Jelige: Párizs – Éjfélkor Párizsból, szeretettel

Az a nő engem bámul. Úgy néz rám, mintha mindent tudna.

Próbálom tartani magam, távolságtartónak és méltóságteljesnek tűnni. Egyre kevésbé megy. Igyekszem kizárni a hangokat és csak magamra koncentrálni. Nem tudom, minek jöttem. Semmi keresnivalóm itt. Ennek az egésznek az égvilágon semmi köze hozzám. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Közben tisztában vagyok vele, mi hozott ide. A kíváncsiság. Érdekel, hogy néz ki. Legalább egyszer az életben szemtől szemben akarok állni vele. Akár vicces is lehetne, hogy pont így találkozunk, itt és most. De nem az. Ahogy a könnyein át engem néz, érzem, tudja. Nem kellenek szavak. Két nő áll egymással szemben. Nem ilyennek képzeltem. Kicsivel alacsonyabb tőlem és sokkal vaskosabb, mint gondoltam. Főleg deréktájt és mellben erős. Az öltözködése is hagy némi kívánnivalót maga után. A fején az a kalap kifejezetten nevetséges. Felénk nem divat kalapot hordani. Szerencséjére a napsugarak épp csak áttörnek a felhők között, lóg az eső lába. Majdnem hangosan felnevetek, ahogy elképzelem a jelenetet. Röhejes lenne, ha az ócska kalap filce az eső hatására kiengedné a színét és a fekete szemfesték mellett az abból csordogáló lilás festék is az arcán folyna. Vagy ha annyira tűzne a nap, hogy verejtékben úszna az egész teste. Törölgethetné az előnytelen sminkjét. Az egész nő szánalmas. Nem csak a gyűlölet mondatja ezt velem, bőven elég ránézni. Ízléstelen nylon ruhában feszeng két férfi között. Látszik, hogy nem szokta a magassarkút, egyik lábáról a másikra áll. Ahányszor állást vált, a férfiak óvón fordulnak felé. Dühít az egész jelenet. Ahogy mindenki sajnálkozva őt nézi. Én távolabb állok a tömegtől, talán emiatt kerültem rövid időre érdeklődésük középpontjába. Néha mások is rám pillantanak. Vagy egyszerűen azért néznek, mert nem tartozom ide. Közéjük nem tartozom, ha egészen pontosan akarok fogalmazni. Egy ismerős arcot se látok. Férfiak, nők, rosszul szabott ruhákban várják, hogy végre hazamehessenek. Pattinthassanak egy sört, ledobva a zakót, elterpeszkedve a kanapén, magukhoz húzzák az aktuális „anyut”, miután kizavarták a gyerekeket játszani. Falusi idill képe lebeg a szemem előtt. Ha vége lesz, bízom benne, hogy mindannyian egyszerre mennek majd el.

Én még maradok. Az lesz a mi percünk. És nem hagyom, hogy bárki belerondítson. Szükségem van néhány lopott pillanatra veled. Még utoljára. Aztán elengedlek, menj isten hírével oda, ahová immár tartozol. Sosem gondoltam, hogy így történik majd. Eszembe se jutott, hogy kettőnk csodás élete egy pillanat alatt semmivé foszlik. Gombóc van a torkomban, pedig megfogadtam, nem sírok. Senki ne lássa, mi megy végbe bennem. A fájdalmam az enyém, nem tartozik másra. Főleg nem rájuk. Főleg nem arra a nőre.  A szertartás a végéhez közelít és ahogy felpillantok, látom, még mindig engem néz. A napszemüveg áldásos hatása, hogy ő nem látja a tekintetemet. Nem látja, hogy villámokat szór. Holott nem rá kellene dühösnek lennem, hanem rád. Mert becsaptál. Azt ígérted, sosem hagysz el. Neki vajon mit ígértél? Ugyanezt? Az együtt töltött évek alatt sosem kértem tőled semmit. Már bánom.  Kérhettem volna, hogy én legyek az első és egyetlen az életedben. Gyáva és önző módon sosem tettem. Féltem az elutasítástól. Neked kényelmes volt, az a nő meg nem tudta, hogy kettős életet élsz.

Igen, tulajdonképpen nem csak azért jöttem, hogy megnézzem magamnak. Azért is, hogy belerúgjak. Még egy utolsót taszítsak rajta. Azért jöttem, hogy ne maradjon neki semmi. Azt akarom, hogy veled együtt ő is egy hideg sírba kerüljön. Legyen élőhalott, bánom is én, csak fájjon neki, hogy becsaptad.

Elhoztam az egyetlen megmaradt emléket tőled. Visszaadom. Nekem nem kell. Te sem kellesz. Új életet szeretnék. Olyat, ahol szeretnek és viszont szeretek. Amiben felvállalnak, ahol én vagyok az első. Mindig. Nem nekem való a másodhegedűs szerep. Túl sokáig viseltem, hozzám nőtt, átfont, gyökeret vert bennem. Én ezt a gyökeret ezennel ünnepélyesen elvágom. Leteszem és itt hagyom neked. Meg neki. Cipelje tovább ő.

Lassan közeledünk a végéhez. Úgy lekötöttek a saját gondolataim, hogy azt sem láttam, mikor temették be a sírt. Először azt gondoltam, beledobom, de jobb helye lesz a fejfádnál. A részvétnyilvánítás után a kocsikhoz szállingóznak. A nő bizonytalan léptekkel indul el, a férfiak a kocsiig támogatják. Nem fordulok utánuk, a sírhoz lépek. Álszent dolog lett volna tőlem a részvétnyilvánítás. Az meg nem érdekel, hogy a megjelentek mit gondolnak.

A sírodat beborítják a koszorúk és a csokrok. A fejfán a szalagokat meg-megrebbenti a szél. Nyelem a könnyeimet, ahogy a neved és az élt eddig felirat egy pillanatra kibukkan a szalagok közül. Elgyengülök. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Végig simítok a fehér betűkön és leteszem két csokor fehér rózsa közé. Nincs erőm maradni, mielőbb az autóhoz akarok érni, érzem, ahogy a lábam elgyengül. Mielőtt beszállnék, nekitámaszkodok a nyitott ajtónak, igyekszem mélyeket lélegezni, hogy ne sírjam el magam.

Meglep, ahogy a nő megáll velem szemben. Először megdermedek, aztán meg pillanatok alatt felmegy bennem a pumpa. Dühös leszek, hogy nem voltam körültekintőbb, nem vártam meg, míg tényleg elmegy.

Most itt áll velem szemben. Már nem sír, szikrákat szór a szeme. Kezében ott lobogtatja, mint véres rongyot az ajándékodat.

– Miért tettétek ezt velem? Ki vagy te?!  Nem gondolod, hogy tartozol nekem egy magyarázattal? – kérdezi dühödt fúriaként, erősen megnyomva a nekem szót. A háta mögött tisztes távolban várakozik a két férfi.

– Nem tartozom neked semmivel – felelem határozottan.

Erre földhöz vágja a keretet és kiemeli belőle a fotót. Azt a fényképet, amit évekkel ezelőtt nekem csináltattál a külföldi utadon. Csigalassúsággal vánszorognak a másodpercek. Meredten bámulja a mosolygós képed. Látom, hogy elérzékenyül. Nincs miről beszélnünk. Beszállok és indítok. Ott hagyom. Nem akarok hátra nézni, de a kíváncsiságom erősebb. A visszapillantóban látom, ahogy megfordítja a fényképet, elolvassa gyöngybetűidet, majd apró darabokra tépi és hagyja, hogy elvigye a szél. „Szerelmemnek éjfélkor Párizsból, szeretettel”