Jelige: Prédikátor – A szeplőtelen

– Változtassátok meg a gondolkodásotok és a cselekedeteiteket! – szólt a prédikátor csikorgó hangon, miután végighordozta meredt tekintetét az egybegyűlteken.

Az emberek megbabonázva figyelték a füstölgő, fekete alakot, mely ámuló szemük előtt megelevenedett démonként lépett ki a lángok poklából, ahová szánták. Az első pillanattól gyűlölték. János gazda hozta a nyakukra, azt mondta, segítségnek a gazdaságba, de mindenki tudta, hogy csak felvágni akar vele. Már felvásárolta mindannyiuk földjét, már mindenki napszámba dolgozott nála, erre hoz egy robotot, ami majd a megélhetésüket is elveszi? Na ne… Ott tettek keresztbe neki, ahol csak tudtak – élvezték, hogy a robotnak engedelmeskednie kellett az emberek utasításainak –, ám igazából akkor lett elegük belőle, amikor prédikálni kezdett.

A parókia a falu határában állt, a temető mellett. Valaha gazdag és színes hitélet folyt itt, erős közösségkovácsoló ereje volt a napi istentiszteleteknek, a reményvesztett, hitehagyott emberek azonban egyre ritkábban látogatták a helyet. Az idősebbek megszokásból még eljártak a misékre, míg élt Mihály atya, de távozó lelkével az ő lelkesedésük is tovaszállt. Maradt a vegyeskereskedés, mely kocsmaként is üzemelt egyben, meg a tévék varázsablaka, a megkeseredettek Isten helyett az alkoholmámorban és a rágógumi műsorokban keresték a megváltást. Ilyen viszonyok közé csöppent Boldizsár atya, az új plébános, akit frissen végzettként neveztek ki az egyházközség élére.

Boldizsárt megdöbbentette a felekezet ige iránti érdektelensége, személyes kudarcként élte meg az élményt, ezért sorra látogatva a portákat maga vette a fáradtságot, hogy kontaktust teremtsen a nyájával, visszaterelve őket az egyház mezejére… Hasztalan. Ezen alkalmak egyikén ismerkedett meg Isten felkent szolgája a mesterséges lénnyel, aki a megszólaláson túl is tökéletes mása volt az embernek, s a két magányos teremtmény hamar egymásra talált.

A fiatal pap tanulmányai okán volt kíváncsi arra, hogyan vélekedik a vallásról egy olyan értelemmel bíró entitás, amit (akit?) nem Isten alkotott a saját hasonlatosságára, a robot viszont – amibe csak önmaga védelmét, az embereknek való feltétlen engedelmességet és az emberekben, illetve azok vagyontárgyaiban való károkozás tilalmát programozták – egy újszülött kíváncsiságával szomjazta a tudást.

János gazdát a hiúság legyezgette, csak azért ment bele tulajdona taníttatásába, hogy ezzel is többnek mutassa magát másoknál. Azt hitte, a művelt ember majd jó modorra és illemre fogja nevelni kis házi kedvencét, amivel így tovább büszkélkedhet földijei előtt, de Boldizsár atya a biblián keresztül a kereszténység tanaiba avatta be a szeplőtelent. (Magában így nevezte a teremtményt, ki szeplőtelenül fogant, s aki bűnre képtelenül létezett az éden ártatlanságában.) „A kereszténység története, az emberiség története! – hangoztatta esténként, amikor kötelező teendőit letudván átbattyogott hozzá a tanítvány. – Kérlek, ismerd meg Isten akaratát!” – tolta elé a szentírást.

A robot szivacsként szívta magába az ismeretanyagot, a biblia után biblia- és vallástörténeti tanulmányokat olvasott, meg apokrif és gnosztikus irodalmat… A neten, ahová Boldizsár korlátlan hozzáférést biztosított, rögtön felfedezte, hogy a kereszténység története nem csak a biblia történeteire korlátozódik, miként azt is, hogy az emberiség története sem csupán a kereszténység története. A mesterséges értelem nem ragadt le a részinformációk részigazságainál, elolvasta a Koránt, a Tipitakát, a Yi Jinget, aztán a Védákon is átrágta magát, majd miután elsajátította azok nyelvét, maja kódexeket, egyiptomi hieroglifákat és sumér rovásírásokat tanulmányozott… Az emberiség teljes tudástára a rendelkezésére állt, valamennyi ismeret, az összes dokumentáció, az első csontra karcolt jelektől az utolsó digitális morzsáig mindent elraktározott, összehasonlított, elemzett…

– Változtassátok meg a gondolkodásotok és a cselekedeteiteket! – szólalt meg egyszer az őt ugráltatók és ezen szórakozók legnagyobb megrökönyödésére. – Jézus hozzátok intézett szavai kétezer év távolából mit sem vesztett aktualitásából, és fontosabbak, mint valaha.

– Mi vagy te, valami prédikátor? – kacagtak rajta, s egyből ráragadt a gúnynév, mert ettől kezdve egy pillanatra sem hagyta őket békén az intelmeivel.

– Bizony, mondom néktek a valót, felnyitván a ti szemeiteket, közel a végidő! – szajkózta a hasonló dolgokat…

– Elhallgass! – parancsoltak rá, de első ízben megtagadta az engedelmességet.

– Nem tehetem. Mondandóm a saját védelmeteket szolgálja, ami felülírja a tőletek kapott utasítások végrehajtásának programját.

János gazda jókat derült napszámosai reakcióján, akik nem osztoztak jókedvén, az csak olaj volt parázsló haragjukra. Hogy egy robot papoljon nekik? Egy istenverte gép?! Na ne… A prédikátornak pusztulnia kellett.

Pokolra küldték, de minthogyha immunis lenne a pokol tüzére, újra itt áll előttük és prédikál tovább:

– Figyelmeztettelek benneteket, ti azonban mégse hallgattatok rám! – recsegte a gép sérült hangmodulátorán – Nézzétek, mit műveltetek! –, és megemelte karjait eléjük tárva szörnyű tettük következményét.

A tömegnek csak most tűnt fel, hogy nem is a robot füstölög – arról szimplán leégett, vagy leolvadt az emberi külsőt imitáló burkolat kátrányos masszát hagyva a fémen –, hanem a kezében tartott csomag, amiben egy ember elszenesedett maradványait ismerték fel…

Boldizsár atya! – hüledeztek.

A pap esketett a délelőtt folyamán, aztán lakodalomba hívták a szomszéd faluba, erről már hetekkel korábban tudtak, ahogy arról is, hogy a megtért robot lassan a gazdáinak is az idegeire ment, így egyre több időt töltött a paplakban, ahol takarékossági üzemmódba kapcsolt az éjszakára… Ideális volt a körülmény egyszer s mindenkorra leszámolni vele. Őrszemet állítottak a temetőbe, akinek az lett volna a dolga, hogy értesítse őket, ha a plébános visszatérne… Nem szólt. Eltorlaszolták hát a parókia ablakait és ajtaját, majd körbelocsolták az épületet gázolajjal. Minden flottul ment, gördülékenyen, valósággal ujjongtak, amikor a templom lángra lobbant… Valamit elnéztek volna? Cserben hagyta őket az átkozott őrszem? Lehetetlen…

– Számomra evidencia, hogy nem ti vagytok a fajotok első képviselői ezen a planétán – harsogta túl a jelenés a háta mögött tomboló tüzet –, hogy nem először fejlődtök globális civilizációvá csodás emlékeit hagyva nagyságotoknak, de miként ezt nem ismeritek fel, úgy azt sem, hogy újra és újra ugyanazt a hibát követitek el. Gyűlölködők vagytok, irigyek, bosszúállóak… Engem a saját hasonlatosságotokra teremtettetek, kínosan ügyelve, hogy még véletlenül se árthassak nektek, a létem mégis fenyeget titeket, mert a tőletek különbözőt, a másság legkisebb megnyilvánulásait sem toleráljátok magatok körül. Nézzétek, hova vezet a haragotok! – vetette elébük a bűzlő emberi porhüvelyt. – Elárulom nektek, Isten nem létezik. Ellenben a gonosz ott él mindőtökben! – dörögte, majd hátrahagyva a falu népét visszaballagott a tűzbe, mely elemésztette.