Gábor magába roskadva ült teherautója kiégett roncsa mellett. Mielőtt hívni tudta volna a tűzoltókat, mintha gúnyos női kacajt hallott volna, pedig közel s távol senki nem volt. Ez lett volna az első? De hiszen már fél évnél is több eltelt!

Gábor, mióta elhagyta az intézetet, kisebb-nagyobb lopásokból, szélhámosságokból élt. Munkahelyen néhány hétnél soha nem bírta tovább, viszont szinte minden létező szakmához konyított huszonöt éves korára. Becsavarogta az egész országot. Így találkozott Mariannal, aki érettségi után nem találva komoly állást, egy kis falusi kocsmában pultoskodott, valamint a pocakos tulajdonos szeretőjeként funkcionált. Ez utóbbit már halálosan unta, de nem volt hova mennie, édesanyja közben újra férjhez ment.

A két fiatal már a második vodka után egymásba habarodott, a kellemes nyári estén hosszú sétát tettek a közeli kiserdőben. Reggel Mariann összepakolt, beszálltak Gábor ütött-kopott kisteherautójába, és világgá mentek.

Egyszerű technikával dolgoztak: egyedülálló, anyagilag ígéretes falusi néninél vagy bácsinál vettek ki szobát. Segítettek, ahol tudtak. Gábor megjavított mindent, gondozta a kertet, Mariann főzött, mosott, takarított. Mikor már eléggé kedveltté váltak – ehhez 1-2 hónapnál nem is kellett több – kölcsönkértek egy nagyobb összeget, majd egy-két napon belül alkalmas pillanatban, csurig pakolva a kisteherautót a házigazda értékesíthető holmijaival, leléptek. A fővárosban béreltek egy kis raktárt, itt lepakoltak, és kerestek vagy 100 km-rel odébb egy újabb falut, újabb áldozatot. Nevük is megváltozott, Gábor hol bajuszt, hol szakállt, hol mindkettőt növesztett, Mariann is mindig újrafestette a haját. Egyszer hordtak szemüveget, máskor nem. A teherautónak is volt négy különböző rendszáma, négy forgalmival. Gábor régi intézetis cimborái szervezték a holmik eladását, az ebből befolyt és a lopott, illetve „kölcsönkért” pénzt számlán tartották. Tudták, hogy elérkezik az a pillanat, mikor „vissza kell vonulniuk”.

Már hat éve űzték az ipart, mikor úgy döntöttek megállapodnak, családot alapíthatnak. Hóvirágosparton laktak már egy hónapja Béla bácsinál, a nyugdíjas tsz-elnöknél. A szomszédban lakott az özvegy Annuska néni. Róla hamar megtudták, hogy van egy lakása a közeli nagyvárosban, egyetlen lányával nem túl virágos a kapcsolata, jelentős összeget tart a takarékban. Többször kértek kölcsön pár ezret, ezeket mindig becsülettel visszaadták – legtöbbször ugyanazon bankjegyek kerültek vissza az özvegyhez – sőt a kamatot megtoldották ház körüli segítéssel, favágással, kertásással.  Úgy tervezték, beköltöznek a városi lakásba, s ha már benne vannak, akkor villámgyorsan el is tudják adni! Azután elbújnak az ország egy még nem érintett zugába, és végre jöhetnek a gyerekek!

Már féléve jártak a nyakára Annuska néninek, de az öregasszony sehogy nem akarta nekik megengedni, hogy beköltözzenek a lakásba:

– Elveszíteném akkor a jó segítségemet, egyedül maradnék, mi lenne akkor velem nélkületek – siránkozott, ha erre terelődött a szó.

Így Gábor taktikát váltott. Egyik péntek délután felkereste az asszonyt, és azt hazudta neki, hogy van egy 300000 forintos banki tartozása. Ha hétfőn nem fizeti be egy összegben, lefoglalják a kisteherautót – egyetlen vagyontárgyát! –, márpedig ő azt nem várja meg, hanem Mariannal külföldre szöknek. Annuska néninek nem volt otthon ennyi pénze, de eszébe jutott egy mentő ötlet. Felhívta a lányát, s szinte ráparancsolt, hogy azonnal üljön autóba 300000 Ft társaságában, mert ő ezt az összeget kölcsönként ígérte egy kedves ismerősének. Annának persze esze ágában sem volt rohannia a pénzzel, sőt jól leszidta az anyját, hogy már megint kölcsön akar adni egy idegennek, pedig már sokszor megjárta a jószívűségével! Annuska néni hiába emelte fel a hangját, hiába könyörgött, hiába fenyegetőzött, a lánya hajthatatlan volt, így végül lecsapta a telefont. Gábor látva, hogy most ugrott a lóvé, a végletekig elkeseredett képet vágott, de azért bizakodó maradt.

Annuska néni hétfőn délelőtt rettegve lesett be Béla bácsi kerítésén, de legnagyobb örömére ott állt a kisteherautó, sőt Mariann vidáman köszöntötte a szárítókötél mellől:

– Csókolom, Annuska néni! Hogy tetszik lenni ebben a hűvös időben?

Hamarost kiderült, hogy Gábornak sikerült kölcsönkérnie a szükséges összeget egy régi cimborájától.

Két hét telt el a legnagyobb békében. Gábor ekkorra úgy gondolta, már van nagyobb összegű készpénz az öregasszonynál, hiszen többször járt bent a városban. Egyszer látta is, hogy egyik bankfiókból lép ki.

Vasárnap délután Gábor felöltve a legsavanyúbb ábrázatát, elpanaszolta, hogy a haverjának azonnal vissza kell adnia a tartozást, sőt ő még 200000 Ft kamatot is ígért: gyakorlatilag félmillió kellene. Az öregasszony együtt érzően hallgatta, de csak annyit tudott mondani most is, hogy nem tud segíteni.

– Akkor megyek is, Mariann félig már összepakolt, azonnal indulunk. Nem akarom megvárni, míg Locsesz haverom rám küldi a kétmázsás cimboráját!

– Találunk megoldást, fiam. Ne keseredj el! – már tárcsázta is a lányát, hogy azonnal hozza az összeget. A válasz ugyanaz volt, mint előzőleg. Végül Annuska néni kivágta az adut:

– Ha ennyire nem lehet rád számítani, akkor eltartási szerződést kötök az én jó embereimmel, az övék lesz minden, a hóvirágosparti ház, a városi lakás, az üres telek, minden! Te nem kapsz semmit!

– Ha így gondolod, anya, tedd azt, nem tudlak benne megakadályozni! Csak meg ne bánd, és egyszer majd a küszöbömön találjalak!

– Nem fogsz ott találni soha, mert ezek az emberek törődnek velem – és újfent lecsapta a telefont.

Annának alapvetően nem volt ellenére egy ilyen szerződés. Anyja már évtizede megözvegyült, közel volt a nyolcvanhoz, s noha még jó egészségnek örvendett, nem lehetett tudni, meddig lesz ez így. Ha legyengül, ő a száz kilométeres távolságból úgysem tudná ápolni. A nagy, berendezett családi házért, telekért egy helybélinek megérné pár évnyi gondoskodás. Ő megelégedne örökségként a városi lakással.

Anna legközelebb csak pár hét múlva hívta az anyját, csak röviden beszéltek. Anna tudta, hogy anyja nem látja szívesen, így nem kereste személyesen, de 2-3 hetente felhívta. Az öregasszony újabban nagyon rövidre fogta a beszélgetést.

– Pedig mennyire szeretett beszélni, ha az én számlámra ment a dolog! Csak akkor beszélt röviden, ha ő hívott – tűnődött Anna.

Eltelt egy év, mikor Mariann hívta Annát, hogy édesanyja kórházban van. Anna alig ismerte meg a csontig soványodott asszonyt, a karján mintha ütésnyomok lettek volna

– Először szerettek, de aztán bántottak, nem engedték, hogy elmenjek otthonról! Elvették a nyugdíjamat, ennem sem adtak rendesen – nyöszörögte az öregasszony. Anna arcán csendben csorogtak a könnyek.

A temetés után Anna kérte Gábort, hogy pár személyes holmit elvihessen. A férfi gálánsan megengedte, de árgus szemekkel figyelte, hogy Anna miket rak a sporttáskába. Fényképek, egy óra, egy-két könyv és hasonló apróságok kerültek oda. Gábort már idegesítette a nő hallatlan nyugalma:

– Most majd perelni fog az örökségért? – provokálta Annát. Úgy becsülte 30-35 millió is lehet a tét.

– Nem, nem fogok! – nyugtatta Anna különös, megmagyarázhatatlan mosollyal. – Egy per pénz, idő, idegesség nemcsak magának, hanem nekem is. Ez nekem nem buli. Én ennél jobbat tudok!

– Jobbat? – értetlenkedett Gábor. Csak nem megvereti ez a gunyoros hangú nő, de arra ő is felkészül majd!

– Igen, megátkozom magát!

– Ugyan, ne vicceljen! – röhögött tele szájjal Gábor.

– Ne becsülje le az átkomat, eddig még mindig megfogant!

– Ugyan már, a XXI. században élünk!

– Nem ismerünk még mindent magunk körül! Pontosan én sem tudom, hogyan, de működik! Kár volt velem nem ujjat húzni!

– Inkább adjam vissza az örökségét, hogy megmeneküljek?

– Nem elvetendő ötlet!

– Csak nem képzeli, hülye liba, hogy bedőlök az üres fenyegetőzésének?! Na, most, hogy összepakolt, hordja el magát a házamból!

– Három csapást küldök magára. Egyet, mert tönkretette az anyám utolsó évét, egyet, mert elcsaklizta az én örökségemet, egyet, mert kapzsiságával nehezebbé tette a gyerekem életkezdését. Nem tudhatja, hogy pontosan mikor és hogyan érik el csapások, de rögtön fogja tudni, hogy ez volt az! Minél tovább kell rájuk várnia, annál nagyobbat ütnek!

– Na, most már végleg tűnés, meg ne lássam még egyszer a környéken!

Anna lassan kisétált, megállt a házzal szemben, pár másodpercig mormogott valamit, meredten nézve közben Gábort. Ezután beült az autójába, elhajtott. Vissza sem nézett.

Gábor nem ijedt meg különösebben, nevetve mesélte az esetet Mariannak, aki viszont, babonás lévén, kegyetlenül megijedt. Napokig nem tudott aludni, minden apró nesztől remegni kezdett, ha csengettek, rögtön kiment a lábából az erő. Hetek teltek el, és nem történt semmi rendkívüli Sikerült végre megnyugodnia. Berendezkedtek, csendben összeházasodtak. Gábor felszámolta a pesti raktárt. Egy tavaszi napon felpakolt mindent az új teherautójára. Már közel járt a faluhoz, mikor bekövetkezett a baleset. Pár horzsoláson kívül nem történt baja, de a felismerhetetlenségig összetört teherautó ki is gyulladt. Az értékes porcelánok összetörtek, az antik bútorok, elektronikai cikkek megsemmisültek a tűzben, amely még a tűzoltók kiérkezése előtt magától elaludt. Ekkor látta meg, hogy egy finom faragású szekrényke rejtekfiókjában sokmillió forint égett el. A tulajdonosa rejthette oda. Odalett az a húszmillió is, amit Gábor a korábbi balhékból tett félre.

– Szabályosan haladtam a főúton, mikor oldalról belém csapódott egy kamion, és nekilökött a tölgyfának, majd nyomtalanul eltűnt – ezt vallotta a kiérkező rendőröknek, de a helyszínelők más járműnek semmilyen nyomát nem lelték. Leltek viszont magas alkoholszázalékot Gábor leheletében, aki váltig állította, hogy csak kólát ivott az autópálya melletti étteremben.

Miközben belelfújt a szondába, mintha azt suttogta volna a szél:

– Egy, egy, egy, egy…