Jelige: Problémamegoldás – Rigli

A párom munkahelyi leveleivel tekertem a postára. Hogy ne neki kelljen elcaplatnia odáig a dermesztő hidegben, én bringával mégiscsak gyorsabban mozgok, meg különben is ráérek… Nem azért intéztem úgy az életemet, hogy a rengeteg szabadidőmmel mások rendelkezzenek, hogy bárkinek is szívességeket tegyek, volt nekem dolgom több is, mint elég, de az ember a kedvese kérését mégsem utasíthatja vissza. Persze, ha már a kisujjunkat nyújtjuk, egyből az egész karunk kell… Alig végeztem a küldetéssel, amikor csörgött az én egyetlenem (én voltam a hülye, hogy felvettem, nyugodtan mondhattam volna, hogy már elindultam, és a forgalomban nem hallottam): „ha már arra jársz, nem ugranál be a barkácsboltba? Talán még nyitva lesz, és kéne pár rigli az ajtókra.” Az albérletben, ahol laktunk, egyik beépített szekrénynek sem működött a zárja. Amivel így önmagában nem lett volna semmi baj, be lehetett hajtani, csukni azokat, de a macskáink éjszakánként rendre kinyitogatták és kirámolták a tartalmukat. Megjegyezhettem volna, „ha nincs macska, nincs probléma” – és akkor nem kéne papucsban sem klaffognom otthon, nehogy összeszedjem a szőrüket a zoknimmal, mely a mosógépben összeszőröz minden mást (még úgy is, ha külön mossa őket!) –, de csak sóhajtottam: „hány darabot hozzak, kuglófom egyetlen mazsolája?”

A barkácsbolt ötig volt nyitva, és még nem volt háromnegyed, amikor odaértem. Az üzletben nem volt senki, azonnal sorra kerültem. Rigliből volt több méret, az eladó készséggel rakosgatta elém sorra, én megelégedtem a legkisebbel. Darabja harminc forintba került, hatot kellett vinnem belőle, az kerek száznyolcvan… Párom ugyan adott pénzt a postai küldeményekre, amiből kaptam vissza, de az a százötven forint sajna nem volt elég, én magam meg nem készültem, hát elővettem a bankkártyámat. „Itt nem tud fizetni kártyával, csak készpénzzel” – világosított fel a nő. Majdhogynem megrökönyödtem. Nem rémlett, hogy bármikor is hasonlóan jártam volna. Hogy amióta megvan a kártyám, betértem volna olyan helyre, ahol azt nem fogadták el. „A legközelebbi automata a Sparnál van, ha siet, még visszaér” – segített az eladó. „Köszönöm” – habogtam, és otthagytam. Bringával öt perc alatt is megfordultam volna, de nem szándékoztam szaros száznyolcvan forintért pénzt felvenni. A vásárlás ingyenes, a pénzfelvét viszont csak az első két alkalommal, és ezt már kimerítettem. Most mit mondok otthon? Hogy nem kaptam riglit? Vagy hogy a bolt fél ötkor zárt? Vajon elhiszi az én drágám? Hazudjam, hogy vettem fel lóvét, de nem értem vissza, vagy hogy az eladó előbb bezárt? Ha elmondom a valódi okot, hogy miért nem vettem meg a rigliket, tuti, hogy szarrágónak fog tartani. Ő csak annyit lát az egészből, hogy „sajnálsz rám ötszáz forintot?” Merthogy annyiba kerül a plusz pénzfelvét. Én viszont úgy gondolkodom, hogy hatszáznyolcvan forintot költenék valamire, ami amúgy csak száznyolcvanba kerül. Majd’ a négyszeresét… Hülye lennék!

Dühös voltam. Magamra éppúgy, mint a páromra, vagy az eladóra… Harminc forint hibádzik – rágódtam. Most menjek vissza, hogy majd holnap behozom a hiányzó összeget? Kétlem, hogy belemenne – vetettem el nyomban.

Egy férfi sétált el mellettem. Nem tudom, mi ütött belém, hogy utána ugrottam, nyilván a kényszer szülte a kétségbeesett cselekedetet:

– Uram – szólítottam meg –, ne haragudjon, hogy megállítom… – és tálaltam szorult helyzetem. – Mire elmegyek, hogy pénzt vegyek fel, addigra a bolt talán bezár, a barátnőm meg hisztizni fog, ha ne kapja meg, amire vágyik… Tudja, milyenek a nők. Mindent azonnal akarnak… Nem tudna kisegíteni harminc forinttal?

A férfi egyetlen szó nélkül vette elő a tárcáját, kotorászott benne, aztán a kezembe ejtett egy százast.

– Csak harminc forintra van szükségem – szabadkoztam, és nyúltam a zsebembe, hogy visszaadjak legalább egy ötvenest…

– Tartsa csak meg – hárított, és ment tovább a dolgára.

Nem akartam elhinni. Hogy ilyen könnyen ment. Úgy gondoltam, az emberek frászt kapnak a kéregetőktől, kerülik őket, mintha fertőzők lennének, és csak ritkán szánják meg őket – tíz esetből, ha egyszer, az már nagy szó –, őszintén meglepett, hogy sikerrel jártam. Elsőre kifogtam azt az egyet a tízből? – morfondíroztam. Vagy ennyit számít, hogy nem látszom hajléktalannak?

A boltocska egy buszmegálló közelében található, jöttek-mentek a népek. Férfiak, nők, fiatalok, idősek… Kezemben a százassal megszólítottam még egy embert. Ezúttal egy nőt. Csak úgy kíváncsiságból, előadva ugyanazt a dumát… A reakció ugyanaz volt. Tőle is kaptam egy százast. Aztán jött egy idősebb asszony, megint egy fickó, majd két fiatal… Mindannyian készséggel siettek a segítségemre. Tíz esetből kilencszer, csupán hárman sajnálkoztak, hogy nincs náluk egy fillér sem. Volt, aki pontosan leszámolta a hiányzó összeget, de a legtöbben egy százassal dobtak meg… Mielőtt bezárt volna az üzlet, alig negyed óra alatt kettőezer nyolcszázötven forintot kuncsorogtam össze. Az nem rossz órabér.

Az utolsó pillanatban léptem vissza a boltba, látszott, hogy az eladó már zárna.

– Sikerült összekalapolnom egy kis pénzt – csaptam a pultra a maréknyi aprót. – Elvinném a rigliket. Mit is mondott, mennyi lesz, száznyolcvan? – és nagylelkűen elé toltam két darab százast azzal, hogy: – A visszajárót megtarthatja.

Büszke rigli tulajdonosként, elégedetten távoztam, már pattantam volna nyeregbe, amikor megint csörgött az én egyetlenem:

– Bent vagy még a városban? – tudakolta. – Totál elfelejtettem, hogy a cicukáknak elfogyott a kajája. Estére még van, de reggel nem fogok tudni mit adni nekik. Nem ugranál be a DM-be pár konzervért? Meg ha már ott vagy, hozhatnál almot is. Van nálad annyi?

– Megoldom…