Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Baltazár – Bagdadig mezítláb

Magas, barna és nyájas volt. Anna nem tudta, miért, de azonnal utálta. Talán a vigyora miatt, amit le sem lehetett törölni a képéről, mióta belépett az ajtón. Úgy vizslatta végig, hogy ő szégyellte el magát a férfi helyett. Tett pár lépést a lány felé és sárgás fogai között sziszegte:
– Milyen szép, homlokos pinád van.
A vihar csendes ahhoz képest, mint ami Anna fejében zajlott akkor.

- - -

Balthasar a nőket lenge-könnyű szatén és pamutfonalakból szőtt, a szivárvány minden színében pompázó selyem kelmékben szerette látni. Ez a nyugati országokban természetes, Bagdadban nem az. Balthasar első verseit Az ezeregy éjszaka legszebb meséinek háremhölgyei ihlették. Izgalmasnak találta a nők hosszú, fátyolszerű ruháit, a dús női idomok körül szenvedélyesen hullámzó anyagot, amely számára olyannak tűnt, mint a türkiz-zöld tenger. Bár a tengert még nem látta sosem, a szabadság ízét ismerte.
– El kellene már felejteni ezt a szomorú feketetét. – mondogatta. Még akkor is, ha a viselete erkölcsösséget és szerénységet jelent. A közel-kelet mesés világához az egész testet eltakaró csador is hozzátartozik. Balthasarnak ez valaha tetszett. Igaz hitűnek vallotta magát, de nem tagadta, hogy a földig érő sötét lepel sokat bíz a férfiak képzeletére. Európa óta úgy érezte, hogy a nyugati nők öltözékét valami ősbizalom járja át. Bizalom az is, ha a nők nem takarják el magukat hosszú sötét ruhákkal, hagyják, hogy egy-egy férfiszem a kelleténél hosszabban elidőzzön rajtuk. Nincs abban semmi rossz, nem kell ördögöt látni minden férfiben.
– Hadat üzennek a fekete csadornak. – mosolyodott el Balthasar. Meglepőnek találta, hogy a Föld más részein feketében gyászolnak. Arra gondolt, hogy a színeknek hatalmuk van. Számára természetes volt, ha temettek, akkor a gyásznép vászonfehérben gyűlt a sírhoz. Azon kapta magát, hogy irtózik mindentől, ami fekete. Az apja pipáját csak nem dobja ki, ez az egyetlen emléke tőle. Anyja ruhákat varrt a bazárnak, ahol fia dolgozott. Balthasar történeteket írt díszes bambusz papírokra és eladták a turistáknak. A fiú gyakran figyelte, ahogy a színes anyagokból elkészül egy-egy ruhadarab anyja kezei alatt. Hogy a kiszabott anyagrészek úgy válnak egésszé, ha ismerjük az egymáshoz illő anyagokat, színeket, formákat. A külföldieknek különlegesség volt ez a „keleti divat”. Balthasar ezt a kettősséget, amit csak úgy hívott, hogy „már nem fekete, de még nem is színes” nehezen oldotta fel magában. Tudta, hogy az életben nem csak jó és rossz létezik, barát és ellenség, boldog és boldogtalan. A vers is olyan, akár az elkészült ruha, csak ahhoz sokszínű anyagok helyett változatos szavak kellenek: bársony-jelzők, georgette-főnevek, csipke-melléknevek, gyapjú-igék, jersey-névmások, acélkék-rímek, drapp-ritmus…
– Egy jó vers meggyvörösen üzenjen és darázsszínnel csípje nyakon az olvasót. - így tartotta Balthasar. Színeket látott a betűkben, szavakban, és a viszonzatlan szerelemben is:
– A szenvedély bordó takarója, melynek szálait egyre árvább és árvább szálakká koptatja az üres talán. – írta a következő bambusz papírra. Az arabok úgy tartják, hogy bókolni csak a legbizalmasabb barát feleségének illik. A turisták viszont örültek a színes bókoknak.
– Hölgyem! Az ön szeme akár a smaragd, szívesen megvásárolnám csillogását életem szerény történetével. A helyiek különös fiúnak látták. Az a legenda járta, hogy beutazta Európát. Csak Balthasar tudta, hogy járt ő Európában: a képzeletében. Ismerte már az egész földgolyót, annyi könyvet olvasott el.

- - -

Szikrázó nyár volt. Mintha a Nap is álmatlanságban szenvedne és éjjel sem szűnne meg forrón sütni. Harminc fok árnyékban és még csak nem is Monaco. A határban a szikkadt föld porzott a kapavágástól. A kukorica éles levelei vékony, csípős vágásokat ejtettek a sorok közt küszködve menetelő, nap barnította, izzadt férfihátakon. Annáék kertjében a színpompás kukacvirágok, és a halovány tearózsák is hideg zuhanyért jajongtak. A zöld nyár lassú léptekkel sárgára váltott. Anna betöltötte a tizenkettőt.
– Egy hatodikos tulajdonképpen már majdnem kész felnőtt. – gondolta. Egyedül tanult meg úszni a Holt-Dunán. A túlparton remek homokos strandot rittyentettek az odajárók.
– Olyan, mint a tengerparton! – sóhajtozott, bár még sosem látott tengert, csak könyvekben olvasott róla.
– Nem egy rideg, városi betonmedence. Aki már járt itt, mindig Várszegre vágyik fürödni, nem holmi ismeretlen monakóba. – morfondírozott.
Anna az utcabeli fiúkkal játszott, egyedül ő volt lány. Bunkert építettek az erdőben, és történeteket találtak ki arról, ha indiánok támadnák meg őket, akkor mit tennének. Összerúgták a port, mert a fiúk nem olvasták a könyveket, Anna pedig nem tágított. Elmesélte, hogy Karl May és James Cooper indiánregényeinek hősei barátságosak, és embert sem esznek, mint ahogy Tomi gondolta.
Anna ruháit a szomszéd varrónő varrta: kékeket, sárgákat, zöldeket, sőt, még virágosakat is. Nem volt kövér gyerek, de vékony sem. Tomi már nagyfiúnak számított és a közelében kezdte furcsán érezni magát. Észrevette, hogy egy ideje nem néz a fiú szemébe. Anna a saját apjától ugyanígy tartott. Férfi. Ha ivott, nem lehetett kiszámítani, hogy az alkohol mit hoz ki belőle. Hamar megtanulta, hogy a függőség rohadt dolog, akit elkap, az nincs tekintettel senkire és semmire. Anna a férfi fogalmát korán kezdte kiradírozni a szótárából.
Ipi-apacsot játszottak és Anna volt a hunyó.
– Nyolcvanegy, nyolcvankettő… kilencvenkilenc…
– Nagyfenekű, nagyfenekű! - kiabált rá valaki váratlanul a háta mögül. Tomi volt az. Anna annyira megdöbbent, hogy hirtelen alig kapott levegőt. Zokogva rohant be a házba. Úgy érezte magát, mint egy pattanás a silányság hátsófelén. Még nem sejtette, hogy a fiúk és lányok közötti csúfolódás nem feltétlenül rossz, az is lehet, hogy az érdeklődés jele. Csupán Presser dala miatt tudott később megbocsátani: "Tudom, a szíved jó, és nagyon is szeret,csak nincs elég eszközöd, hogy szépen kifejezd." A piros nadrágját még aznap minden szívfájdalom nélkül a szemétbe dobta. 

Egy virágmintás bikini volt rajta, amikor az utcában lakó férfi betoppant a házukba. Nem értette a jelzőt, amit a nemi szervére használt, de azt érezte, ha nem kiált anyjáért, akkor baj lesz. Addig fel sem tűnt, hogy a bikinije kihívóan színes lehet. Eszébe jutott az elvált Éva, akit gyakran látott a faluban, és úgy öltözött, mint egy festmény. Piszkálták is, hogy nem illik kétgyermekes anyaként olyan göncökben billegni. Simán lekurvázták, de nem törődött vele. Anna felnézett rá, mert rubens-i formái ellenére is merészen viselt szűk farmert, miniszoknyát, a mellein pattanásig feszülő blúzokat. Észre sem vette, hogy a sminkjét eltúlozta: ízléstelen kékre festette a szemhéjait, száján a rúzs lilásvörös volt, és fehér bőrén az arcpirosító is inkább egy bohócra emlékeztetett. Megfordult Anna fejében, hogy ezt megmondja neki. Mégsem tette. Látta Évát két férfival a mozi bejárata előtt. Nevetgéltek. Messziről feltűnt a piros, szűk miniszoknyája. Hangos veszekedés lett a nevetgélésből. A nő rákiabált az egyikükre:
– Tudod kinek a seggét fogdozd, hapsikám!

- - -

A bazár tulajdonosa időnként megengedte Balthasarnak, hogy elbújhasson a tűző Nap elől a közeli mecset hűvösébe. Déltájban akár 45-50 fok is volt itt a sivatag közepén. Az anyjától kapott dohánybarna füzetébe jegyzetelt. Megtömte apja pipáját és pöfékelt. Bár zavarta, hogy a pipa fekete, mégis szerette nézni, ahogy kavarog a füstje. Nem festette fehérre. Idővel a festék amúgy is lepattogzik róla. Balthasar kérlelte anyját, hogy ne viseljen csadort. Vegye fel azokat a színes ruhákat, amikért annyira odavannak a nyugati nők. Sejtette, hogy hiába imádkozik Allahhoz, anyja már ezt szokta meg. Nem mesebeli vagyonra, egészen másra vágyott. – Talán sikerülhet. Ha a turisták pénzt adnak a történeteimért, akkor érnek valamit. – álmodozott. Képzeletben már látta a regényét a boltok kirakataiban, az újságok címlapjain: Sophie titka. A címe régóta megvolt, ám a történetet még nem kezdte el.  Kivárt. Egy lányra várt, aki sosem visel feketét. Tudta, hogy a jó könyveknek lelke van, nem szabad elsietnie az írást. Balthasar olyan emberré lett, mint aki meg tudja várni, amíg kifájja magából a fekete hiányt.

---------------

Június volt, megkezdődött a vakáció. Anna az elsők között rohant ki az iskola kapuján, szeretett volna gyorsan hazaérni. Ha apja még nincs otthon, azt tehet, amit akar. Ha előbb ér haza, akkor mindennek befellegzett, mert részegen sokkal dühösebb. Képzeletben már kinyitotta a titkos naplóját, és elkezdte leírni a verset, ami egész nap ott mocorgott a fejében. Észrevette, hogy az iskola bejárata előtt várakozik egy narancssárga autó, és integet valaki. Körülnézett, és úgy tűnt, hogy neki integetnek. Odasétált a kocsihoz, apja egyik ivócimborája volt. Udvariasan köszönt. A férfi elmondta, hogy az apja kérte, hogy vigye haza. Bár Anna meglepődött, tisztelettudóan beült a férfi melletti ülésre. Titokban örült, mivel nem volt autójuk, ritka alkalom, hogy autózhasson. Hosszú ideje mentek már, és egyáltalán nem hazafelé. Anna aggódni kezdett. A történtekről sokáig nem beszélt. A pszichológus azt mondta, súlyos oka van annak, hogy nem emlékszik szinte semmire, és hosszú terápiára lesz szüksége. Anna csak annyit tudott, hogy a szakadt, véres harisnyáját levetette, és a házuk emésztőgödrébe dobta. Elkezdett tartani a színektől. A harsány színek kihívóak lehetnek akkor is, ha nem ez a cél vele. És ő egyáltalán nem akarta felhívni magára a figyelmet. Félt. Érezte, hogy a férfi-vágy akár Bagdadig is elmegy mezítláb. A falusiak furcsának látták. Úgy mondták, hogy csak „játssza ez eszit”. Hollófeketére váltotta dió-zöld, eperszín, áfonya-kék ruháit. Anna egy könyvben olvasta, hogy a híres festőnek, Picasso-nak négy évig tartott a kék korszaka, és a rózsaszín is csupán egy évig. Neki egy életre szóló szövetsége született a feketével.
– Ez a szín eltakar, megvéd. – remélte.
Abban bízott, hogy a fekete ruha mögé elbújhat, biztonságban van.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.