Ugrás a tartalomra

 

Hasznos a román a háznál!

Amikor egy magára maradt kislány metafizikai alapfelismeréseket tesz, azok mindig megrázóak, talán mert igaznak hatnak, és mert a legártatlanabb, legőszintébb lénytől érkeznek. Ők még úgy látják a dolgokat, ahogy vannak, úgy adják vissza a világot, ahogy érzékelik, még ha ez a felnőtteknek nem is tetszik. Vajon Jézus miket játszott gyermekkorában? Hát Néró? Vagy Ceaușescu?

Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott című regényében két narráció működik: az egyik az általános iskolás kislányé, aki a nagyszüleivel él egy romániai kisvárosban, a másik az anyjáé, aki cselédnek szegődött Rómába, hogy fellendítse a család sanyarú anyagi helyzetét. Az anya négy éven keresztül nem látja gyermekét, a kislány pedig elhagyatottságában kitalál egy magányos játékot: sivár lakótelepi toronyház tetején Istent játszik, elképzeli, hogy varázslattal befolyásolni tudja a profán dolgokat, megváltoztathatja a sorsszerűen bekövetkező eseményeket. A vágyak és a nyers valóság közti feszültség kíséri végig a történetet a regény romániai és olaszországi helyszínein. Az idősebb és a fiatalabb nemzedék érdekei, valamint a keleti és a nyugati életforma közötti különbségekkel nap mint nap szembesülő édesanya a hasonló sorsú, megalázott és számkivetett honfitársak között talál menedéket Róma távoli külvárosában. Kislányával csak a telefon vagy a Skype kapcsolja össze.

Az anya a vagyonos római családnál egy beteg asszonyt gondoz, miközben lánya otthon a hétköznapok apró történéseiről vagy épp a széthulló családról tudósít. A történetben fontos szerepet kap az Isten-játék, amikor a kislány megpróbálja irányítani a sorsot, kevés sikerrel. „A tanító néni elmegy, a gyerekek örömujjongásban törnek ki, de csak némán, mutatóujjukat ajkukra nyomva intik csendre egymást, pszt, és megint pszt, de ragyog az arcuk, szeretnének hülyéskedve hangosan kacarászni, szeretnék, ha elevenen megnyúznák őket, nagyon szeretnének elevenen megnyúzott osztály lenni, kifeszített irhával, hogy leszarják őket a legyek. Lapozgatja a szépírásfüzetét, egyik lapot a másik után, nagyon közömbös képet vág, de tulajdonképpen figyelmesen összehasonlítgatja a házi feladatokat; igen, tényleg az utolsó lett a legjobb, hihetetlenül szépek a betűk, hajlékonyak, szellősek, mintha táncolnának, mintha nem is az ő keze írta volna őket, de mit ér, ha a tanító néninél otthon pont most van beázás, a panelban gyakran megesik az ilyesmi.”

A feszes szöveg kiadós hangsúlyozásai az egész történést egyfajta kozmikus térben kapcsolják össze, a téma pedig fájdalmasan aktuális napjainkban is, amikor a pénzhajszolás közben családok bomlanak fel: senki sem akarja, mégis muszáj belemenni, így talán természetes folyamatnak is tűnik, amikor egy gyerek saját fantáziavilágában keres menedéket, amely mindig rendelkezésére áll, s mindig vigasztaló. Az álmodozás felnőttet és gyereket egyaránt életben tart.

Míg a kislány otthon Istent játszik, az anyjával az olasz család játszadozik: megérkezni egy szegényebb országból egy idegenbe, csak törve az olaszt olyan, mint altatásból felébredni. Ahogy megtanul lassan kommunikálni ezen az éneklő nyelven, a köd felszakadozik, de a társadalmi különbségek még így is állandóan előkerülnek, mert a signora nap mint nap érzékelteti, kinek hol a helye ebben a hierarchiában. Az anya éjszakánként igéket magol; egy hónapba kerül, míg megtanulja, hogyan mondják helyesen olaszul a paszternákot, a zoknit vagy a beöntést. A második hónapban megjön a bátorsága, a harmadikban már kezdi jól érezni magát, és hozzászokni, amihez hozzá kell, legyen az klíma vagy előítélet:  Vigyázz, nagyon rendes család, ritkán lehet ilyet kifogni, de mint általában az olaszok, ők is azt hiszik, hogy a román nők mind kurvák, tolvajok és buták, de nem lusták, és ezért van keletjük; nem kell mellre szívni, mutasd meg nekik, ki vagy, végezd el a dolgod; a nő lehet, hogy próbára tesz, elöl hagyja a pénzt, az asztalon vagy máshol, vagy az ékszereket, mert kíváncsi, mit teszel: sokan csinálják ezt, tesztelik a megbízhatóságodat.” 

Nem elég, hogy az idegenbe szakadt új alkalmazott kínosan érzi magát a tágas, elegáns és idegen lakásban – amilyet azelőtt csak tévésorozatokban látott –, a signora alaposan beletapos a lelkébe is. Miközben részletesen megmutogatja, mi is lesz a teendője, és tempósan magyarázza a házirendet, minden rossz szándék nélkül megkérdezi, tud-e írni, olvasni. Nem viccel, a kérdés természetes tónusban hangzik el, ezért mar sokkal jobban, ezért szúr mélyebbre a kelleténél. Amikor a signora észreveszi, hogy az eligazítás során túllőtt a célon, exkuzálni próbálja magát, hogy hát annyi mindent hallani a romániai analfabétizmusról, annyi koldust látni az utcán, és végül is diktatúrában éltek. Vigaszdíjként azt is megkérdezi, hogy Romániában van-e citrom, a gyerekek szoktak-e fogat mosni, illetve hogy Ceaușescu idején kiadtak-e más könyveket is a diktátorén kívül. Végül az anya addig erősködik, hogy a román is amúgy a latin nyelvcsaládhoz tartozik, míg elő nem veszik a nagylexikont. Szóval a háziak semmit sem tudnak Romániáról Dracula és Ceaușescu sematikus ismeretén túl. Csak a prekoncepciók élnek, azok könnyebben megragadnak a fejekben: primitív, korgó hasú embereket képzelnek el, akik ahogy megszabadultak a zsarnoktól, most Európában mindenütt élelemért kunyerálnak. A férfiak ásnak, rakodnak, mázolnak, a nőket pedig bármi elé oda lehet állítani, bármit lesikálnak és vigyáznak a gyerekre, vagy kitörlik az öregek fenekét. E foglalkozások nem igényelnek különösebb intelligenciát, tehát hasznos a román a ház körül, ellenállóbb a betegségekkel szemben, nem panaszkodik, és ha netán valami kihágást követne el, a csendőrség hamar megtalálja őt. Gazdaságos megoldás egy takarékosságra és hedonizmusra egyaránt törekvő világban.

Dan Lungu az egyik legsikeresebb és legtöbb idegen nyelvre fordított kortárs román író. Szociális érzékenysége meghatározó szerepet játszik írásaiban, a román kisemberek, a kommunista diktatúrát követő rendszerváltás kárvallottjainak útkereséseit, csalódásait, reményeit ábrázolja közvetlen, személyes, plasztikusan színes nyelven, sok humorral és empátiával.

 

Dan Lungu: A kislány, aki Istent játszott. Kossuth Kiadó, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.