Ugrás a tartalomra

 

A lélek él

Az első szó a hozsannáé. Mert ha az első kötet zseniális volt, akkor a másodikra mit mondjunk? Ha Cselenyák Imre egész életében nem ír mást, csak Arany János életregényét (Áldott az a bölcső, A tölgyek alatt), e két könyvvel is beírta volna magát a magyar irodalomba.

De miért olyan fontos ez nekünk, kérdezhetné az Arany-rajongó, aki betéve fújja a Toldit, a balladákat, s ha álmából felébresztik, akkor is tudja, honnan van az a sor, hogy „udvaron fehérlik szőre egy tehénnek”? Hiszen Arany Jánosról már számtalan monográfia, elemzés látott napvilágot.

Cselenyák nagy erénye, hogy nem akar újabb monográfiát írni. Ő csak odaképzeli magát, s vele minket is a költő közelébe, elmeséli ügyes-bajos gondjait, számtalan betegségét, rokonai és barátai iránti szeretetét, mindennapjait. S mindezt oly természetességgel teszi, úgy vonz be bennünket az egyik legbecsületesebb magyar életébe, hogy észre sem vesszük; minket is meglep a melancholia, fáj az oldalunk, köhögünk éjjel, de mindeközben Jókaival társalgunk, Jósikával, Keménnyel, Madách Imrével. Mi nem akarjuk átvenni a kitüntetést Ferenc Józseftől, minket próbál sikertelenül elcsábítani a „Baronin” Karlsbadban, és mi halunk meg a könyv végén a karosszékben.

Ezalatt persze rengeteg dolog történik: Arany János Geszten Tisza Domokos házitanítója lesz, majd minden tiltakozása ellenére nagykőrösi tanár, számon kérik rajta a forradalom alatt betöltött fogalmazói állását, aztán egyszerre csak az Akadémia tagja, a Kisfaludy-Társaság igazgatója, a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú című lapok szerkesztője, országszerte elismert költő, őt azonban ez soha nem érdekelte, bár titkon biztosan jólesett neki; rengeteg elfoglaltsága mellett talán ideje sem volt arra, hogy ezen töprengjen. Meg aztán: Istené a dicsőség. Arany élete végéig megmaradt hívő reformátusnak, az író jól érzékelteti a költő részben innen eredő szerénységét. És Cselenyák Imre nem a már unos-untalan elismételt életrajzi sikerek ismertetésében erős. Ott mutatkozik meg igazi képessége, amikor a tragikus vagy épp felemelően bensőséges, már-már érzelmes jeleneteket kell kidolgoznia. Imrében valószínűleg egy drámaíró veszett el, ám talán még nem késő tehetségének ezt az oldalát is kiérlelni. Hiszen mely olvasó felejtené el Arany Juliska tragikus elvesztését, vagy a későbbi kedves jeleneteket Arany unokájával, Piroskával? S ráadásul úgy, hogy Cselenyák nem sajnálta a fáradságot, személyesen járta végig a helyszíneket, sokszor meglepő dolgokat találva. A szalontai lelkészlakban ugyanúgy áll a régi, zöldre festett cserépkályha, mint százötven éve, ott van Juliska ágya, ahol haldoklott, Aranyék későbbi háza is megvan. És persze Dánielisz Endre, Arany János ihletett szakértője is él még Nagyszalontán, kilencvenöt évesen is szellemi képességeinek teljes birtokában, az író tehát bátran fordulhatott hozzá az egykori színhelyekkel és eseményekkel kapcsolatban.

Óhatatlanul eszünkbe jut Dallos Sándor szintén kétkötetnyi eposza Munkácsy Mihályról (Aranyecset, A nap szerelmese). De míg Dallosnál – bármilyen lebilincselő is az olvasmány – érezzük a párbeszédek kimódoltságát, az erotikus jelenetek felvázolásában a népszerűségre törekvést, ez Cselenyák esetében nem mondható el. Már az első kötetben (Áldott az a bölcső) is feltűnt, mennyire jól alkalmazza a tájnyelvet – nyilván nem véletlenül, hiszen ő maga szintén Nagyszalonta közelében született és nevelkedett –, s mennyire háttérben tud maradni, megadva a tiszteletet hősének, a költő géniusznak.

És közben, míg mesél, apró, de igen fontos részletekre hívja fel a figyelmünk. Itt van például az a vers, amelyet kedves – lányához hasonlóan fiatalon elhunyt – tanítványához, Tisza Domokoshoz írt, Domokos napra címmel. Ebben a költeményben szinte már közhelyszámba menően ismerős sorok vannak: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben”; „Előtted a küzdés, előtted a pálya, / Az erőtlen csügged, az erős megállja.” Elemi iskolás kislányok emlékkönyveibe láttuk ezeket beírva, amikor még divat volt az ilyesmi. Magát a verset viszont ritkán olvassuk el egészben, és megírása körülményeivel sem biztos, hogy tisztában vagyunk. (Hacsak nem Arany János-kutató a t. olvasó.) A kötet végi Függelékben viszont szerepel, s mondanivalója, ihletettsége nem „merül ki” az amúgy nem véletlenül szállóigévé vált általánosságokban, hanem rímel a Cselenyák prózájában olvasottakkal. Amiről már említés esett: Arany élete végéig megmaradt hívő embernek, leánya sírkövére is azt a sort vésette, amit a róla szóló vers végére írt: „A LÉLEK ÉL: Találkozunk!”

Ebben a Domokos-napra írt versben is istenfélelemre, imádságra inti az ifjút. Sokan foglalkoztak és foglalkoznak például Ady Endre vagy József Attila istenes verseivel, megérnének egy misét Aranyéi is.

Aztán itt a függelékben egy elismerten nagy vers, a Széchenyi emlékezete. Ebben is van néhány szállóigévé vált sor, például ez: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja hull…”

Ezt érzi az ember e könyveket olvasva. Arany János nem halt meg igazán, de most már Cselenyák Imre sem fog. Összefonódott a sorsuk, örökké élnek a szívünkben innentől.

Ezzel az érzelmes gondolattal zárhatnám recenziómat, ha nem kellene néhány szót szólnom a kiadóról. Először is a téma megérdemelt volna egy klasszikusabb keménykötést, nem a könnyen rongyosodó, puha fedelű változatot. Másodszor: Görgei Artúr nevét i-vel írják, és nem ipszilonnal, bár ezt a hibát sajnos más kiadók könyveiben is észrevettem már. Harmadszor pedig, és ez a legfontosabb: mivel a második rész két évvel követte az első megjelenését, ráírhatták volna, hogy A tölgyek alatt kötet az Áldott ez a bölcső folytatása, az Arany-életregény második része: talán több most eszmélő olvasó venné meg az elsőt is. De ezek már csak olyan kukacoskodások. A könyv értékén mit sem változtatnak.

 


Cselenyák Imre: A tölgyek alatt (Arany János életregénye, 2. rész). Könyvmolyképző Kiadó Kft., 2019

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.