Ugrás a tartalomra

 

Mi rejlik egy könyvborító mögött?

Könnyen belátható, hogy egy hétévnyi munkából megszülető könyvnek nem lehet akármilyen a borítója, ezért Gerlóczy Márton a 2017-ben megjelent, Altató című regény fedőlapja alapjául szolgáló fotó elkészítésével egy japán művészt bízott meg. A megfelelő kép megalkotása az író elvárásait is meghaladó célkitűzés lett a fotós számára, melynek teljesítéséhez kalandos út vezetett. Önmagában ez, az alcím szerint „az Altató borítójának története” is megérne egy külön sztorit, ám ennél többet, mást is kínál a Nézd csak, itt egy japán! című kis méretű könyv.

Mindkét mű igazi csapatmunka. Az Altató szerzője részben szerkesztő, hiszen felmenőinek leveleit, emlékiratait dolgozza fel. Ez újabb, a családregény rendhagyó kísérőkiadványa a japán fotós ötlete volt, a címmé lett, meglepődésnek hangót adó kijelentés pedig egy határőr szájából hangzik el a – könyvben Kazuhikónak nevezett – japán láttán. A két férfi épp átlép Erdélybe, ahol a Gerlóczy–Jékely–Áprily családfa női ágai mentén igyekeznek rábukkanni a majdani borítóképre.

A Kolozsvárra tartó vonatút hétórás – hívja fel a fotós figyelmét az elbeszélő. Az információra adott reakció összetett: a fotós szavajárása, „Uramisten” után a gyakori japán vélemény hangzik el, hogy Japán kis ország – hiszen ők elsősorban Kínához és Oroszországhoz viszonyítanak. A viszontválasz pedig magyarosan önironikus: „Nem Kolozsvár van messze, hanem a vonat szar”. És ahogy az órák telnek, tanúi vagyunk a kezdeti lelkesedés ismerős lassú alábbhagyásának, mely végül szenvedésbe torkollik. Az erdélyi fotózkodás aztán alkalmat kínál a közösségi oldalon kialakított hamis képünk kritikus definíciójára is: „a hiúságnak és öntetszelgésnek e színpompás szeméttelepe”. Gerlóczy Márton szokásos iróniája az aktuálpolitikát is megkörnyékezi. A plakát- és migránshadjárat kezdete óta több kortárs írónk is reflektált az idegenséghez való hozzáállás kérdésére, ami a jelenünk hű ábrázolásának igényével szinte megkerülhetetlennek mutatkozik, ám a probléma körül gyűrűző indulattenger alantassága – másoknál is – méltatlanul hat a többnyire magas eszmék árnyékában.

Ahogy halad a történet, portré rajzolódik ki a japán fotósról, melynek hátterében a japán–magyar távlat is felvázolódik. Mikor Kazuhiko lefotóz egy koldus cigányasszonyt, két fontos, számunkra meghökkentő kérdést tesz föl: „Mi az a koldus?” és „Mi az, hogy cigány?”

A fényképésszel az író véletlenül ismerkedett meg Okinaván, amiből barátság, munkakapcsolat alakult. A magyar egy idős asszony apró házában szállt meg, aki mintegy folytatása az Altató nőalakjainak. A japánokkal olykor akadozik a magyar ember kommunikációja, ami nem csoda. Hasonlóról Kosztolányi Dezső igen szemléletesen számolt be, mikor a magyartanár és szótáríró Imaoka Dzsuicsiróval üldögéltek egy kávéházi asztalnál: „Közöttünk csak egy pohár víz van. Néha azonban úgy rémlik, hogy ez a pohár víz akkora, mint a Csöndes-óceán”. Végül azonban talán nem is a japános kötelességtudat, hanem annál személyesebb és jelentőségteljesebb, az Okinaván fontos fogalom, az ikigai, vagyis a tevékenységre sarkalló mindenkori motiváló erő vezette el Kazuhikót a megoldásig, melyben jelen van a nőiség, a generációk egymáshoz kapcsolódása, sőt az Altató kalauza, Mikecs Anna kétszeresen is, részint a fény és árnyék játékával: „kicsi árnyék” – írta Áprily Lajos Annának hívták című versében, részint a porcelán csésze virágmintájával. „Kicsi virágnak hívtalak” – szól ugyanott a költő Gerlóczy Márton nagyanyja, Jékely Márta elsőszülött gyermekéről, aki csupán néhány évet élt. A költemény egyik versszaka a Nézd csak, itt egy japán! családi fotókat követő lezárása, ahogy az Altatóban is.

Az olvasó számára nem feltétlenül szükséges az Altató ismerete, az alapvető információkra a Kazuhikónak szóló magyarázatból is szert tehet, így például, hogy a cím jelentése kettős: altatódal, ugyanakkor a pirula is; illetve kiemeli a történetet bejáró árnyék mozgásának logikáját. Kazuhiko, bár nem olvashatta a regényt, úgy tűnik, mégis jól megértette mondanivalóját, és mint befogadó reflektál rá annyiban, hogy szerinte, noha a nagymamának kétségtelenül szomorú sorsa volt, mégis ő teremtette a már derűs jelent. Ezért, ha jelen is lesz az árnyék a fényképen, ne az legyen a domináns, hanem a szép.

A számunkra paradicsominak tetsző okinavai szigetvilágon éldegélést a helybéliek a könyv szerint unalmasnak tarthatják, Kazuhiko inkább Magyarországra költözne, tetszik neki Budapest, ahol mindig történik valami. Okinava híres arról, hogy aránylag sokan vannak, akik igen magas kort éltek meg. E hagyományos életmódot folytatókról, az öregség viszonylagosságáról a mindvégig jelen lévő humorral ír: egy kisebb szigetre tart busszal, melyen rajta kívül ketten utaznak, „egy hetven körüli fruska és egy százéves nyugdíjas”. A kultúrák, illemszokások különbözősége egyszerre humor- és konfliktusforrás lehet: az irodalmi konferencián szipogó japánnak zsebkendőt ajánl föl valaki, mire ő udvariasan elutasítja azt. A Távol-Keletről nézve másként látszik Magyarország, mint itthon, részben ezért minduntalan felbukkan a társadalomkritika, hol burkoltabban, hol nyíltabban. „A japánok tudják, hogy az élet túl rövid”, ezért nem lehet annyi mindenhez érteni, mint amennyit a magyar iskola sugall a diákoknak, különösen úgy, hogy az életen át tartó képességfejlesztésnek jóval nagyobb tradíciója van a japánoknál, mint nálunk. „A képességek fejlesztése” fejezetcímet is kap a könyvben. Az okinavai szuperidősek tudják, hogy a hosszú élethez nem csupán életcél és egészséges életmód kell, de megfelelő közösség, közeg is, melyben teljesebb értékű életet lehet élni. Kazuhiko – kiszakadva az eredmények befogadására alkalmas környezetből – egy idő után „elmagyarosodott”, alábbhagyott a precizitása, „szétszórt lett, nemtörődöm”. Ám ezt megelőzően a csészét ábrázoló borítófotója igazi mestermunka, mely nem számtalan kép közül a legjobbként lett kiválasztva, hanem unikum; mindössze egyetlen kép készült, a tökéletes, melynek alapja a gondos előkészület után a megfelelő pillanat megtalálása. A Kazuhiko, valódi nevén Kaz Kameshima fotóival és az Altató szereplőinek családi fényképeivel illusztrált könyv olyan, mint a szöveget megelőző rajzon látható bonszai, azaz, bár kicsi, arányaira, jelentőségére nézve csöppet sem marad el nagyobb méretű társaitól.

Gerlóczy Márton: Nézd csak, itt egy japán! – az Altató borítójának története. Scolar, 2018.  

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.