1985. december 5.

Este 9 óra. Télen ilyenkor csendes már a falu, senki se mászkál, a kiskapukat se igen zárják errefelé. A fiatal tanárnő szolgálati házának két utcafronti ablaka van. Ma is, ahogy három hónapja, csak az egyikből szűrődik ki fény. Éva már megvacsorázott, most ruhában fekszik a pléddel letakart heverőn. Oldalt fordulva könyököl, másik kezével egy könyvet lapozgat, bele-beleolvas. Egyik oldalnál hosszabban időz, öröm csillan a szemében. A néma olvasást fennhangon folytatja: „Ám, jóllehet egyedül, kirekesztve és reménytelenül állt egy leeresztett zsalugáter előtt, és bújában úgy tett, mintha keresztül tudna pillantani rajta, Tonio mégis boldog volt. Mert akkor élt a szíve.”*

Súlyos csönd követi szavait. Itt az isten háta mögött dermesztő az egyedüllét, ezért teljesen befelé figyel, végletes érzések között egyensúlyozó lelkére. Kezébe vesz egy fotót, rámosolyog. A fiatal férfi lágy vonalú arcát hullámos, hosszú haj keretezi, élénk tekintete különös vonzerőt sugároz. Éva elmerengve illeszti be a képet könyvjelzőnek.

Nem hallotta, hogy közben egy autó állt meg a ház előtt. Most felfigyel egy szokatlan zajra. Erősebben megismétlődik a kopogás. Összerezzen.

– Ki az? – kiáltja ijedségét hangerővel palástolva.

– Én vagyok.

Éva felismeri férje hangját, amitől megkönnyebbül, de hitetlenkedve rázza a fejét.

– Hát te? – nyitja az ajtót.

Belép Miklós, egy negyvenes férfi. Hátrafésült a haja, fekete keretes szemüveget visel. Arca elgyötörtnek látszik. Egy borítékot tart maga előtt, mint egy pajzsot.

– Olvasd el ezt a levelet, kérlek! Ha utána azt mondod, hogy menjek el, elmegyek. De ha nem mondod, akkor megölellek, és mindent újrakezdünk.

Felesége álmélkodva nézi, bizonytalan mozdulattal veszi át a borítékot, és lerogy az ágyra. Miklósnak hagyja az egyetlen széket. Lassan széthajtja a lapot, és némán kezd olvasni.

Kedves Éva! Múlt héten eljöttél hozzám, aláírtuk a válási papírokat. Azóta alig alszom, alig eszem. Most már megértem, mert én is átérzem azokat a szenvedéseket, amikről az elköltözésem után írtál. Földre hullt borostyán voltál a fa nélkül, amire felfonódtál. Most én egy kopár törzsnek érzem magam.

A nő felnéz, férje szemét fürkészi, alig láthatóan többször biccent.

– Sokáig vártalak.

– Hogy nézett volna ki, hogy hipp-hopp itt vagyok, hiszen úgy döntöttünk, hogy különválunk. Annyi év kínlódás után össze kellett szedni magam, talpra állni. – Halkabban folytatja: – Meg aztán megpróbáltam mással is, de nem… – erősen rázza a fejét –, nagyon nem volt jó.

– Én is találkoztam valakivel nemrég. – Rövid hatásszünetet tart. – Nekem jó volt.

A férfi meglepődve nézi feleségét, majd pillantása a fotóra siklik. Éva odaadja neki.

– Költő. Egy irodalmi felolvasó körben ismertem meg.

– Hány éves? – kérdi ellenségesen. – Csak nem gondolod, hogy megmarad melletted? Kaland vagy neki, az ilyen sose fog a helyemre lépni.

Éva lehajtja a fejét, igyekszik semleges hangon válaszolni.

– Én is tudom.

Három hónapja külön élünk. Ez a levél egy számadás az életemről, a házasságomról. Mielőtt feleségül vettelek, szerettelek, házasságunk során is szerettelek, és ma is szeretlek.

A nő ölébe ereszti a lapot, és ellágyulva kérdezi:
– Emlékszel még, hogy kezdődött? Tizenkét évvel ezelőtt?

– Persze – válaszolja a férj, de Éva már a múltba réved.

– Azon a télen rengeteget futottam, érettségire készülés helyett. Végre eljött a tavasz, az erdő versenyillatot árasztott, izgató volt, és rejtélyes. Nagyon vágytam a sikert, a közös sikerünket. Azt a bizonyos versenyt egy mecseki, töbrös terepen tartották, jó nehéz volt, csupa egyforma, nagy gödör. Benéztem, pocsék időt futottam. – Mentegetőzve széttárja a karjait. – Ekkor jöttél Te, hogy első lettem, át kell vennem a díjamat. Ilyen szégyenteljes eredményért fogadjak el érmet? Nem. Minden edzői szigorodat latba vetetted, mégse mentem oda. Erre te megsértődtél. Közölted, hogy nem kísérsz el a válogatott edzőtáborába, és hazafelé nem szóltál többet hozzám.

– De hisz elmentem!

– Persze, miután másnap felhívtalak. Rájöttél, hogy itt valami elszakadt, tehát volt valami, szövődött egy szál közöttünk.

– Kár, hogy nem akartál felnőtt válogatott lenni – próbál mosolyogni a férfi.

– Hisz az a te álmod volt, nem az enyém!

– Tudom, túl sokat követeltem, sokat korholtalak, és ez lett a vége.

Éva bólogat, és folytatja az olvasást.

Ma egyre nyíltabban beszélnek arról, hogy hogyan kényszerítette ez a társadalom a tehetséges embereket szellemi illegalitásba, a bólogató Jánosok kapták az elismerést, vezető szerepet. Én nem álltam be a gerinctelenek táborába, inkább a társadalom peremére húzódtam. Büszke vagyok arra, hogy elveim vannak, még ha egy eltorzul társadalomban ezek furcsának, különcnek tűnnek is.

– Gerinctelenek tábora – sóhajt fel Éva. – Apám nem pártvezető volt, hanem tanácsi szakdolgozó, ezt már ezerszer megbeszéltük – folytatja gépiesen.

– Ez már a múlt, apád nyugdíjas, nem lesz több konfliktus emiatt.

A házasságomat is elvek irányították. Nekem ez két egymást szerető ember véd- és dacszövetsége, arról szól, hogy mindegyikük kiteljesedjen a kapcsolatban, és a problémáikat együtt oldják meg. Nem lehet fontosabb a másiknál és a közös érdeknél. És nincs megalkuvás, nincs kompromisszum!

– Hát, a merev anyag könnyebben reped – jegyzi meg Éva. – Három-négy éve lehettünk házasok, amikor egy drága fényképezőgéppel állítottál haza. Én meglepődtem, amiért nem egyeztettél velem előbb. Aztán este, amikor az ágyban rám csúsztattad a kezed, én megfogtam, és letettem a lepedőre. „Ha nappal nem vagyok a feleséged, este sem vagyok” – mondtam. Ezután a kisszobába költöztél, ott aludtál két hónapig egy campingágyon.

– Követtem el hibákat, de van erőm szembenézni velük.

Én úgy éreztem, találtam valami fontosat, amivel az embereknek, a gyerekeknek tudok adni. Úgy éreztem, hogy meg KELL csinálnom a matekoktató programot, és Neked ebben segítened kell.

– De hiszen segítettelek, ezért költöztünk ide is! És amikor felmondtál az iskolában, nem szóltam ellene.

– Talán már késő volt, belefáradtunk.

 Házasságunk válsága mély. De három év kínlódása után is van erőm azt mondani, hogy szeretlek, kezdjük újra, ez mindent elmond. Ez a legmélyebb érzelmi kapcsolat, ami az életem során volt.

Éva összeszorítja a szemét, kicsit kipirul az erőlködéstől. Elővesz egy zsebkendőt, kifújja az orrát, és egy laza mozdulattal felitatja a szemzugát feszítő könnycseppet.

– Mi történt három éve? – kérdezi elgondolkodva. – Te Milánóban voltál három hétig a bátyádnál. Zokszó nélkül elfogadtam, hogy nem kedvel engem és a családomat, mert neki Magyarország olyan maradt, amilyen 56-ban volt. Biztos hatott Rád a szövegeivel.

– Ezt te se gondolod komolyan! – csattan fel a férj, de a nő meg se hallja.

– Pedig én három hétig úgy vártalak haza, mint a messiást. Folyton az István királyt hallgattam, és énekeltem. – Dudorászni kezd: – „Melletted mindig forr a vérem, lehullik rólam a szemérem, érzem, a testem-lelkem téged, csak téged kíván.”

Miklós megköszörüli a torkát, és hallhatóan nagyot nyel. Átül felesége mellé az ágyra, és tenyerét ráfekteti a nő ágyon támaszkodó kézfejére. Pár másodpercig mozdulatlanná válnak, majd a feleség kihúzza a kezét. A férj zavartam visszaül.

– Na de tényleg, mi történt három éve? – folytatja Éva. – Pár héttel a hazaérkezésed után, egy hétköznap este váratlanul azt mondtad: „Hát nem látod, hogy nem jó irányba halad a házasságunk?” „Nem!” – döbbentem meg, mert én boldognak éreztem magam veled.

Férj, feleség farkasszemet néznek.

– Feladtad a sportkarriert, és nem tűztél ki új célokat. Azt akartam, több legyél, ne folyjon el az életed.

– Csak egy évvel azelőtt diplomáztam – sóhajt fel Éva, és újra maga elé emeli a levelet.

 Napok óta azon gondolkodom, hogy félreálljak-e. Hagyjam, hogy menj az úton, amit kijelöltél magadnak? És a tíz évünket végiggondolva azt mondom, hogy ilyen érzelmi kapcsolat megérdemli, hogy új alapokra helyezve újjáéledjen. Ha most azt mondod, menjek el, elmegyek. Ha nem mondod, megölellek, és mindent újrakezdjük! Szeretettel: Miklós

Éva behunyja a szemét, de így is látszik arcán a feszültség. Imbolyogva feláll. Férje is felemelkedik, odalép hozzá.

– Ne haragudj rám! – suttogja a nő.

Miklós ellágyulva öleli magához, Éva zokogva borul férje nyakába.

– Bocsáss meg! – nyeldesi könnyeit a nő. – Menj el!

A férfi elereszti, döbbenten a szemébe néz. Felesége hangosabban megismétli:
– Menj el!

Miklós lassan, gépiesen felveszi a kabátját. Nyílik a szája, de hang nélkül zárul. Köszönés nélkül csukja be az ajtót.

Már nem hallja felesége kesergő hangját:

– Hát nem érted? Én nem a legjobb akarok lenni, hanem… jó!

Éva visszafekszik az ágyra. Miután belefáradt a sírásba, oldalt fordulva felkönyököl, és folytatja az olvasást. Gyászos a hangja: „… észrevétlenül, feltűnés nélkül és zajtalanul mégiscsak kialudt a láng.” Kínzó csönd, majd megnyugvással olvassa a záró sorokat: „Tonio Kröger … akkor vállat vont, és továbbhaladt az útján.”*

Éva esetlenül felhúzza a vállát.

 

 

* Thomas Mann: Tonio Kröger