Ismét bedagadt a bokám, pedig csak a piacon voltam bevásárolni  a vasárnapi ebédhez, amely szent családi összejövetel a házasságkötésünk óta, éppen negyvennégy éve. Fiatalok voltunk és mindent egyszerre akartunk. Dolgoztunk, tanultunk,  színházba, moziba jártunk,  szerettük a baráti beszélgetéseket és a népes házibulikat.  Ez utóbbival akadt némi gondunk, miután férjem és baráti köre tökkelütött szédült banyáknak tartotta  cserfes barátnőimet, akikkel megállapítottuk, hogy a fiúk egytől egyig egyformák, könnyen kiismerhetők,  számunkra érthetetlen módon  érdeklődési körük  sörözésre, focira és katonai élményeik felidézésére korlátozódott. Feloldandó a két nem közötti eltérő nézeteket, Tomival megegyeztünk, hogy  közös programjainkon túl mindketten továbbra is tartjuk a kapcsolatot saját baráti körünk tagjaival, velük külön programokat is szervezhetünk, de a vasárnapot kivétel nélkül együtt töltjük. Később  gyerekeink és  unokáink is átvették e családi hagyományt, és vasárnaponként  immár tizenketten üljük körül a nagy étkező asztalt. 

Szép darab tarját vettem, még ma bepácolom, hogy holnapra csak a sütése maradjon.  Délután elkészítem a gyümölcslevest és a süteményt is,  mert este a lányomék áthozzák hozzánk aludni a három unokát, akik épp elég feladatot adnak mindkettőnknek. Az örökmozgó  nyolcéves ikrek figyelmét még leköti Tomikám a talléros játékkal, ám a kamaszodó tizennégy éves Biankával nehéz boldogulni, aki vagy beül a sarokba és sebesen nyomkodja okos telefonjának gombjait, vagy be nem áll a szája, s egyre csak kérdez, olyanokat, amikre időnként mi sem tudjuk a helyes választ.

A csudába! Ismét sikerült alaposan bevásárolni! Cipelhetem a két teletömött cekkert a két utcával arrébb parkoló kocsimhoz. Alaposan megizzadok ebben a harminchat fokos melegben. Miért nem hallgattam Tomira?! Igaza volt, amikor tegnap délután javasolta, hogy együtt menjünk el bevásárolni valamelyik multiba, de nem hallgattam rá.  Lám, most egyedül cipelhetem fel a lakásba a megvásároltakat, amelyekkel megtelt  csomagtartó. Kartonnal az ásványvíz,  sör és   üdítő, felvágottak, kenyérfélék, tej, élesztő , melyeket már megvettem, melléjük kerül az egyik  szatyorban  a dinnye, őszibarack, alma, szilva, zöldségek, a másikban pedig  a húsok.  Tomikám hajnalban elment Dönci barátjával a Dunakanyarba horgászni, és este tízig elő sem kerül. Akkor is a hasa hajtja haza.

Bepakolok az öreg jószágba, majd a volán mögé ülök, beindítom a motort, hogy a klíma lehűtse a levegőt. Pihegek, pár pillanatig várok az indulással. Felhívom  lányomat, arra számítson,  nálam vacsoráznak a gyerekek. Kiderül, hogy változik a program, a fiúk úszni mentek az apjukkal, egyedül Bianka jön, már úton van.  Akkor pedig nekem is nyomni kell a gázt, ha nem akarom, hogy az unokám kinn várjon a kapu előtt. Indexelek, amikor megcsörren a telefonom. Felveszem, mert biztosan a lányom hív, de tévedek.

– Csókolom a kezeidet, Pannikám! Végre elértelek! Nádasi Elek vagyok! Tudod, a Mekk Mester!

– Szervusz, Elek!

– Megleptelek?

– Ezt tervezted?

– Reménykedtem!

Atyaisten! Több, mint harminc éve nem találkoztunk és ott folytatjuk kedvenc játékunkat, az „e”betűvel történő beszélgetést, ahol annak idején abbahagytuk.

– Lehetséges lenne, nevem benned kellemes emlékeket gerjeszt? Félre a tréfával, feljöttünk feleségemmel a fővárosba.  Lenne kedved velünk vacsorázni?

– Ez jelenleg nem megy!

– Ugyan, azt csak a játék kedvéért mondod!

– Nem, nem! Az unokáim nálam alszanak, otthon kell maradnom. Mi lenne, ha ti jönnétek el hozzám egy teára?

– Legyen! Délután négy megfelel? Mondd a címedet!

Igyekszem mielőbb hazajutni. A kapunk előtt a hársfa árnyékában ott álldogál Bianka unokám, hátán szokásos hátizsákjával, kezében  elmaradhatatlan mobiljával, melyen éppen  csetel. 

Kissé szórakozottan elpakolom a bevásároltakat, s olyannyira elmerülök a gondolataimban, hogy szegény unokám háromszor is megkérdezi, hogy mi bajom van, mire végre kérdése eljut a tudatomig.

– Nincs semmi baj, Bianka, csak egy régi kedves ismerősöm felhívott, és eljön a feleségével egy teára.

– Ki ő mama és honnan ismered?

– Elmesélem, miközben a konyhában ténykedünk! Kérlek, segíts nekem. Pogácsát és barackos pitét kell sütnöm a teához!

– Segítek, csak mesélj!

Hol kezdjem? Fejemben nagy a tumultus, miután a régi emlékek egymás sarkát taposva mielőbb szeretnének felszínre kerülni, ráadásul közülük egyesek, fontosságukat bizonyítandó,  könyökkel is taszigálják a köröttük lévőket, attól remélve előbbre jutásukat. Véget vetek ennek e tülekedésnek, mondhatni virtustáncnak, elvégre felelős vagyok azért, hogy az unokám megértse a történteket, ahhoz pedig elengedhetetlenül szükséges az események logikus sorrendbe rendezése. 

A legjobb lesz, ha Mekk Elek, az ezermester című magyar televíziós bábfilmsorozattal kezdem a történetet, amelyet a Pannónia Filmstúdió készített 1973-ban, ami annak az időszaknak egyik jellegzetes és közkedvelt alkotása volt. Írója a rímhányó jelzővel emlegetett Romhányi József volt, akinek szellemes párbeszédei felkeltették a felnőtt nézők érdeklődését is, annak ellenére, hogy a bábfilm eredetileg a gyerekeknek készült. Főhőse a magát ezermesternek tartó kecske, aki számtalan szakmát kipróbál és mindegyikbe belebukik. Kinézetét tekintve Nádasi Elek kollégám roppant hasonlított Mekk Mesterre, ezért ráragasztottuk a kétbalkezes kecske nevét, bár kizárólag háta mögött emlegettük ezen a néven. A húszas évek vége felé járó középmagas, vékony alkatú, keskeny arcú, gyér kecskeszakállat viselő fiatalember briliáns eszű programozóként a cég egyik legjobb szakemberének számított, aki megtalált megannyi kacifántos hibát az akkor használatos R-20-as és R-40-es számítógépeken futtatott rendszerekben. Mekk Elek halk szavú, rendkívül udvarias fiatalember volt, akinek magánéletéről szinte semmit sem tudtunk, holott számtalanszor provokáltuk a magunk módján. Megállapítottuk, hogy kimondottan fél a nőktől, mégha azok kollégák is.  Valójában Elek a fejlesztésen dolgozott, és munkája mellett megkérték, hogy irodánk  új adatfeldolgozási rendszerének tesztelésében legyen a mi kezdő kis gárdánk segítségére. Általában az éjszakai műszakban kaptunk tesztelési időt, s az én két – ma úgy mondanánk, hogy szingli – kolléganőm sportot űzött abból, hogy éjszakánkét berángatták Mekk Eleket azzal a címszóval, hogy nem találják a programhibát. Végül elérték azt a szintet, amikor Elek nem nyitott ajtót az érte küldött taxisnak, holott valóban szükség lett volna a segítségére. Kolléganőim bosszúra szomjúhozva lázasan böngészték a kinyomtatott programok listáit.

Egyik viharos nyári éjszakán összekavarodtak a diszkek, amelytől megbolondultak a programok. Kizárásos alapon nekem kellett felhívnom Mekk Eleket, mert talán még nekem elhitte, hogy igazi gondban vagyunk. Álmosan szólt bele a telefonba.

– Egy feltétellel bemegyek. Ha utána eljössz velem vacsorázni.

– De én férjezett asszony vagyok!

– Nem baj! Sőt, az a jó!

Megígértem a vacsorát, elvégre nincs abban semmi.

Zárás előtt egy órával mentünk át a gépteremből a kétszáz méternyire lévő sörözőbe, ahol azt hitték a pincérnők, hogy egy pár vagyunk és nagyon kedvesen bántak velünk. Elek figyelmes partnernek bizonyult, és úgy bánt velem, mint egy hercegnővel. Kiderült, hogy egyetemistaként megismerte  menyasszonyát, aki az esküvő előtt egy nappal lelépett, és ez akkora törést okozott  életében, hogy azóta képtelen új kapcsolatot létesíteni. Bosszúra szomjazó kolléganőim kitalálták, hogy hozzuk össze Eleket egy hozzáillő lánnyal. Csakhogy kivel? Jobb ötlet híján a Magyar Nemzet társkereső rovatában megjelentettünk egy hirdetést, melyben Eleket magas,  izmos, jóképű, jó humorú, házasodni készülő fiatalembernek tüntettük fel. Harminc levelet kaptunk, abból kiválasztottuk a szellemesen megfogalmazott, humorral átszőtt egy oldalas levélben  jelentkezőt, aki az életkorán kívül semmit sem árult el magáról. Randevút adtunk neki  másnap délután öt órára a Gellértszálló teraszán, az ismertetőjel a L’Humanité aktuális száma volt. Az 1970-es évek második felében sajnos kevés nyugati laphoz lehetett hozzáférni. Csupán Eleket kellett elcsábítanunk, mely feladat reám hárult. Felhívtam, hogy szeretném viszonozni a vacsorát, ezért meghívom a Gellértbe egy fagylaltozásra, ahová  hónom alatt a L’Humanitével érkeztem. Kolléganőim egy órája üldögéltek a terasz másik végében lévő asztalnál.

Finom volt a fagyi. Elek ismét figyelmes partnernek bizonyult. Öt óra előtt öt perccel  elnézést kértem, az újságot feltűnően az asztalon hagyva elvonultam a mosdóba, ahonnan egyenesen a kolléganőim asztalához mentem. Nyüzsögtek a teraszon az emberek, valamennyi asztal foglalt volt. Amint feltűnt egy magányos nő, máris azt hittük, ő a kiszemelt áldozat. Már-már feladtuk, amikor tíz perccel  öt óra után  megjelent a várva várt leányzó. Alacsony, túlsúlyos, rosszul öltözött. Alaposan körülnézett. Három magányosan üldögélő férfit látott, de csak egynek az asztalán virított a francia napilap. Egyenesen Elekhez tartott. Mi pedig rögvest elhagytuk a helyszínt.

– És mi lett a vége? – kérdi csillogó szemmel Bianka.

– Nem tudom, gyerekem.  Két nap múlva Elek kilépett a cégtől és azóta nem találkoztam vele. Tedd fel kérlek forrni a teavizet, én meg kiveszem a sütőből a pogácsát, beteszem helyére a pitét. Utána megterítünk a nappaliban.

Soha nem volt ilyen készséges segítőm Bianka, mint most.

Épp elkészülünk teendőinkkel, amikor csengetnek. Megérkeztek a vendégek. Meglepődök. Rendkívül elegáns pár áll a kapuban. Elek felszedett jó néhány kilót, a hölgy pedig kimondottan vékony és elegáns.    Elektől virágcsokrot kapok, Biankáé a bonbon.

Kedélyesen teázgatunk, amikor kimegyek a konyhába újabb adag süteményért. Utánam jön Erzsike.

– Mindent tudok! És nagyon köszönöm!

Nem értem!

– Ugye, nem ismersz meg? Én vagyok az, akit összehoztatok Elekkel! Emlékszel a L’Humanitére?

Pillanatokig képtelen vagyok megszólalni, majd kirobban belőlem a nevetés.