Hamispolip nyaraló módra

A drog rossz, a szex rutinszerű és fölösleges, tengerparton nyaralni más nyaralók között az elviselhetetlenségig abszurd, és egyáltalán, egész létezésünk tökéletesen értelmetlen és kisszerű, melyben a nagy titkok sem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket – sugallja Farkas Balázs Lu purpu című kisregényének alanyi elbeszélője, akinek kalauzolásával akár nagy (borzadályos, fenséges, dermesztő, nagystílű, pokolian gonosz, világrengető) dolgok közelébe is sodródhatnánk, de a vékony kötetecske háromnegyedénél már tudjuk, hogy hiába a sokat sejtető borító a kavargó, lila polipcsápokkal, hiába a folytonos utalgatás a mélység titkaira, olyan ez a történet, mint az ismert dalban a mogyorófavirág.

Bizony, sokat ígér az olvasónak az, aki krakenekkel, leviathánokkal, mélységlakókkal, elsüllyedt világok elfeledett, nagy hatalmú, örökké álmodó gigászaival kecsegtet. Lovecrafti rettenetet ígér (lásd a vízmélyi Dagont, illetve a szerző legismertebb alakját, a popkult-figurává lett Kutulut, avagy Cthulhut), vagy miéville-i, borzalmakban tocsogva is szárnyaló fantáziát (Kraken című nagyregényében a polipmítosz egész kozmogóniává terebélyesedik). És az olvasó joggal csalódik, ha ezekből az ígéretekből semmi, de semmi nem valósul meg, ha a titok, a csoda, a mítosz csak direkt arra való a műben, hogy kipukkadjon valami kortárs egzisztencialista bölcsésznyavalygásban. A polip kipukkasztása, a szent borzadály trivializálása, az étlapon fenséges krakennek hirdetett, de tányérunkon szánalmas ványadtságban tekergőző hamispolip felszolgálása egy lerohadt tengerparti büfében, olcsó drogok és még olcsóbb fogyasztók között: ez az egész kisszerű lakossági szubkult-hangulat nem félreértés, hanem nyilvánvaló írói szándék. De mi a cél? Provokáció? Az Isten nélküli világban, a létbe vetettségben vergődő, nyomorult halandó első személyű vallomásait már számtalan szerzőtől olvashattuk sokkal jobban és kidolgozottabban, Jean-Paul Sartre Undorától Bret Easton Ellis Amerikai Psychójáig. Említett regények hőseihez képest a Lu purpu elbeszélője sehol sincs, hisz a szerencsétlen hülyéje a cselekmény nagy részében még azt sem tudja, hogy be van-e drogozva, vagy magától hülye.

Pedig mind az olaszországi környezet, mind az okkult tanok, vagy a kereszténységbe olvadt régi, pogány szokások szellemi miliője adná magát egy valóban érdekes, izgalmas misztikus történethez vagy egy lelkünket megbolygató, szinkretista gondolatfutamhoz, de Farkas Balázs más utat választ, olvassunk csak bele:

„Dél-Olaszország tele van keresztényekkel, mármint ezek nem szarral gurigáznak, full frontál római katolikusok, ennek a kultúrának minden ízét, textúráját átitatja a vallás retorikája, de mégis, mögötte van valami, ami ezek felett áll, valami sokkal ősibb, sokkal hívogatóbb, laktatóbb és szórakoztatóbb erő.

– Bárcsak ne kellene a dolgokat több szóval leírni, mint amennyit megérdemelnek – mondja Ibrahim. – Sokat fecsegünk, igaz?

Nem igazán értem, mire gondol, de azért ráhagyom.

– Ja.

Valamiért eszembe jut az apám erről a beszélgetésről.

Amikor még velünk volt, mármint mielőtt lelépett anyám húgával. Amikor még csak úgy sétálgattunk a városban, és el akartam mondani a véleményem mindenről, amit éppen megláttunk. Erre ő mindig azt mondta, hogy ha nem tudok valami lényegi dolgot megfogalmazni, vagy nem vonok le tanulságot, akkor inkább meg se szólaljak. Jó hülye felfogása volt, le is szartam. Pont emiatt ismerkedhettem össze Klaudiával, és jöhettem el ide. Pont azért, mert amikor megszólaltam, annyi lényegtelen dolgot mondtam, amennyi csak az emberi erőből futhatja. Szóval akkor most jól le van vonva a tanulság, nem, fater?

Otranto elmegy, tűnődök. Nem olyan különleges, de elmegy. Vannak érdekességei. Vannak az utcán árusok, tűznyelők, itt a srácok reptetik a drónjaikat, vagy csak bámulnak a mobiljukba, a mobil meg visszabámul beléjük, ott a csajok kiabálnak, nem tudom eldönteni, hogy fáj-e nekik vagy élvezik, az öregek részegen ténferegnek, a gazdagok a jachtjaikat pörgetik. Ilyesmi. Tipikus déli városka. A köveken érezni a pusztulatot, az élet itt nem szerves része a földnek, hanem csak úgy rátelepedik kis tapadókorongjaival. Élősködik rajta. Akárhogy is, egyáltalán nem érzem benne azt a gótikus misztériumot, amiről Nina beszélt. De nem rossz hely.”

A részletben ott a mű majdnem minden tipikus jegye: misztikával, különleges észleletekkel való csábítás, határátlépéssel kecsegtetés, ami aztán középszerűségbe sikkad, éppúgy, ahogy az egzisztencializáló tapogatózás (ha már tapadókorongok, ugye) holmi szabadidős lételméleti megfigyelések felé, amelyekre a tengerparti strandok spleenjében minden gondolkodó ember szívesen ragadtatja magát.

Nem tudom abból a szempontból értékelni a művet, hogy az író milyen bravúrosan bújik bele egy életundorral megvert karakter bőrébe, mert ilyenből írtak jobbat. Nem tudom értékelni pikareszk meseként sem, ami egy kiégett dandyt, egy bohémet, egy nagy titkokkal játszó, vándor garabonciást helyez mai közegbe. Nem tudom értékelni gótikus horrorként, misztikus történetként vagy bizarr fantáziákban tobzódó weird fantasy-ként, hiszen pont e zsánereknek mutat be a mű. És még a bemutatásba is tudnék kapaszkodni, hogy paródiaként értékelhessem, ám a könyv még csak nem is vicces. Maga a textúra az undorító utcai posztmagyar köznyelviséggel kevert bölcsésznyelven előadott, olykor száraz, ízetlen dialógokkal tarkított belső monológ: aki még nem hallott-olvasott ilyet, annak érdekes lehet.

Amolyan kicsinységünket föltáró könyv ez. A pop-horror panelt idéző alapcsapat (hősünk, a narkós, értelmiségi lúzer srác és jelentéktelen barátnője, a nimfomán, okkult csaj és kattant, folyamatosan telefont nyomkodó pasija, meg a gengszterautós török mint kemény fickó) egyetlen visszatérő, rituális cselekedete egy vécépapír-gurigából, papírszemétből tákolt kastély építgetése. A helyi szomszéd sátánizmust kiált, pedig a gányolás rituáléi inkább a Gittegyletet idézik. Akinél elfogy a budipapír, az a gurigát új bástyaként helyezheti a kastélyra, aki pedig meglát útközben egy forgalomterelő bóját, azt királlyá koronázzák vele. Utóbbi rítusparódia a könyv egyik katarzis-paródiája – lenne, ha, ismétlem, lehetne rajta nevetni. De csak kínos fintor lesz ebből, és értetlen vállvonogatás: senki nem halt meg a drogos technópartiba oltott fekete misén, feljött a nap, kipukkadt a polip, és egyáltalán: nem történt semmi, vége a nyaralásnak, mehetünk haza. Egy horrorrajongó, szerepjátékozó, droidnyelven geek tinédzsernek ez talán erős, bátor fricska, érdekes irodalmi kísérlet. Ha kizárólag olyan népségnek ír a szerző, akik, reméljük, egyszer kinövik magukat, akkor műve sikerre ítéltetett, a portéka meg fogja találni a piacot (amíg olvasói vevők rá).

Tágabb érdeklődésű népek másképp lesznek vele. Elolvasunk egy történetet, ami saját lehetőségeit a fantázia szárnyalására, a megdöbbentésre, az elborzasztásra, a katartikus pillanatokra folyamatosan elgáncsolja. Teszi ezt tudatosan, afféle posztmodern szerzői fogásként (az idézett szöveg apa-emlékének konklúziója – „jól le is szartam” – írói koncepció vagy ars poetica is lehetne, míg a kritikus könnyen azonosul az apa „hülye felfogásával”), ami csak annyit eredményez, hogy az olvasó csalódottan teszi le a könyvet, mert olvasás után is ugyanolyan kisszerű, érdektelen és varázstalan marad minden.

És a becsapott irodalomrajongó csak annyit kérdez majd: író úr, miért mesélte el nekünk ezt a történetet?

Farkas Balázs: Lu purpu. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019.