Jelige: Amena – A pók

Noha égető vágyat érzetem a kézmosásra, mégsem rohantam a csaphoz. Mert amikor beléptem a fürdőbe, azonnal megláttam a pókot. Tehát megálltam és néztem.

  A kád mélyén evickélt, mint egy szélroham által meggyötört levél – bár nem volt oly sebes vagy remegős, legfeljebb a lábai, amik kétségbeesetten kaparták a kád falát. A zománc az oka. Úgy tűnt, ez a csúszós és hibátlan anyag, amely máskülönben rengeteg fürdőszobai baleset okozója, nagy kihívást jelent még a nyolc lábnak is. Főleg olyan hosszúaknak. És véznáknak. Mintha egy összeragadt hajcsomó kalimpált volna ott, miután sikeresen kijutott a szemetesből. De persze nem, a hajcsomók nem jutnak ki a szemetesből. Vagy ha mégis, nem ejtik magukat csapdába a kád alján. Hacsak nem a lefolyót akarják elérni, hogy eldugítsák azt. Gonosz hajcsomók.

  Elmélkedésemből kizökkentett a pók igyekezete, hogy mind feljebb jusson a sikamlós felületen. Lenyűgözőnek találtam az elképzelését, miszerint ő ki tud mászni onnan. Egyszerre undorodtam is tőle, mert hát mégiscsak nyolc megtört fogpiszkáló cipelt egy borsószemet, és még szőrzetének teljes hiánya sem tette kívánatosabbá számomra eme látványt. A természet bizarr tákolmánya ez a fajta pók, aminek ugyan nem tudom a nevét, de unos-untalan látom a lakásban. Bezzeg a légyölő pókszázlábúét tudom, jutott eszembe, s bármennyire is rettegek attól a pokolbéli démontól, szégyellem ugyan, de beismerem: minden vágyam, hogy egyszer rajtakapjam vadászat közben. Állítólag olyan fürge és tehetséges állat, hogy még a legyet is elejti. Röptében. Innen a neve.

  Amikor ez eszembe jutott, szinte imádkoztam azért, hogy bukkanjon fel egy százlábú a fürdőben, és támadjon rá a pókra. S amint ez eszembe jutott, el is kergettem a gondolatot. Mert nem ártott az a pók nekem. Én miért kívánnám neki azt, hogy egy gerinctelen szőr- és lábkupac felfalja? Olyan kedvesen szerencsétlen, ahogy remegő lábakkal igyekszik felfelé, majd visszacsúszik, majd remeg felfelé tovább… Szinte megszerettem. Talán ezért szólítottam meg.

  „Kedves Pók! Szükséged volna esetleg segítségre? Vagy boldogulsz magad is?”

  Válaszra sem méltatott, araszolt tovább.

  „Csak mert… nem, azért kézzel mégsem fognálak meg, de hozhatok egy papírlapot. Bár amikor így próbállak kitessékelni titeket a lakásból, mármint papírlappal, soha nem akartok rámászni. Órákig kell az orrotok előtt lóbálnom a lapot. Hát féltek tőle? Mondjuk, megértem. Ijesztő lehet egy nagy fehér valami, ami még rezeg is. De nyugi, csak a kezem miatt rezeg. Amúgy a papírlapok meglehetősen nyugodt teremtések.”

  Magamban nyugtáztam a pók ügyességét, mivel már majdnem elérte a kád peremét. Segítség nélkül. Szerettem volna azt hinni, hogy békességet és biztatást sugárzó szavaim hatására haladt ilyen szépen.

  „Látom, boldogulsz. De jaj, ne csússz vissza! Vigyázz! Én drukkolok neked. Betehetnélek egy dobozkába, már ha futna rá erőmből, hogy kivigyelek az erkélyre. De miért tenném? Az egyenértékű lenne a kilakoltatással. Bár igaz, hogy a napokban romboltam le az otthonodat… Vagy az a sok pókháló nem a tiéd volt? De hát takarítottam. Néha azt is kell. Néha. Remélem, megérted.”

  Megértette, mert nem volt ellenvetése. Kapart tovább. Sőt, reszketeg lábacskája már megtalálta a fürdőrózsát. Ezzel pedig, mondhatni, kijutott a kádból. Útjának javát (és nehezét) a háta mögött tudta. Vagy mégsem. Attól függ, hová akart eljutni.

  „Mondd csak: amúgy hová, hová? Odaviszlek én, ha akarod. Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, és bizonyára nem bízol még bennem, de én szívesen segítek. Bárkinek segítek. Igaz, mindig megfogadom, hogy soha többet, és nem törődök az emberekkel majd, és nem érdekel, mi van velük… de sosem tudom megállni. Mindig kedélyesen csevegek, és azonnal ugrok, ha kell valakinek valami. Vajon miért van ez? Tudom, hogy csak kihasználnak. Mégsem érdekel akkor, amikor cselekszem. Csak később, amikor gondolkozom. Akkor eszembe jut, hogy vajon miért is adom oda a szívemet, miközben még köszönetet sem kapok cserébe. Miért vagyok jó olyanokhoz, akik nem érdemlik meg? Téged lefoglal a csempe, látom. Na, vajon azon felszenveded magad? Nehogy visszacsússz! Túl nagyot esnél, kezdhetnéd elölről. Ahogy én szoktam.”

  Nem csúszott vissza. Egyenletesen, immár nem remegve tette egyik lábát a másik és a másik és a másik… és a másik után, és apránként bemászott a vízmelegítő árnyékának rejtekébe. Akkor jöttem rá, hogy alakját valójában a rá vetülő lámpafény, s az általa vetített árnyék tette félelmetessé. A vízmelegítő mögött sokkal kisebbnek tűnt.

  Időközben átjutott a csempemezőn, s már a falon nyargalt tovább.

  „Ügyes” – bólintottam elismerően. Bíztam abban, hogy beszélgetésünket a későbbiekben folytatjuk, így hát kezet mostam, majd visszafeküdtem aludni.

  Láthatod, kedves Rózsabokrom, hogy nem szűkölködöm kalandokban. Sőt, talán egy új barátot is szereztem. Ezért nem kell aggódnod értem.

  Remélem, a te egészséged is jól szolgál, és nem betegített meg az a múltkori vihar… De most búcsúzom. Majd küldj levelet te is, ha éppen ráérsz!