Ugrás a tartalomra

 

Örkény megsajnálna?

Tény, hogy ha valamitől, akkor Örkény István abszurdjától egy perc alatt „be lehet sírni”. E kifejezés olyan találóan ragadja meg írásai lehangoló, vidító, nyomasztó és felszabadító erejét, hogy nem lenne meglepő, ha egyszer a magyartanárok szótárába is bekerülne. De vajon mi hatna hasonlóan magára Örkényre? Ahogyan saját korában, úgy ma is csupán a valóság.

Noszlopi Botond bizonyára erre utalt, amikor az Örkény besírna címet adta több szempontból is 21. századi novelláskötetének. Üzenete világos: az egypercesek születése óta eltelt évtizedek során, bár egyes témák átértékelődtek, másokat újak váltottak fel, közös létezésünk mindvégig „megőrizte abszurdalapanyag-jellegét”. A költőként már háromkönyves szerző pedig nemcsak a címmel, hanem koncepciójával is tudatosan ébreszti fel a közönségében lappangó hasonlítgatókedvet.  

A folyamatot már a mű konkrét jeleneteket illusztráló – borítója és egy novellarészletet (A szótlanok) szó szerint tükröző hátlapja elindítja, felidézve bennünk Örkény „stílusismertetőjének” (Arról, hogy mi a groteszk) fejre állított nézőpontját. Az első rövid Noszlopi-szöveg (Általános szerzői feltételek) pedig „használati utasításával” tovább fokozza a párhuzamot.

Itt bukkan fel először az író később is észlelhető „játékos jogász” énje. Az általános szerződési feltételeket kifordító sorok nemcsak a szakmabelieket derítik fel, hiszen nincs az az internetfelhasználó, aki még ne látott és fogadott volna el ilyesmit egyetlen kattintással. Bár Noszlopi is egyoldalúan határozza meg „szabályait”, az olvasás által mi is partnerei leszünk, így e fricskával analógiát teremt a polgári jog szerint szerződő felek és az író-befogadó egyenrangú viszonya között. Ráadásul a szerzői feltételek tisztességtelensége az irodalom természeténél fogva kizárt, ahogy az is, hogy bárki látatlanban rájuk bólintson.

E kezdeti játékosság a további ötvenkét kurta írásban (a kötet alcíme: ötvenhárom perc) is vissza-visszatér. A zömében hétköznapi szituációkat érintő mininovellákat szellemes ötletek és szórakoztató nyelvi megoldások jellemzik, és a jogász mellett kihallhatjuk belőlük a filozófus, a hobbifizikus, a szürrealista és az egyszerű krónikás hangját is. A széles körűen tájékozott Noszlopi olykor próbára is teszi az elkalandozásra hajlamos olvasót, akivel olyan szavak jöhetnek szembe hirtelen, mint a googolplex vagy a hasdúclánc-idegrendszer. A megtévesztő rövidség és a túlnyomórészt könnyed hangvétel ellenére tehát bőven akad feldolgoznivalónk a nyolcvankilenc oldalon.

A legkönnyebb dolgunk azokkal a darabokkal lesz, amelyek alig rugaszkodnak el a realitástól. Egyszerűségük azonban nem feltétlenül előny. A csokorba rendezhető Viselet, Kalandorok és a Szerencsefi ügyeskedő főszereplői (például a biztosítási csalással mellényúló átlagember) ugyan bírnak néhány szórakoztató vonással, botladozásaik azonban nem merészkednek túl a jópofa alapötleten. Az „irodalmi valóságshow” azért tartogat néhány megrendítően életszagú (a Teleken innen-Teleken túl páros) szöveget is, mások pedig nyelvezetükkel (Vidéki anzix, Építőipari szakkifejezések) vagy puritán helyzetábrázolásukkal (Hasonmások) gondolkodtatnak viccesen.

A legtisztább humorforrásnak Noszlopi jogásztapasztalatai bizonyultak, legyen szó a segítőkész, kissé balek (Álomügyfél), a sztereotip módon dörzsölt (Álomügyvéd) vagy a faramuci ügyintézésben semmit nem segítő (Tájékoztatás) kolléga kalandjairól, esetleg a hivatalos eljárás színtiszta abszurditásáról (Szigorúan bizalmas adatkérés). Mindegyiken érezhető, hogy „megtörtént eseményeken alapul”.

A kötet nehezebb, tudományos-filozofikus vonulatának egyik gyöngyszeme az ember és kukac közötti nyugtalanító párhuzamra épülő Idegpályák, amelyben a féregből kiömlő, visszaszívhatatlan bomlástermékekről könnyen asszociálhatunk a kommentfalakon előforduló mérges szóáradatokra. A 21. századi kommunikációról egyébként is sokat elmélkedik Noszlopi, rámutatva annak kettősségére. A szótlanokban és a – szmájli-írásjelekkel teletűzdelt – Emotikonokban például arra, hogy a leegyszerűsödött beszédmód paradox módon hogyan bonyolítja mégis a megértést. A Mondj fel játékban pedig a közelmúlt Kék bálna-jelenségére reflektál úgy, hogy a sérült kamaszok helyébe kiszolgáltatott munkavállalók lépnek.

A zavaros világra sajátosan reagáló férfi és nő alakját két szorosan összetartozó, groteszk-szomorkás novella, a Belátás, valamint A lény festi elénk. Ahogyan előbbi hőse, Mihaela, elpusztult díszhalával együtt az egész férfinemet is „lehúzza le a vécén”, megkapjuk a könyv egyik legmegragadóbb, virtuóz filmes vágásokra emlékeztető képét. („Ugyanakkor a most keletkezett hiány még az újdonság erejével hatott, és ez az érzés alapjában olyan volt, mint egy kád, melyből kihúzták a dugót, a víz viszont még nem kezdett el örvényleni. Aztán a víz lassan mégis elkezdett örvényleni a lefolyón, itt-ott egy-egy uszonydarabot, pikkelyt hagyva maga után.”)

Mihaela párja A lény nemi és rendszertani identitásában egyaránt elbizonytalanodó Gyurikája. akinek extrém döntése egy korunk kedvelt szatíráiban (gondoljuk a South Park magát delfinné operáltató ügyvédjére) is tárgyalt problémát tár fel. Talán nem véletlen, hogy szintén Gyurikának nevezte el Noszlopi A varázslatban feltűnő, komikusan ezotériamániás személyi asszisztenst, akinek alkalmazásával a cég titkárnőjét szabadítják fel bizarr extra feladata (a Főni mangóval etetése) alól. Utóbbi a munkahelyi zaklatással kapcsolatban generál kínos képzettársításokat, a Gyurika vezette állatmeditáció (mely az internet tanúsága szerint létező dolog) pedig általánosan pesszimista társadalomfilozófiát közvetít.

A varázslat már a legelvontabb, esetenként többszöri olvasást, továbbgondolást igénylő novellák közé tartozik, akárcsak az örökösök méltatlan marakodását a gyásszal szembeállító Béke, a lírai A csönd, a Stephen King Állattemetőjét csupán alaphelyzetével idéző Kilábalás és a valóban horrorisztikus, egyben kafkai Titkos útmutató a pánikszobához.

Az örkényi egypercesek sokféleségét sem kérhetjük tehát számon Noszlopi Botond kötetén, de hatása összességében – egy-egy pillanattól eltekintve – nem annyira torokszorító. Ennek oka talán a nehezen megfogható távolságtartás, kiszámítottság, a filozófia abszurddal szembeni dominanciája. Nem enged olyan közel magához, hogy őszintén „besírjunk” tőle, de eléri, hogy egy kicsit azért megsajnáljuk magunkat és az emberiséget. Lehet, hogy valahol távol Örkény is így érez.

 

Noszlopi Botond: Örkény besírna. Előretolt Helyőrség Íróakadémia–KMTG, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.