Böszörményi Zoltán

Soha véget nem érő szeretkezés

2019. február. 10. - 15:26

Megjelent Böszörményi Zoltán legújabb verseskötete Soha véget nem érő szeretkezés címmel.

Simogató

Ma puha szellővel takaróznak a virágok,

jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,

pihenő kezek örömeink asztalán.

Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,

mennyei, mesterségbeli tudás kell,

hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,

mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.

A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,

ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.

A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.

Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,

a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.

A révedés vitorláiba kapaszkodunk,

szeszélyes harmónia szele visz tova,

mindketten a testi szerelem

kelyhét visszük a csalitba.

Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,

míg a dolgok újra s újra

a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.

Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,

mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,

a mérhetetlen lárma,

de a jóságnál nincs nagyobb alázat.

Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.

Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,

mintha most benned élnék, s te egészen bennem.

Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.

A végtelen homálya ringat karjaiban,

pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.

Öled lávaömlése égeti nyelvem,

s bennem valaki azt suttogja,

nem kéne elengednem téged soha már.

Novemberi elégia

Az élet kies halmai fölött

madár száll,

ez a szárnyalás

maga a szabadság, mondanád,

bejárod a dombokat,

hogy üres völgyekbe érhess,

a történések törmelékei felett

csak a gondolat éhes

verebei suhannak át,

tüzesen fellobog a láthatár.

Mi céltól célig vezet,

s benned utakat, hidakat emel,

utánzata a kinti létnek;

a nyűgös természeté e mell.

Belőle táplálkozol, tejét kortyolod,

szavaidat ebbe mártod.

Sebeid kötszerére csepegteted

fűszeres álmod,

a bizakodás könnyű deszkáiból ácsolsz

magad fölé eget.

Nyarak ékes kalásza hullat magot,

vidámsága őszbe borul.

A magány száraz gallyait égetik a kertben,

arcodra savas pernyéje hull.

Mint árva, ha éhes, és kenyérért kebelre szorul,

még imádsz-e úgy?

Csak kezek, és lábak, és fejek

Whitman-verset fordítok. Nem megy a munka.
Abbahagyom, újrakezdem, a jelentések
küszöbén téblábolok. Átcsusszan figyelmem.
Rád gondolok, arra, mit ígértél a múltkor,
becserkészel valakit, (...ruhátlan és csupasz
akarok lenni, epedek utána, hogy megérintsen.)
és hármasban szeretkezünk. Kigombolom
blúzodat, ráérősen, kicsit remegő kézzel,
tenyerembe szabadul melled, szád ráforr
a másik nő ajkára, lassú mozdulatokkal
ketten vetkőztetjük, feloldódunk egymás
csókjaiban, (S amit én elfogadok,
te is elfogadod majd, mert minden atom, mely enyém,
éppúgy a tiéd is.) átöleljük egymást,
karjaiban elringat bennünket a félhomály,
szeszély és szenvedély perzsel, fülünkben a láz dobol,
hegyek magasodnak, s a körülöttük
guggoló dombokon kitárt ölek pázsitja
némán elterül. Csak kezek, és lábak, és fejek,
vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel,
az éj tintáját oldjuk fel nyálunk tengerében,
(...visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások,
szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige)
bordák rácsain a bőr, lombárd brokát feszül,
a pőreség fehér foltjai villannak fel,
a sóhajok felett árkádok magasodnak,
a nesztelen omladékain csók pihen.
Három forró test zihál az érintések lombja alatt.