Baloghék a hatodikon laknak. Pont fölöttünk. Mivel panelházban élünk, ez azzal jár, hogy mindent tudunk róluk.

Balogh ötvenes hivatalnok. Kizárólag elszabott öltönyben közlekedik, markához zsírtól fénylő műbőr táska tapad. Túlsúlyos, jobb lábára sántít, megállás nélkül izzad, a feje vörösebb, mint a nyári naplemente. Fejbúbjáról már elszökött a haj, ezért a maradékot egyik oldalon hosszúra növeszti, és a tincseket átfésüli a másikra. Vécét betöltő nyögései prosztatabántalmakról árulkodnak.

Baloghné a sarki kisbolt pénztárosa. Arca telihold fakóságú, ajka úgy biggyed le kétoldalt, mint a tűzőgép kapocs. Köszönéskor sosem értem, milyen szavakat présel ki a száján, miközben tekintete szégyenlősen a földet pásztázza.

Velük élünk egy térben. Pontosan halljuk, ahogy Skype-on tárcsázzák Londonba szakadt fiukat, aki az érettségi után lépett le, hogy egy angol nyugdíjasotthon lakóinak ágytálját tisztogassa. Lányuk Budapest másik felén lakik, de hétvégente állandó vendég. Nyolc hónapos terhes, és válik, mert a férje több fantáziát látott egy holland férfiban. Feleségemmel alig várjuk, hogy az unoka megszülessen, a lehető legtöbb időt töltse a nagyszülőknél, és itt-tartózkodását légvédelmi szirénát megszégyenítő hangerővel támogassa meg.

Ki nem állhatjuk Baloghékat. Elsősorban azért, mert életük az életünk részévé vált. Mivel két éve költöztünk alájuk, ma már mindig pontosan tudjuk, épp mivel foglalatoskodnak. Eleinte csak a porszívó süvítését és a húsklopfoló kopácsolását azonosítottuk, de érzékszerveink időközben annyira kifinomultak, hogy az újság lapozását is gond nélkül felismerjük. Az sem titok előttünk, hogy Balogh minden este öblös fingsorozattal teszteli a fürdőkád szilárdságát. Mondjuk ki, összecsiszolódtunk.

Bár még egyikünk se töltötte be a harmincat, a feleségem egy éve antidepresszánst szed, én pedig annak dacára, hogy kettlebell edzőként dolgozom, mind gyakrabban merülök el a panyolai rubinmeggyben. Eleinte szelíden, később dührohamokkal aláfestve jeleztük nekik, hogy betörtek a magánszféránkba. Ilyenkor készségesen meghallgattak, együttérzően bólogattak, majd nem történt semmi. Ma már csak partfissal püföljük a plafont. Segíteni nem segít, de a harci készültségünket ébren tartja. Miért nem költözünk el? A lakáshitel sajnos röghöz köt.

Most, hogy munka utána betoppanok a lépcsőházba, a gyomrom reflexszerűen csomóba rándul. Beszállok a liftbe, megnyomom a gombot, a szerkezet komótosan elindul. Fent kiszállok, illeszteném a kulcsot a zárba, de nem passzol. Fel sem ocsúdok, az ajtó kitárul, és Baloghné rám förmed:

– Hoztál kocsonyát?

– Bocsánat! Elvétettem az emeletet.

– Gondolhattam volna, hogy ennyit se lehet rád bízni.

Megragadja az ingemet, behúz a lakasába, és bezárja az ajtót.

– Elnézést! Nem ismer meg?

– Megmondanád, mit eszünk vacsorára? Szegény anyám folyton szajkózta, hogy ne menjek hozzád, de hülye fejjel nem hallgattam rá.

– Azt hiszem, összetéveszt a férjével.

Baloghné nem szól, csak legyint. A kulcsot zsebre vágja.

– Megtenné, hogy kienged?

Kínomban saját kulcsomat tuszakolnám a zárba, de a henger nem kér belőle.

– Gyere, megmelegítem a tegnapelőtti pörköltet - mondja.

A testem eleget tesz az utasításnak, a lelkem pedig mintha csapdába esett volna. Megragadom a konyhaasztal alól kikandikáló méregzöld hokedlit, és magam alá húzom.

– Már csak egy comb maradt, és a lábak. Előbbiről ne is álmodj.

Lesütöm a szemem. A csirkeláb nem a kedvencem, de panaszom úgyis süket fülekre találna.

Az asztali kisrádióból a bemondó fémes hangon darálja a híreket. Jobban teljesít, migránsok, Brüsszel, nyílik a lápi hízóka. A világ árnyékában némán falatozunk, az asztalt csillogó zsírpacák pöttyözik. Baloghné tisztára mártogatja a tányérját, aztán a hűtőből bort és szódát vesz elő, és fröccsöt készít. Egy húzásra magába dönti.

– Kérsz?

Bólogatok.

– Akkor csinálj magadnak. És ha egy mód van rá, úgy mosogass, hogy egyetlen tányér se törjön össze.

Kiviharzik.

Miért is lóg ki éppen egy faggyú ízű csirkeláb a számból? De nincs időm merengeni.

– Megint elállítódott a tv2. - üvölt bentről. - Gyere, és csináld vissza! Hogy nézzem így a sorozatomat?

Pár gombnyomással helyreáll a rend, Baloghné csutkára állítja a hangerőt, és a jelenlétemről is megfeledkezik. Odalent mintha valaki a plafont ütné. A padló rezgése árulkodik erről, a tévétől alig hallani. A húgyhólyagom jelez. Irány a vécé, ahol az övem alól egy ormótlan, zsíros has bukik elő. Hiába várom, hogy meginduljon a zuhatag, semmi. Előbb megfeszítem, majd elernyesztem a záróizmaimat. Nincs eredmény. Ez hogy lehet? Beleizzadok az erőlködésbe, mire végül apró cseppek kezdenek kopogni a porcelánban.

– Anyááám!

A hólyagom nem ürül ki teljesen, de belefáradok a műveletbe, és már a fejem is hasogat. A fürdőben vizet engedek, bekászálódom a kádba. Zsírpárnáimnak köszönhetően maradéktalanul kitöltöm. Hogy mérsékeljem beleim feszülését, nyomáskiegyenlítek. A tükör előtti polcon egy marék színes pirulát találok. Gondolkodás nélkül az összeset magamba diktálom.

Pizsamát húzok, és belezuhanok a nappali foteljába. A jobb térdem sajog a köszvénytől. Baloghné távirányítóval a kezében a kanapén terpeszkedik, retináján egy romantikus film képsorai villódznak. A késő esti híradó taktusai érkeznek, majd asszony még a sporthírek előtt kinyomja a tévét.

– Lefekszünk - mondja.

A hálóban avítt franciaágy. Úgy helyezkedem el, hogy a lehető legtávolabb legyek tőle, ám ő sem igyekszik az intim szférámba. Öt percen belül horkol. Az alattunk lévő lakásból női sóhajok szűrődnek fel. Kik is laknak alattunk? Igen, valami fiatal pár. Rémlik, hogy párszor becsöngettek, de hogy mit akartak, arra már nem emlékszem.

Nincs ebben semmi meglepő. Egy ekkora házban senki nem tud semmit a másikról. Itt mindenki idegen.