Jelige: Medve – Valahogy így

A korlát kicsit poros volt, az asszony egyik odakészített porrongyával végigsimította azt a kb. másfél méteres szakaszt. A hokedli ott várta, ahová már egy hete állította - ezt már nem törölte le, bár látta, hogy ezt is vékony porréteg fedi. Mindegy, az előbbi mozdulat is értelmetlen volt. A sámli is ott volt a helyén. Megfogódzodott a korlátban, és óvatosan fellépett a sámlira, a jobb lábával, ahogy a gyógytornász tanította. Felfelé a jobbal indulunk, lefelé a műtött ballal. Kicsit megállt, megigazította a tartását, majd ismét a jobbat emelte, fel a hokedlire. Ez rossz volt, a kapaszkodó keze túlságosan lent volt, de erre is fel volt készülve. Átfogott az erkély térelválasztójának függőleges négyzetvasára, így ismét valamivel nagyobb biztonságban érezte magát. Most jön a legnehezebb, a párkány ugyanis elég keskeny. Tudta, hogy itt gyorsan kell cselekedni, különben még elveszti az egyensúlyát, és nem előre, hanem hátra esik le. Felrakta jobb lábát a peremre, aztán amennyire gyorsan csak tudta, fellökte magát a ballal is. Kicsi lökés, inkább húzás. Egy pillanatra érezte, hogy mindkét lába megérkezett, tartása egyenes, ahogy arcába csapott egy finom kis szélfuvallat, már-már hősi pózt öltött, mint a Moszfilm-embléma, persze a nőalak nélkül. Persze. Elrugaszkodott a párkányról.

Erős szél fogadta. A szemét önkéntelenül becsukta, ahogy annak idején is mindig a toronyugrásoknál. Most nem előre nyújtott karral ugrott, de a szédítő zuhanásélmény ugyanaz volt, és előre tudta, hogy ezt évezni fogja. Akármilyen régen ugrott is utoljára, ezt az élményt nem lehet elfeledni. A hokedlire lépést meg kellett terveznie, de ezt nem. Itt itthon volt, és ezt bele is kalkulálta. Tudta, hogy az egészben ez lesz a leggyönyörűbb: újraélni valamit, ami egykor a minden volt. És valóban. Ahogyan remélte, egyszer csak megjelent előtte az uszoda medencéje, körül a lelátók, a medence szélén az edzője, és a lány, aki megint őt nézi hunyorgó szemmel a lelátó legalsó padjáról, s akire legelőször fog ránézni, amikor majd kibukkan a vízből. Talán ma oda mer menni hozzá az ugrás után, és legalább a nevét meg meri kérdezni. Anna. Kedvesen és egy kicsit elfogódottan mondta meg, félrebillentve a fejét, hogy vizes haja az arcába hullt.

Figyelme visszatért ahhoz, amit hátrahagyott. Ügyes volt, nem lökte fel a hokedlit, ezért volt fontos, hogy a peremre még egy pillanatra fel tudjon húzódzkodni. Ha a hokedliről lép ki, az felborulhat, amikor elveszti az egyensúlyát. A perem jó cinkos, csöndben van. S a csattanás nem hallatszik fel a nyolcadikra. S ha mégis, az bármi lehet. Az asszony hallása már különben sem a régi, az erkély zajaira talán figyelmes lett volna, de az utca már hallótávolságon kívül esett számára. Mondjuk mindegy ez is. Úgy tervezte, hogy tökéletesen egyidőben történik majd minden, s a csattanás ezért lett volna zavaró. De nem sikerült. Hiszen nem tudjátok a napot és az órát. Hogy lehetne akkor a percet, a pillanatot tudni? Döntenie kellett: előbb vagy azután? És a biztonságosabb utat választotta: azután, de azonnal. Nem kockáztathatta meg, hogy a becsapódást követő percekben esetleg felmegy valaki a lakásba, hogy kiderítse, mi történt, és mentőt hív az asszonyhoz, aztán elkezdődik egy újabb kórházi borzalom, egy élhetetlen élet meghosszabbítása - minek is. És egyáltalán: továbbélni egyedül. Ezt nem teheti meg vele. Tehát döntött: megvárja. És utána rögtön. Gondolkodási idő nincs. Nincs, és tilos is. Azt az időt a pillanat tartamához kell közelíteni. A nullához. Ne létezzen.

Így is sokallta az utóbbi időszakot, ezt a legnehezebbet. Látta, már napok óta látta, hogy az asszony kerüli a tekintetét. Csak a pillanat töredékére állt meg rajta, akkor is csak úgy, mint egy tárgyon. Nem akarta, hogy kiolvassa belőle, hogy tudja, amit mindketten tudtak. És nyilván ő sem akart találkozni semmilyen gondolattal az asszony szemében. Nem kell. Félelmetes is, fölösleges is, mert a közölhetetlent közölnék egymással. Csöndben hálás volt neki ezért a tapintatért, igen, tapintatnak és bölcsességnek élte meg. Hiszen minden közlés hazug lett volna - hazugság minden leegyszerűsítés. Egy szóba sűrített vallomás, egy szó, ami többet mond mindennél, egy tekintetbe sűrített élet: ezek lehetetlen dolgok, nincs ilyen. Ugyan. Ócska giccs. Nem fogja hazug giccsel elpocsékolni az utolsó órákat-napokat. Inkább ne legyen búcsú, se szavakkal, se tekintettel.

Végül ez lett. Némaság, a tekintet kerülése. És mivel az asszony tudta, értette, mi zajlik le benne, ő is lehetővé tette ezt a legőszintébb elbúcsúzást. Ha ez az. Remélte, hogy erről van szó, remélte, hogy nem félreértette, elbaltázta. Remélte, hogy az asszonyban ugyanaz van, mint benne. Megbizonyosodni erről nem lehet.

Mindenesetre tették mindketten a dolgukat. Az asszony próbálta lenyelni a kiskanál vizeket, amiket ő igyekezett mellélötyögtetés nélkül a szájához tartani. Mindkettejük türelmét próbára tette ez, mindketten alázattal viselték. Ami mellément, fel kellett itatni. Egyszer-egyszer félrenyelt - ezek rettenetes pillanatok voltak, főleg a férfinak, akinek kész forgatókönyve volt az elalvásra, a lassú agóniára, de a fulladás lehetőségétől bepánikolt, beindult benne  a segíteni akarás kapkodása. Meg is állt rajta gondolatban, amikor az első ilyen fulladásveszély elmúlt, hogy mi is ez, ez az életösztön. Melyikük életösztöne ez végül is. A fulladozás, a levegő után kapkodás is csaló ösztön, tudta jól, mert az asszony már látnivalóan feladta. És az ő kapkodása, a felesége levegője után kapkodása is megtagadni való reflex, hiszen már ő is leszámolt mindennel. Legalább is eddig azt hitte. De a test mást mond. Még magának tartja fenn a választás jogát, a lemondás hazugság volt, újabb öncsalás. Hogy megriadt, amikor szembesült a lehetőséggel, hogy egyszerre kiütik a kezéből az eseményeket, egyszer csak valami, valaki más diktálja a tempót. A riadalom az életösztön volt, mert ezek szerint a választás: az élet. A kézben tartás a legfontosabb, igen. Még ezen a minimál szinten is. A kórházi kényszer-életben is ezt gyűlölték mindketten, ezt nem akarták. Akkor egy fulladás, ami hirtelen minden tervet megsemmisít, és a véget mint egy balesetet hozza el: majdnem ugyanaz.

A fuldoklás egész testében rázta az asszonyt. Kezével görcsösen kapaszkodott a takaróba, miközben próbált előre hajolni. Át kellett karolni a vállát, előresegíteni, kicsit ütögetni is, de hogy végül mi segített rajta, az rejtély. Talán annak a takarónak a markolása, talán a takaró mintája, amit egyszerre beazonosított: ez volt az, amit karácsonykor Kisanna küldött Pennsylvaniából. Nem tudott eljönni, mert Michael fogzása nehezebb volt, mint gondolták, és a nyűglődő babát egyszerűen képtelen volt otthagyni, az pedig, hogy magával hozza, fel sem merült. Ezt mindenki értette, és nem volt baj, ilyen egy jó anya. Rendben is lesz, miatta nem kell aggódni. A takaró pedig meleg volt, puha, mint egy ölelés. Az asszony elrakta a szekrénybe, nem használta, úgy vigyázott rá. Vagy csak elrakta, hogy ne legyen elöl. Rend legyen. Vagy csak elrakta, hogy ne kelljen néznie. Most előkerült, furcsa, nem emlékezett rá, mikor és miért vette elő. Egyszer csak ott volt. Valami, amiben meg lehet kapaszkodni. Egy takarónyi hazugság.

A köhögőroham után kimerült. Akkor látszott, hogy már nincs sok hátra. Egyszer csak elindult a kéz. Már nem volt görcsös, de erő nem sok maradt benne. Többször is megmozdult, míg fel bírt rendesen emelkedni. Vajon mit akar ennyire? Merre indul? Azt várta, talán int, közelebb hívja magához, vagy mutat valamit. A kéz irtózatos lassúsággal emelkedett az asszony arcához, ott mintha keresett volna valamit. Lassított felvételként nyúlt ki a mutatóujja, és vonszolódó mozdulattal, óvatosan, akadozva megdörzsölte kétszer a bal orrcimpája fölötti részt, a cimpától egészen a két szemöldök közti orrnyeregig. Felismerte ezt a mozdulatot, bár a lassított felvétele volt a megszokottnak: egy semmi kis gesztus volt, egy gépies mozdulat, amit a test az elmúlt 70 év alatt gyakorolt be, olyan, ami lényegtelen, még csak nem is kimondottan jellegzetes. Az asszony általában akkor nyúlt így az arcához, amikor elgondolkodott, válaszadás közben egy pár másodperces szünetet töltött így ki, felfelé billentve így a szemüvegét, és a mozdulat időnként szemdörzsöléssel ért véget. Mit jelenthet ez most? Valószínűleg semmit. Talán csak azt, hogy a test még működik. Talán most is kísér valamit, ami belül van. Valamit, ami belül már alig van. Micsoda pazarlás! Ezt megmutatni. Mennyi energia maradt még ebben a testben? Mennyi időnyi élet van még benne? Spórolni kellene vele. A maradékot szépen beosztani, ahogyan annyi éven át minden hónap végén tették, kiszámolni, átcsoportosítani, csak a legszükségesebbekre költeni, hogy kölcsönkérni ne kelljen, hogy a tartásuk megmaradjon. Így pazarolni…. Vagy fontos volt valamiért mégis ez a gesztus? Csak nem sikerül az értelmét kibontani? Akárhogy nézte, értelmetlen pocsékolást tudott csak látni benne. Olyan gesztust, ami tettet. Tetteti, hogy van még.

Micsoda pazarlás - most erre gondolni. Méghogy lepereg! Jött ez a kép. Egy pazarló mozdulat pazarló felidézése. Amikor búcsúzni kellene. De már késő, mindent a test intéz, nincs beleszólás.  A test nem búcsúzik, vagy legfeljebb így, hogy teszi tovább a dolgát. Ahogy tudja. Nem kell egymás szemébe nézni, nem kell spórolni a gesztusokkal, nem kell úgy tenni, mintha valami nagy dolog történne. Olyan dolog történik, ami voltaképpen - semmi. Ahogy minden pillanatban, ebben is benne van száz másik. Ahogy minden szóban, tekintetben, mozdulatban. Nincs különbség. Csak azokra kell figyelni, amikre eddig is. Először a jobb láb, azután a bal.

Elmosolyodott, bele a zuhanás szelébe. Biztos volt benne, hogy amikor kibukkan, ott lesz a lány a lelátó alsó padján, és félrebillentett fejjel, a vizes haja mögül kinézve rá mosolyog.