Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Kilián – Nagyszünet

A szemcsés mintájú műmárvány padló fényesre kopott a sok csúszkálástól. A hosszú folyosót vasalt üvegajtó zárta le, egyik oldalán tantermek, a másikon a belső udvarra nyíló ablaksor. A délelőtti nap besütött az épületbe. Üres volt az iskola júliusban, csak a gondnok dolgozott. A férfi egyik kezében fém szerszámosláda, a másikban feszítővas. A folyosó végén jobbra fordult, és megállt a mosdóknál. A napfény ide nem ért el, villanyt kapcsolt. A hiányos neonsor zümmögve vibrált.

 

  Az őszülő, kissé már sörhasú gondnok feltűrte piros-fekete kockás ingjének ujját, a ládából kivett egy vésőt, a lambéria és a fal közé illesztette, kalapáccsal kettőt ütött rá. A szegélyléc teljes hosszában engedett, a kezében maradt, a szemközti falnak támasztotta. A faburkolat nehezen adta meg magát, a pajszerral feszegette, recsegve-ropogva kiszakadt egy méteres darab, a vakolat egy része is leomlott. Porfelhő gomolygott a folyosón, lassan oszlott csak fel. A gondnok ablakot nyitott, aztán partvist, piros műanyag lapátot és egy diszperzites vödröt hozott a műhelyéből. Összeseperte a törmeléket, a vödörbe öntötte. Mi az? Színes kártyalap sarka bukkant elő a törmelékből. Kihúzta, lefújta róla a port, nadrágjába törölte. Az ablakhoz vitte, ingzsebéből olvasószemüveget vett elő.

  Nem is kártya volt. Naptár, kártyanaptár. A jobb oldalán, kifakult sárga háttér előtt, vidám család mosolygott. Elöl óvódás kislány térdelt, mögötte tíz év körüli fiú és a szülők álltak. Az apa átölelte a feleségét. A nő kivételével (rajta narancssárga, bő pulóver), mindannyian matrózcsíkos pólóban. A férfi bajszos. Kezükben műanyag pohár szívószállal. A bal oldalon az apánál is magasabb üdítős üveg, szénsavas málna. A fejlécen ET-ÜD ÜDÍTŐ ITALOK. A hátoldalon zöld betűkkel: Boldog új évet kíván a CSONGRÁD MEGYEI ZÖLDÉRT ÜDÍTŐITAL ÜZEME SZATYMAZ. Az évszám 1989.

  1989. A sötétzöld számokat nézi meredten, táguló pupillákkal. Megborzongott. A számok vibráltak, elmosódtak, lassan eltűntek. A naptár egyre átlátszóbb lett, csak a keret, átnézett rajta. A folyosót nézte, a szűkülő folyosó végét, az üvegajtót. Az ajtón izzó fénycsóvaként tört be a nap, végigsöpört a falak között, minden ragyogott, lángolt, a lambéria, a tablók, a hirdetések, néma robbanás, hullócsillagok, távolodó üstökösök. Aztán hirtelen éjszakai sötétség. Csend.

  Reggel van. Az emelet tele gyerekkel, zsivaj. Figyelmeztető csengetés. Elviselhetetlen a hangzavar. A folyosóügyeletes kiabál. Mindenki az osztálytermekbe! Már a padban ülök. Három zacskó hatvan filléres tejport öntök a markomba, a számba zúdítom. A por a szájpadlásomra tapad. Nagyot nyelek, szigorú tanárnő érkezik, nem tűri az evést óra közben. Sötétkék iskolaköpenyem zsebében vastag pakli feszül, hetvenhét kártyanaptár. Befőttes gumival gondosan leszorítottam. Percenként a zsebemhez nyúlok, nagy kincset őrzök. Nem tudok az órára figyelni, pedig a kedvenc regényemet vesszük. Úgy érzem magam, mint egy profi bokszoló a címmeccse előtt.

  Még egy óra – orosz – a nagyszünetig, a nagy csatáig, a rettegett tanárnővel, Olga nénivel. Barna, egyszerű szabású, térdszoknyát visel, barna harisnyát, barna szandált. Sárga blúzán barna, levél alakú bross. Barna haja kontyban. A hetes csak nyöszörög, töri az oroszt. Jelent, klassz uroku gatov, nyikto nye átszusztvujet. A tanárnő világoskék, műanyag lemezt vág körbe, megjött a legújabb Kolobok, forog a korong, kislány énekli a csasztuskát. Az osztály eminense felel, a lány térdei remegnek, az ujjai kifehérednek, ahogy a pad szélét szorítja. Még ő sem kap ötöst, senki nem kap ötöst oroszból. Mindenki fél Olga nénitől, csak én nem. Egy házban lakunk, mi a másodikon, ő a földszinten. Férjével és két lányával él. Lányai egyetemisták, csak hétvégére jönnek, mindketten gyönyörűek, mindkettőbe szerelmes voltam. A tanárnő fehérorosz, Minszkben született, nem főz mindig céklalevest, se scsít, nem süt mindig pirogot, de ünnepeken igen, ilyenkor meg is kínál. Azt mondja, tanuljak többet, mert jól megy az orosz. A cirill betűket én írom a legszebben az osztályban, a szókincsem is egész jó, a nyelvtanra kellene még ráfeküdnöm, és akkor nem elérhetetlen az a soha nem látott ötös. Bevallom neki, hogy a gimnáziumban angolt fogok tanulni. Ettől kicsit elszomorodik, szerinte jó lenne, ha nem hagynám abba az orosztanulást.

  Kicsöngetnek végre. A helyemen maradok, Kámán Peti, a Kisrómai és a Nadray a padomhoz jönnek, nem szólunk, mindannyian bólintunk. Felállok, és együtt kilépünk a folyosóra.

  Izmos, magas fiú az ellenfelem, az iskola nagymenője, az évfolyam sztárja, a válogatott osztály vezére, a Széphalmi. Mindenki így hívja, így hívatja magát. Gazdagok, piszkosul gazdagok, a legmenőbb cuccok külföldről, sportcipő, walkman, minden. Az apja sebész főorvos, anyja bíró. Büszkén, felemelt fejjel vonul végig a folyosón, ketten mindig kísérik, a segédei, a vérebei. A felnyírt hajú, karfiolfülű birkózó, a Lukács Viktor, és a magas, vékony rocker, a Bicskás. Félrelöknek mindenkit, a lányok összesúgnak mögöttük.

  A folyosó végén találkozunk. Üvegezett, fekete vaskeretes ajtó zárja az emeletet. Jobbra a vécék. Az ivókút körül apró, színes mozaikmintás csempe. A torkom kiszáradt, a gyenge vízsugár fölé hajolok, néhány kortyot iszom, a kézfejembe törlöm a számat. Készen állok a csatára. Az ellenfelem osztályából megérkeznek a lányok is. Ő is. Fekete göndör hajfürtjei mint játékos csigák spirálfüzérei ugrándoznak minden lépésénél. Ónixfekete, kissé vágott gésaszemeivel néz rám biztatóan. Tekintete nem gyengít el, erősebb leszek, csillogásába kapaszkodom. Ében tükrében meglátom magam, és látom benne a saját szemeimet, és benne őt. Már egy ideje találkozunk, de csak titokban, a két osztály ősi ellenség. Háború törne ki, ha kitudódna, hogy kedveljük egymást.

  Szemüveges, patkányarcú hetedikes vállalja a vezetőbíró szerepét, a vasalt üvegajtótól négy lépésre jelölte ki a dobóvonalat, pont három méterre az öltözőszekrényektől. Aki belép, az elveszíti a játszmát:

– Íme, a szabályok, uraim! Pénzfeldobással döntjük el, hogy ki kezd. Ha valaki begyűjti a földön lévő kártyákat, akkor a másik folytatja a dobást. Aládobi és fölédobi is ér. A naptáraknak, akárcsak egy négyzetmilliméternyi felületen, fedniük kell egymást. Ha csak az oldalélek érintkeznek, az nem találat. Addig tart a küzdelem, amíg valamelyik fél el nem nyeri a másik összes naptárát, vagy csengetésig. Ha becsengetnek, akkor megszámoljuk a lapokat, az nyer, akinél több naptár van, a földön maradtak visszakerülnek a tulajdonosukhoz. Megértették, uraim? Akkor kezdődjék a küzdelem! – hadarja egy szuszra a játékvezető.

Feldobja a bélást, fejet választok, nyerek. Taxireklámos naptárral indítok, ő mávossal, én skála kópéssal folytatom, ő zöld lottóssal, alá is csúszik az egyik lapomnak. Kaján vigyorral int az egyik fegyverhordozójának, hogy szedje össze a négy kártyát. A következő körben rögtön elnyeri naptáramat, aztán még vagy ötször lejátszódik ez. Dobok, ő talál. Leapad a paklim, de fordul a kocka. Elkezdek nyerni. Bárhogy koncentrál, mellémegy minden kísérlete.

Már csak öt perc van vissza a szünetből. A két naptárcsomag egyforma vastagságú. Most ő kezd, rádobok, túl erős, lepattan a falról, megcsúszik a padlón. Ő jön, túl rövid, én, az is rövid. Gyűlnek a kártyák a földön. Két méter átmérőjű körben színek, számok, napok, hetek, hónapok. Üdítők, sörök, buszok, négercsók, macskanyelv, Kisdobos, Pajtás, Centrum Áruház.

 Széphalmi ideges, izzad, káromkodik, ha kikap, tekintélyét veszti. Utolsó kártyáját veszi a kezébe, a sűrűt célozza. Leguggol, laposat indít, az adu ásszal dob: kisméretű naptár, fényes papír, angol márka, tiszta élő gyapjú, a duplavés, bárányos. Csúszik a lap a műmárványon, alá a legszélső naptárnak, de túl sima, kicsusszan a túloldalon, de vészesen közelít a következőhöz, megáll, egy hajszálnyira megáll.

Már csak nálam van egy darab kártyanaptár. Mindenki engem néz, elcsendesül a zsivaj, megtekerem a csuklóm, nyirkos tenyerem az iskolaköpenybe törlöm, a lányra nézek, mielőtt elindítom az utolsó dobást.

Kisebb huzat keletkezik – a takarítónő kinyitotta az egyik folyosói ablakot -, bár csak alig érezzük, finom, könnyed a légmozgás. Pörgetek, a naptár egy ezredmásodpercre megáll a levegőben, aztán forogni kezd a hosszanti tengelye körül, a juhar propellere repült így, amit élvezettel dobtunk a magasba, a kezünket szemellenzőnek használtuk, nem akartuk elmulasztani a landolás egyetlen pillanatát sem. Így pörög a naptár is, egyenesen a cél felé, a győzelem felé, kicsit jobbra, úgy tűnik, túlszáll a kártyamozaik peremén, de nem, hirtelen sebesen zuhanni kezd, és a bal alsó sarka pont eléri a keleti határlap jobb felső csücskét.

Ököllel a levegőbe csapok, az osztálytársaim felüvöltenek, örömükben indiánszökellésbe kezdenek. Széphalmi elém lép, nem gratulál, lefejel. A szemöldököm felreped, érzem a meleg vért az arcomon.

– Egy seggfej vagy, Széphalmi, baromi nagy seggfej! – hallatszik őrangyalom hangja az ünneplő tömegből. Lesújtó tekintetével végleg megsemmisíti az iskola hercegét. Zsebkendőjét a sebemre szorítja, aztán mindenki szeme láttára szájon csókol. Megfogom a kezét, és elindulunk az osztálytermek felé. A nagyszünet végét jelző csengő hangos berregése betölti a folyosót.

A gondnok a naptárt a pénztárcájába tette, arcán érezte a kereszthuzat hűvösét. Az egyik terem ajtajával a szél játszott, nyikorgatta, csapkodta. A férfi becsukta az emeleti ablakot. Mielőtt folytatta volna a munkát, még végignézett a folyosón, mosolyogva csóválta a fejét. Megdörzsölte a szemét, a huzattól mindig könnyezett. Farzsebében megcsörrent a telefonja, elővette, videóhívás. A képernyőről fekete fürtös, mandulaszemű, gyönyörű asszony nevetett rá.

       

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.