Via Dolorosa

I.

Én vagyok a pára, ami a kabin falára lecsapódik. Hagyom, hogy leguruljak, mint átlátszó permet. Emma Weiss kinézett az ablakon. Gondolatai az ablakrácsba ütköztek, majd belegabalyodtak a szalagfüggöny zsinórjába. A lamellákat nem lehetett széthúzni. Ahogy az emlékképeit sem lehetett szétzúzni. A fia arcát látta maga előtt. Századszorra is elképzelte az esetet. A permetlé, ahogyan a szájpadlást és a nyelvet, majd a garatot és a légcsövet is feloldja. Amikor hazaért, a garázsba ment a kézfertőtlenítőért. A szélvédőn találta a permetlé flakonjáról leáztatott címkét, hátoldalán egy fa rajzával. Innen tudta, hogy a házuk mögötti erdőben kell keresni. Nem akar emlékezni az arcára. Éjjelente ágyam fölött halottaim lógnak az égből. Kiabálnak, pedig csendes lenne az este. Ágyam fölött lógnak a hangok. Éjjelente a plafon egy nagy gyászzsebkendő. Megmosta a kezét, majd az arcát, és visszafeküdt az ágyába. Ott érte a hajnal.

II.

Kiült az ágya szélére. Csütörtök reggel volt. A szomszédasszonyai ilyenkor várják az utcán a tejeskocsit, egyik kezükben az üres flakonokkal, másikban az aprójukat szorongatják. Emma Weiss nem szerette a tejet. A kávét sem, a tejeskávétól egyszerűen rosszul volt. Ahogyan a fejében reccsenő faágaktól is. A fia szobáját takarította. Óvatosan levette a polcról a lepkegyűjteményét, és leporolta. Mindig megnézegette a rovarokat. Volt egy kedvence, amelynek a szárnyán egy kereszt kontúrja rajzolódott ki. A pillangók szárnyai véresen csapkodnak, fel az égig, ívesen hagyják el eme földi létet, hol a halál, mint egy nagy kísértet, águjjaival megkarcolja az eget.

III.

Megreggelizett, s közben a fiát látta maga előtt, amint a faágakat összekötözve, a köteget a vállára vetve hozta le a hegyről. Egyszer a nagy hóban el is esett, de felállt. Wilson-kóros volt. A réz halmozódott fel a szervezetében, a mája nem tudta lebontani. A bomlásra gondolt. Hogyan nézhet ki a nagyapja, aki tizenhét éve nyugszik két méter mélyen a föld alatt? Az ő vállait a szeneszsák súlya nyomta. A nagyanyjáét meg nagyapja kocsmaszaga. Az orr beszippantja a halálszagot. A halálszagnak boleróritmusa van.

IV.

Közben elképzelte, milyen szépen ropognak majd a kandallóban a vaskosabb faágak. Fia szerette nézni a csillámló havas tájat, akárcsak a tűz pattogó szikráit. Az anyját is mindig odaszólította. Együtt melegedtek a kandalló falánál. Emma Weiss boldogan ölelte nagyfia fejét a mellei közé, s mindketten érezték: valami bizsergő érzés szorítja össze a szívüket. Emma Weiss szemét csípte a forróság. Tenyeremben lángvörös a táj, szélnek eresztem színes szárnyaimat: az álmaimat, s aki ezt észrevegye, nincs senki már.

V.

Emma Weiss felvette a szemüvegét. Majd lehunyta a szemét. Volt egy kedvenc képe, amit még tavalyelőtt, egy április végi napon vett egy aukción. Cirenei Simont ábrázolja, amint zöld köpenyben segít vinni a Messiás keresztjét. Ez most sokkal jobban lekötötte a figyelmét, mint a hajhullása. Az antidepresszánsoktól hullik annyira. Még mindig behunyt szemmel figyelte önmagát. A csend a kapuban ácsorgott örömkönnyek szivárványboltíve alatt, amikor először megpillantotta fiát, akinek hangja kivéste a márványcsöndből az Élet hangját. Időközben megérkezett az ebéd.

VI.

Miközben kanalazta a májgaluskalevest, többször megakadt nyelőcsövében a galuska, olyankor erősen szorította a nejlon asztalterítő szélét, és megpróbált nagyon koncentrálni a nyelésre. Minden sikeres nyelését győztes csataként nyugtázta. Ahogyan azt is, amikor a homokozóban játszottak: ő a kisfiával, barátnője, Veronika pedig a kislányával. Hepehupás utakat, minibarlangokat építettek, bevehetetlen homokvárakat, Csipkerózsika-palotát. Hirtelen nagyon megélénkült a szél, orrukba-szájukba fújta a homokot. Ekkor Veronika egy kisebb pamutkendőt kapott elő, azzal kötötte be a kislány arcát, egy másikat pedig a kisfiúnak nyújtott, amiért Emma Weiss nagyon hálás volt. Homokbarna volt az idő, majd grillázsbarnára váltott: egyik kezemben megolvadt egy bárányfelhő, a másikban összeroppant a gyerekkor.

VII.

A vattapamacsok szétszóródtak a fürdőszoba közepén. Olyanok voltak, mint egy-egy hógolyó. A fia szeretett bele-belerúgni a hóbuckákba, még felnőtt korában is. Egyszer épp egy hóval fedett betontuskóba sikerült beleakasztania a lábát, amitől akkorát esett, hogy három bordája elrepedt. Mintha betörnék a bordákat. De azok nem törnek el. Csak az álmaid. Azok törnek. Törékenyek. Aztán meg se fény, se alagút, se kapu. Pedig azt mondják, ez van Odaát. De nem volt Odaát semmi. Talán ezért is jössz vissza. A fényre. Hogy el tudd mondani: „Nincs.” „Semmi.” „Baj.” Nincs. Semmi.

VIII.

„Megtisztultok, ne
sírjatok, asszonyok, mert
izzik a Remény!”

IX.

Emma Weiss eljött az ablaktól. Kinyúlt, kötött pulcsiját kapta föl a pizsamájára, amikor a szomszéd szobából hangokat hallott. Az emeleten üvöltöztek. Az infúzióállvány kerekei végigkocogtak a padlóburkolaton. A sokkolására készült. Ez már a harmadik próbálkozás volt, amióta bent van az akut osztályon. Reggel fél nyolckor állt fel az aneszteziológus–pszichiáter stáb egy kisebb szobában. A fejére erősített gumiabroncs elektródái nyomták a halántékát, de a szájába tett lapát még kényelmetlenebb volt. Az altatógáz előtti utolsó gondolataiban elképzelte, amint a fia úgy rohan fel a lépcsőn, hogy fel is bukik, de még időben odaér az ajtó elé. Kedd van vagy csütörtök, csak semmi pánik, bal karba már folyik az izomlazító infúzió; csak semmi illúzió, majd, ha elalszom, tudniillik izomrelaxációban nem érezni semmit; tere nyílik az időnek, az altatógáz mindjárt hat már, s az agyban összekoccannak a molekulák…

X.

Mint a szél csavarta fák gyökerei, ahogyan keresztül-kasul tekerednek, felpúposítva néhol a járdaköveket, olyan tekervényesnek érezte Emma Weiss ébredésekor a fejét. Fiát látta álmában, amint a fővárosi éjszakában úgy leitatták, hogy megcsúfolva, ruháitól megfosztottan hagyták a bár előtti utcazugban. Szárnya nőtt csütörtök volt. Égbe kiáltó miértemnek hangos hangja. Aggódásom fátyla a szívedre boruljon, rózsaszirmú imahalmom életedre hajoljon. Vétkeimnek szárnya nőjön, s könnytollanként elhulljon!

XI.

Emma Weiss még látta, amint a fia széttárt karjait igazgatják az avarban térdeplő mentősök. Elképzelte, amint a barna színű íriszben sárga hervadás kezd el terjedni, mint az októberi fák frissen melírozott lombkoronáin. A téboly és a semmittevés kerülgette. Nem engedték közelebb hozzá, azt mondták, a szája körül szederjes hólyagocskák vannak, amelyek eltorzítják az arcát. Másként maradjon meg az emlékezetében. Ahogyan szalad le a dombról, kisfiúként, farmer sortban, kedvenc csíkos, kacsás pólójában, aprócska lábait maga alá szedve fut, fut, mint akit vadkan kerget, mint a kilenc kicsi szarvas közül egy, ki a titkok kapujában nem tudja, merre az arra, mert az elvarázsolt kastélyban a jobbra is balra...

XII.

Nem volt visszaút. A Wilson-kór újabb áldozatot szedett. Emma Weiss-t levezették a hegyi ösvényről a rendőrök. A mentőorvos nyugtatóinjekcióját elutasítva, a fejét fogva mondogatta, hogy ennek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Mert hátha lett volna még valami segítség. Persze tudta jól, hogy nem. A gondolatai mintha lábujjhegyen jártak volna: tompaságot érzett, halk morajt. Lelkem lehelete viharvert csipke. Egymásba horgolom a betűket, a szavaknak fonalszárnyai nőnek, s tovarepülnek éveim gombolyag-égboltján.

XIII.

Emma Weiss higgadtságot mutatott. Összefogta magán a köpenyt, a zárt osztályon a köntösövet nem engedik használni. Tisztában volt azzal, hol van. A délutáni baráti látogatások szép lassan elmaradtak. Tudták, erős asszony, ezt is képes lesz feldolgozni a gyászterapeutájával. Pedig soha nem fogja megbocsátani magának, amiért engedett akkor és ott a mentősöknek, és nem vette ölébe a fiát még egyszer, utoljára. Mint kislány korában Krisz babát. Emlékszik, amint egyszer a gyümölcsfájuk alatt föl-földobálta örömében Kriszt, aki egyszer egy faágon rekedt. Sikerült egy ággal lepiszkálnia, az ölébe pottyant… Nincs már sem Krisz, sem a fia. Keresztfa hajlik, ágairól Ölembe hulló Szánalom.

XIV.

Sziklasírmagány.
Lepecsételtetetten
nyugszik a kőtömb.