a hegek, és a sapkánál is a méret a lényeg, nem számít, jól mutatna-e a fején, csak férjen be alá kényelmesen a kendő, melltartóból viszont kisebb kell, szinte kifogyott önmagából, olyan vékony, lóg a bőre mindenhol, kivéve a mellkasnál, ott ráfeszül a bordákra, mintha addig akarná szorítani, préselni a csontokat, míg szilánkosra nem törik odabent minden, és mondanám még tovább is, de a lámpa zöldre vált, Minka kérdezés helyett túlpörgeti a motort, kettesből négyesbe tolja a váltót, én meg az ujjait nézem, a hosszú, mályvaszínű körmeit, és arra gondolok, hogy pár hónap múlva lesz valaki Freiburgban, akinek Trónok Harca-nézés közben az alkarjába fúródnak majd ezek a körmök, közben beérünk Szentendrére, lefordulunk az utcájába, feltolatunk a padkára, egyszerre kattintjuk ki a biztonságiövet, de egyikünk se nyitja még az ajtót, most már tényleg meg kell kérdeznie, ismételgetem magamban, most már muszáj, és akkor elmondom, milyen hangosan recseg a parketta, amikor hányni rohan éjszaka, meg hogy milyen vékony hangon kérdezem tőle: jól vagy, anya, amire persze azt feleli, jól, kincsem, jól vagyok, de közben látni rajta az érkező köhögőroham jeleit, grimaszba rándul az aszott bőr, a fémes lámpafény árnyékot vet a hegyes arccsontokra, aztán kétrét görnyed, és a fejbőrén átdudorodó ereket világítja meg a villanykörte, és itt elakadnék egy pillanatra, mert Minka megpróbálna félbeszakítani, de nem hagynám, mondanám tovább, hogy tele a szemétládánk rúzsfoltos zsebkendőkkel, anyám csak akkor hajlandó elhagyni a házat, ha tökéletes a sminkje, parfümből mindig túl sokat fúj magára, hogy elnyomja a pórusaiból szivárgó gyógyszerszagot, néha meg mentaleveleket morzsol a melltartójába, vagy az olcsó dezodoromat használja, aztán amikor az orvos megérzi rajta a férfiszagot, és viccelődve megjegyzi, hát ilyen jól telt az este, csókolom, hogy zuhanyozni se volt idő, akkor mosolyog, végig mosolyog, amíg bent vagyunk, csak hazafelé szorítja az alkaromat mindig, a bőrömbe mélyednek a körmei, jól vagy? kérdezem ilyenkor, jól, feleli, és én elhiszem neki, de éjszaka a parkettarecsegés emlékeztet, hogy a bőr és a hús, a száj, az arc, a szem mind azért vannak, mert valaminek el kell takarnia a szilánkokat odabent, hát emiatt nem kérdez semmit Minka, emiatt marad csendben, inkább kiszáll, mindjárt jövök, mondja, és egyedül hagy a sötétben, pontosan tudja, ha megkérdezné, kezdhetnénk elölről, amit másfél hónapja, de legalább nem várat sokáig, fél perce se bámulom az Opel-embléma helyét, már jön is vissza a könyvvel, bedobom az anyósülésre, és megállok vele szemben, jól leszel, ugye? kérdezi halkan, én meg nem tudom eldönteni, csókot adjak vagy puszit, hát félszegen megölelem, jól, mondom, és belemarkolok a kardigánba a lapockájánál, de hiába próbálom elérni a bőrét a körmömmel, túl vastag a szövet, aztán hirtelen benn ülök az Opelben, kifordulok az utcából, sárgán villognak a jelzőlámpák, csak Budakalászon tűnik fel, hogy elfelejtettem bekötni magam, nagyon erősen érzem a mentaillatot, miközben felkanyarodok Üröm felé, arra gondolok, vajon másfél év múlva az lesz rosszabb, ha anyám melltartója jut eszembe a légfrissítőről, vagy ha a légfrissítő a melltartóról, de mielőtt eldönthetném, kizökkent a piros-fehér, háromszög alakú tábla, sebességkorlátozó is van mellette, én mégis a gázba taposok, ráznak a kátyúk, de nem lassítok, hunyorgok a sötétbe, és beleképzelem a szarvast, mozdulatlanul áll az úttesten, lábait kilöki a lökhárító, agancsa lepattan a szélvédőről, a patái viszont betörik az üveget, belefúródnak testébe a szilánkok, liheg, rúgkapál, eltalálja az arcom.