Jelige: Najád – Család álom folyam

Meseszép Duna part, mint egy színes impresszionista kép. Zöldbe elfolyó moszatos kis mellékág. A vízbe vízinövények lógnak, fűzfák és égerfák ágait is sodorja a víz, amíg tudja. Édenkerti bizalom az egész tájon. Távolabb a nagy Duna-ág, melyen érdekes hajók jönnek messzi kikötők és rég elmúlt idők hírnökei. Mi: homályos családi idill: talán a férjemmel és kevésszámú gyerekkel? Vagy még a régi családommal? Apu, Anyu, talán az öcsém? Mindenesetre, akik ott voltak, azok mind jól érezték magukat. A fövenyen piknikezünk, strandolunk. Leterített törülközők. Napsütés, enyhe szélfúvás. Mint egy angol preraffaelita festmény, a színek elevenek és változatosak. A pázsit üde zöld és puha, egészen elér a Duna partig. Minden olyan otthonos.

*

Egy hídon állok, a Duna alattam hömpölyög ezüst színével és terjedelmes tömegével. Egyszerre értékes és áradó: bámulom és megremegek. A csillogó hullámok nem tudják, merre tartanak, mégis együtt, egy tömegben folynak. Nincs választásuk: szépségük és félelmes hatalmuk egyaránt messziről jön, valahonnan a Fekete erdőből. Ehhez az erőhöz és szépséghez én kevés vagyok, kevés leszek. Ez beborít, elfed, túlnő engem és túlsugárzik rajtam. Eszembe jutnak azok a nők, akik mind szebbek voltak és szebbek lesznek, mint én: nagyanyáim, anyám, húgom, lányom. Jobbra a hatalmas parlament, fülemben visszhangzik földrajztanárom ítélete: „vízfejű – egy Monarchia méretű középhatalom számára épült, s most rajtaragadt egy fővároson, ami a határtól negyven kilométerre fekszik.” A parlament is ragyog. Árad a fény. Sugárzó nyári nap van, a szemem issza a szépséget. Én fénylek a világnak, vagy a világ fénylik nekem? Én merülök el benne, vagy az merül el bennem?

*

Felhős nap van, a Duna vízállása magas. Érthetetlen módon emberek fürdenek benne a Batthyány tér és a Lánchíd közötti szakaszon. Azt azonban nem veszik észre, hogy a Duna közepén egy sétálóhajó süllyedni kezd. Odabent az Ikarusz gumikeretes üvegfal mögött pánikba esett anyukák rántgatják gyerekeiket a kijárathoz, melyen át ömlik és árad be az iszapszínű víz. Apukák düllesztik hisztériás hétköznapi ordibálásaik energiájának sokszorosát, hiába. Néma küzdelem az elemmel, az egész olyan, mint egy század eleji némafilm: irreálisan, és nevetségesen gyors mozdulatok, a némaságban: a valóságnak csak a külső burka. A közhelyes vízibusz maradéktalanul elmerül, mielőtt bármiféle segítség odaérkezne. Erre a vízben lévők pánikszerűen hadonászó menekülésbe kezdenek. Mindenki csapkod jobbra-balra: a partot – ami pedig elég közel van hozzájuk – valamiért egyik sem éri el elég hamar. Mintha maga a folyó is hirtelen megdagadna, megáradna, és veszélyessé válva sodorná magával a lubickolókat, akik hirtelen ebbéli minőségükből fuldoklókká vedlenek át. Egy hatalmas és lassú tengeri hajó is megjelenik a színen az Árpád-híd irányából. Útban van, veszélyesen nagy és rozsdás; valamint a szándékai is kiszámíthatatlanok és fenyegetőek.

*

A budai rakpart nemrég felújított és a Monarchiával dicsekedő pöffeszkedése sziniszter magányban csillog a lámpafényű sötétben. Az Andrássy palota, a 19-es vonalán sorakozó 19. századi bérházak, a Várkert bazár, a Lánchíd, mind – mint valami futurisztikus filmben – teljesen üresek és elhagyottak. Nem rég elhagyottak, hanem – mint Az ördög ügyvédje című film zárójelenetében – misztikus módon, csak itt, csak most, csak az én kedvemért kiüresedettek. Ijesztő és megmagyarázhatatlan. Már sötét van és nedves idő, talán nemrég esett. Meleg sárga lámpák fénye csillog a kövezet nedvességén, pocsolyákon és a Duna baljóslatú fekete hullámain. Valahová sietnem kell. Találkozóm van valakivel a családból, aki valami titokzatos módon ellenségem. Talán Magdával, a húgommal, talán Anyuval. A találkozó egy Duna-parti kiülős kerthelységben van. Mire odaérek, ott temérdek ember van már és mind úgy viselkednek, mintha meleg nyár volna és a Duna vize hívogatna: fürdőruhában, kezükben sörrel be-becsobbannak, harsányan beszélgetnek, nevetnek és a partra is kiülnek lábukat lógázni. Dermedt rémülettel bámulom őket. Közben a Duna vízszintje meglepően gyorsan emelkedik. Lassan egy közelgő vihar előjelei is egyértelművé válnak. A tömegben pánik tör ki, mind elkezdenek rohanni a kihalt, aranysárga-fekete utcákon. Anyuval együtt tülekedem egy darabig, azután ő elmegy, valami fontos dolga van. Egyszer csak, Magda elém áll és kitilt valahonnan, valakik társaságából. Ő idejött – mondja – és ide már nem kell követnem, nem szeretné, ha itt lennék. Vidám, nevetgélő asztaltársaság az, ami a vihartól is csak csínján zavartatva magát lassan oszladozik. Otthagyom őket, ahogy mondták. Valahogy haza kell magamat küzdenem, de a kerthelyiség bejárata ily módon nem jön szóba. A teraszról lejárat van a Duna-parton, elindulok a magas monarchiabeli mellvéd és a hullámok közti egyre keskenyedő fövenysávon észak felé, a Batthyány tér irányába. Abban reménykedek, hogy majd csak lesz itt fölfelé egy lépcső. De nincs. Sőt a víz, a jobbomon fenyegető fekete víz lassan emelkedik. Már benne járok, azután úszok zavaros hullámaiban. Árral szemben a sötét vízben. Nem tudom eldönteni, hogy visszaforduljak-e, vagy – most már mindjárt itt lesz egy kikötő vagy lépcső – s inkább kitartsak.

*

Aznap valamelyik kisfiam elvesztett valamit. Ez mindig nagy siránkozással, szánakozással és együttes kereséssel jár. Mindnyájan összeszedjük minden erőnket azért, hogy mi legyünk azok, akik felragyogtatva a szomorú órát felkiáltanak: megvan! Aztán lehessen mesélni a múltbeli rémületes hiányt, mint albumba való kalandot. Nem lett meg a kisegér vagy gumigolyó. Aznap este fekete Dunára ébredtem, amely nemcsak a szürkülő ég színét verte vissza, hanem motorolajtól volt mocskos. Mint a National Geographic fotók sarki csérjei, akiket a tankerhajó környezetszennyezése pusztít lassú kínhalállal. A sekély fekete folyóban gázolok a Margit sziget déli részénél. A híd azonban – mely fölöttem magasodik – nem a Margit híd, hanem egy vasúti híd, melynek vasrúdjai közül ismeretlen fekete-fehér szemek figyelnek. Valakik, akiknek az az otthonuk. A Margit sziget csúcsánál nyomorúságos, benzinfoltos növények merednek ki a vízből. Lekókadt leveleiknek már alig van növény formája. Én a rakodópart alsó kövein botladozok, a fekete folyó szinte áll. Vízhozama összeaszott, alig csörgedezik szivárvány fekete foltoktól terhes medrében egy nagyobbacska Zalányi víz. A macit keresem. Elképzelem, milyen lesz, ha megtalálom. Szinte félek tőle, de úgy sírt a gyerek. Meg kell lennie, hisz itt veszett el. A Duna mellett. A Dunába kerülhetett.

*

Iszonytató homály leng a pesti Duna-ág fölött. A Margit-hídtól északra a budai Duna-ágat elrekesztették. A víz – mint a Vörös-tenger Mózes könyvében – falként áll a Margit-híd pilléreinél. A szabaddá vált meder mélye iszonytató méretű, idomtalan és borzalmas állapotú tárgyakat fed föl a mocskos és láthatóan egészségtelen, sáros iszapban. Hieronymus Bosch képeihez hasonló csonkolt létezés. Tárgyak, illetve emberalakok, melyek torzóban maradtak, beiszamosodtak és most akaratuk ellenére felszínre kerültek. Hatalmas idomtalan emberfejek, mint Szervátiusz Tibor alkotásai. Elhagyott plüssállatok, csúszómászók a legkülönbözőbb méretben és már kihalt formákban is. Elvesztett, s már rég helyettesített tárgyak: esernyőfülek, rozzant berendezési tárgyak és emberi csonkok. Mind az ocsmány barnás-zöldes-borostyán színben derengve, amit a Duna évek alatt kölcsönzött nekik. Bosch képeihez hasonlóan ezek a szörnyalakok mozgásban vannak, nem statikusak. Fenekednek, örülnek, hogy szabaddá váltak és most el akarják nyelni a világot, ahonnan kitagadták őket.