Ugrás a tartalomra

 

Naplójegyzetek 2019 nyarán

Július 21-én este érkeztünk Belgrádba Hende Csabával és Mónival. Az úton a Hunyadiakról beszélgettünk, Hunyadi Jánosról és öccséről, akit ugyancsak Hunyadi Jánosnak hívtak, és mint militus militit, vitézek vitézét emlegették. Otranto ostroma is szóba került, Magyar Balázs és Kinizsi Pál ebben játszott szerepe, meg a Trianon utáni magyar parlamentarizmus az utódállamokban, Danyi Zoltán tüzér, aki lelőtte a Lopakodót, Vészi Margit első világháborús hadi riportjai (elsősorban a belgrádiak) s még sok egyéb.

Belgrád olyannyira hasonlít Bukarestre, mint semmilyen másik város, kivéve talán Tbiliszit, magyarul Tifliszt. Ezt a három várost s a bennük élő embereket valamilyen rejtélyes hasonlóság köti össze.

Másnap délelőtt volt a szoboravatás. Madarassy István a Thuróczi-krónika Hunyadi-ábrázolását ültette át háromdébe. 

A Viscontiak milánói udvarában szolgáló és ott hadviselési ismereteket elsajátító fiatal Hunyadi János portréja Masolino da Panicale freskóján. Castiglione Olona, La Collegiata, keresztelőkápolna
 

2019-ben olyan Hunyadi-szobrot készíteni, amely mindenkinek – magyarnak, szerbnek, románnak, idősnek, fiatalnak, hozzáértőnek, laikusnak – tetszésére legyen, lehetetlen vállalkozás. Mégis, elszomorító a fanyalgás és hangulatkeltés, amely a szobrot fogadja a magyar nyilvánosságban. Szinte nem is esik szó arról, hogy végre, bár több mint fél évezrednek kellett eltelnie, de eljutottunk oda, hogy a nagy magyar várvédők közt is óriásnak számító Hunyadi Jánosnak szobra állhasson – ha nem is a várban, oda még nem jutottunk el – legalább a Duna-parton. 

A szobor háttere jellegtelen – talán érdemes volna örökzöldekből szép, élő háttérfalat növeszteni az emlékmű mögé –, de a dunai panoráma gyönyörű, a sétány forgalmas, az egész, mindenestől: méltó. Hunyadi is így gondolná, gondolom.

A zenekar – még a ceremónia előtt – újra meg újra nekikezd a magyar himnusznak, zavart keltve a jelenlévő magyarok soraiban, többször vigyázzba vagy majdnem-vigyázzba rendezzük magunkat, mire az államelnökök pódiumra lépte előtt eljön a Himnusz igazi pillanata. A felavatásra várakozók közt ott a művész is, meg Visy Zsolt professzor, akinek legelsősorban köszönhető, hogy ez a szobor mostantól itt fog állni.

 

Hogy Hunyadi a maga korának képzőművészeti eszményei alapján mit gondolna a szoborról – ez, kétségtelenül, kérdés. De vajon mit szólna Kölcsey strófáit olvasva, és Erkel hozzájuk írott zenéjét hallgatva? 

Mi azt gondoljuk, persze hogy meg volna illetődve (ha tudná, hogy mit hall). De vajon a hazafias érzület elegendő-e ahhoz, hogy az ember évszázadokat ugorjon át, s otthon érezze magát egy mindenestől más esztétikai és nyelvi valóságban? 

És ha nem tudná, hogy mit hall, hanem csak úgy hallgatná? Egy időutazás jövőbeli fejezetében, Mozart, Liszt és Bartók műveinek társaságában. Azt szoktuk mondani, minden „igaz magyar embernek” ismernie kell a Himnuszt. Amelyet sem Hunyadi, sem Szent István, sem Rákóczi nem ismert. Akkor ők nem voltak igaz magyarok? Gyorsan kell ide egy időhatározó: minden MAI magyar emberről beszélünk, amikor identitásukba mint feltételt próbáljuk beépíteni a Himnusz ismeretét. Persze Hunyadi, Magyarország kormányzója nem MAI magyar volt, sokan azt is vitatják, hogy magyar volt-e, a konszenzus így szól: magyar IS volt. Ez derül ki a szobor talapzatának több nyelvű feliratából is. Merthogy közben Szibinyáni Jank (vagy Jankó) is volt. És egy román hozzáfűzné: Iancu de la Hunedoara is volt. Ami persze múlt idejű fikció – vannak románok, akik össze is keverik a móc vezér Avram Iancu alakjával.

Mindennek csak annyiban van jelentősége, hogy az identitás időben is, tartalmaiban is sokkal összetettebb minőség, mint ahogyan képzeljük gyakorta. Úgy fogalmaznék: az is te vagy, akivé utódaid lesznek. 

És ahogyan telik az idő, úgy válnak egyre komplexebbé és gazdagabbá az olyan fogalmak, mint magyar, meg svéd, meg szerb, meg kínai.

Áder János és Aleksandar Vučić, mögöttük Hende Csaba, Szőcs Géza és Madarassy István

Áder János után Aleksandar Vučić, a szerb politika csodagyereke beszél – talán az első ígéretként egy komolyan vehető szerb–magyar megbékélés távlataiban, oly sok konfliktus, rengeteg illúzió és csalódás után. 

Ehhez is száz év kellett, én mindenesetre Vučićot egyelőre azon kortárs (az elmúlt másfél évszázadban aktív) szerbek közé helyezem el magamban, akik – és szellemi teljesítményük – iránt szimpátiát és megbecsülést érzek. Nikola Tesla is ilyen – akit valamiért elüldöztünk Budapestről, ahol műegyetemi diák volt – meg a boszniai szerb Kusturica, meg a Kazár szótár szerzője, Milorad Pavić, meg a zongoraművész Ivo Pogorelić meg a Hamvas-fordító Sava Babić. Ők hordozzák számomra – még ha nem is értek egyet mindenben néhányuk politikai nézeteivel – a szerb nemzet pozitív énjét.

 

Akik iránt viszont semmiféle szimpátiát nem érzek – ha már említettük a Nagy Várvédő Hősöket –, azok a kis magyar várvédők, pontosabban várherdálók, várvesztők, várainkat feladók. 

Aki az Egri csillagokat olvasta, annak mindig kedves marad Török Bálint alakja, mégsem tudok megfeledkezni sem a pálfordulásairól (Nemeskürty István legalább kilencet számolt össze ezekből), sem arról, hogy nem vigyázott a királyra a mohácsi csatamezőn, ami pedig a konkrét feladata volt. De nem bocsátható meg az a felelőtlensége – lazán fogalmazva: trehánysága – sem, amely miatt a Hunyadi révén megvédett Nándorfehérvár későbbi elvesztésében marasztalható el.

Nem tartanék tehát ördögtől valónak egy olyan szobrot valahol a közelben, amely az 1521-es nándorfehérvári várvesztők alakját örökítené meg. Elsősorban a várkapitány Móré Mihályét – ő lenne a főalak –, aki átszökött a török táborba, és megjelölte az ellenségnek a vár gyenge pontjait. Hiába harcolt ezek után vitézül a parancsnokságot átvevő Oláh Balázs hadnagy: bő fél évszázaddal Hunyadi és Kapisztrán diadala után Nándorfehérvár a töröké lett. Mikor is? 1521. augusztus 29-én.

Éppen és pontosan öt kerek évvel Mohács előtt.

De ez már a hazaájulás korszaka volt, a haza eszméletvesztésének ideje, amikor a nemzet önnönmagára támadva és önnönmagát megcsonkítva bénultan várta, mi fog történni vele, mit hoz neki a sors, mit dob neki a kocka.

Még sok történet volna felidézhető Nándorfehérvár további sorsáról, meg a magyar történelem nagy árulóiról, Hegedűs hadnagyokról és muszkavezetőkről. Most csak annyit: Török Bálint természetesen nem volt áruló. A fehérvári Negatív Hősök Emlékművén mellékalakként képzelem el bán-társával, Hédervári Ferenccel együtt. Sem élelmet nem juttattak a várvédőknek, sem felmentő sereget nem szerveztek. (Mások vállalkoztak hát a feladatra. De Báthori nádor serege hiába jutott el a közelbe, ott lelassult, nem nyomult tovább. Zápolya pedig, Báthori nagy ellenlábasa – milyen kísérteties! –  megint elkésett. 

Megint? Fordítva. Most először. De öt év múlva ismét elkésik a csatából, mint most is, 1521 nyarán, amikor is Lippánál várakozgat. Csak le kellett volna vonulnia a Maros és a Tisza mentén, épp telibe találta volna a helyszínt.) 

A királyi tanács viszont módfelett energikus. Ugyanaz a tanács, amely nemsokkal korábban visszautasítja a Szelim szultánt a trónon követő Szulejmán békeajánlatát (akár beleaprítják a török békeköveteket a tatai tóba, mint egyes források mondják, akár nem), ugyanez a tanács most fontos döntésre határozza el magát: határozatot fogad el „a végvárak azonnali visszavételéről”.

Határozat ide, határozat oda, a végvárak török kézen maradtak.

 

Ami az Egri csillagokat illeti: a politikailag korrekt irodalom- (és általában kultúra-) szemlélet bizonyára már feni a késeket a rasszista, iszlamofób, nacionalista, másság- és befogadás-ellenes, kirekesztő mélymagyar fércmű ellen, mellyel Gárdonyi Wass Albert és Nyírő József előfutáraként lépett föl.

Remélem, rossz jós vagyok, és senki nem fog eljutni odáig, hogy ilyen merényletre vetemedjék. (De ha megtenné is valaki: az a székely gyerek, aki a Nyírő Józsefről elnevezett szépvízi, máréfalvi vagy csíkszentmiklósi iskolába járt, vagy kamaszkorában olvasta az Uz Bencét vagy A funtineli boszorkányt, soha nem fogja a Pesten gyártott, kirekesztő kánonokat komolyan venni.)

Titokban azért tartok tőle, hogy ugyanígy meg fogja kapni a magáét Molnár Ferenc is – hiszen mi más A Pál utcai fiúk, mint az Egri csillagok kicsiben? Van egy kis felület, egy grundocska, egy tartományocska, egy területecske, egy kicsike vár, amelyet az ember (vagy a fiatalember) körme szakadtáig véd – s közben megerősödik és értelemmel telik meg az identitása. És történik mindeközben: belső árulás, ármány és küzdelem és kitartás és dráma és felnőtté válás.

A Pál utcai fiúk a grundon váltak felnőttekké. A nemzet Szigetváron, Egerben, Kőszegen, Nándorfehérváron, Segesváron, a Corvin közben vált felnőtt nemzetté.

 

És ha már az ellenállásnál tartunk.

 

Hazafele megmutatom Hende Csabáéknak a hidat, amely a magyar történelem egyik legheroikusabb epizódjának volt helyszíne. Úgyszólván senki nem tud róla, én regényt, színdarabot vagy filmet szeretnék írni a történetből. Lonkay László határvadász zászlóaljparancsnok és Marancsik Pál honvéd hőstettéről van szó.

 

1944. március 19-én az ország megszállására dél felől érkező (nemcsak nyugatról jöttek!) német csapatokat az újvidéki hídon Lonkay hadnagyék gépfegyverei várják. A nem alakzatban érkező, kigombolt köpenyekben, csapataik élén jókedvűen, laza tartásban bevonuló Wehrmacht-tiszteket lekaszaboló sorozat talán az egyetlen fegyveres tett, amelyben megmutatkozott a nemzet függetlenség iránti elszántsága, régmúlt korokat idéző heroizmusa. Az a fogcsikorgató indulat, amely nem törődik a helyzet reménytelenségével. Szimbolikus történet. Ott sejlik benne valamelyest Don Quijote alakja is? Bizonyára. De a keserves dac is, amellyel Dugovics Titusz kapta derékon a törököt, vagy amellyel Toldi Miklós förmedt rá a királyra, vagy amellyel Maderspach Viktor vette fel a harcot a Déli-Kárpátokban egész román ezredek ellen, vagy amellyel a szolnoki várkapitány, Nyáry Lőrinc állt ki úgyszólván egymaga (mondjuk úgy: néhányadmagával) a várkapuba egy szál karddal, miután a zsoldosai megszöktek, és magára hagyták. (Ha van izgalmas, fordulatos, jelentésekben gazdag filmcselekmény, Nyáry élettörténete biztosan az.)

Marancsikkal a német tűzfegyverek végeztek (nevét ma utca viseli Baján), a csodálatosképp életben maradt Lonkayt – mit jelent a jogszerűség! – felmentette a hadbíróság. Nem volt bizonyítható, hogy eljutott hozzá a parancs, amely megtiltotta az ellenállást, békés bevonulást engedve a németeknek, miképpen arra Horthy kormányzó bólintott rá. Egy kuruc állt itt ki egymaga egy labanc hadsereg ellenében, egy hadnagy állt itt szemben egy tengernaggyal, egy huszonegy éves fiú a nemzet atyjának szerepében fellépő gerontokratával, egy szimpla határőr húzott ujjat egy kormányzóval.

Egy másik kormányzóval, nem Hunyadi Jánossal.

(Ezt – „a saját fejedelmemnek sem engedelmeskedem, csak az eskümnek” – korábban egyszer már eljátszotta Bethlen Gábor lippai várkapitánya is.)

Lonkay László fotója, amelyet Kovács Vilmos ezredes, hadtörténész szívességének köszönhetően tudunk közölni

De Lonkaynak haja szála sem görbült, nem került a Jedikulába, sem Mauthausenbe. A németek sem nyúltak hozzá, a „Horthy-fasizmus” – bármi volt is az – sem bántotta, csak a kommunisták hurcolták meg. Érdekes módon 1956-ban semmi emlékezetes tett nem fűződik a nevéhez, úgy látszik, akkorra már elege lett a történelemből. És utána még egy emberöltőnyit élt ismeretlenül, Budapesten.

Utólag is helyesnek tartanám előléptetni őt tábornoki rangfokozatba, beemelni a magyar hősök arcképcsarnokába, főutcákat és laktanyákat elnevezni róla.

Ha Bajcsy-Zsilinszky néhány revolverlövése október közepén elegendő volt egy (persze nemcsak ebből táplálkozó) ellenállói nimbusz megerősítéséhez, Lonkay kiállása márciusban az újvidéki hídon: hőseposzi történés. Kinek ne jutna eszébe Leónidasz Thermophylae-nél, vagy Bayard lovag a Garigliano hídján – de ki hallott Lonkay Lászlóról? (Állítólag egy tévéműsorban egyszer, kb. harminc éve, foglalkoztak vele.) Meg szeretném keresni a fiait, ha még élnek. Egyik kisfia 1944-ben kétéves volt.

Írd meg ezeket – mondja Hende. A két Hunyadi Jánost, Nyáry Lőrincet, Otranto ostromát, Lippa várát és főleg Lonkay Lászlót.

 

A mintegy negyed százada lebombázott (másik) újvidéki híd és annak újjáépítési komédiája a 22-es csapdáját idézi, Milo Minderbinder alakját.

Sietek haza.

Nemsokára kezdődik a tokaji írótábor. Idén nem kaptam meghívót. De még furcsább, hogy a páneurópai piknik 30. évfordulójára sem tartotta senki fontosnak, hogy meghívjon. Pedig könyvet is írtam az eseményről. Talán attól féltek, hogy valamilyen nagyon magas kitüntetésre terjeszteném fel Filep Máriát.

Filep és Mészáros Feri – róluk kellene írnom. Ha én nem teszem, senki sem fogja átadni az utókornak, amit csak én tudok. 

És Káslerről sem írtam mostanában. Bepótolom.

 

Utóirat. Charles Olson amerikai posztmodern költő így fogalmaz: „Mi más a nemzet, mint költemények?”

Létezett-e Dugovics Titusz, vagy fikció volt? Tell Vilmos létezett-e? És Robin Hood? És Nagy Károly? Elkésett-e Szapolyai (kétszer is!), avagy csak ráfogták az ellenségei? A nemzet tudatát egyaránt alakítják valóságos és fiktív hősök, tényleges események és legendák, hadvezérek és költők, megtörtént dolgok és narratívák.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.