Aki otthon akar lenni, az a családi házból / egyre többször és egyre több időre szökik el, / aztán kihámozza magát az ideából, / hogy helye van a Földön, / amit joga van megtalálni.  – Dezső Katával – aki a hónap alkotója volt decemberben – beszélgettünk a kortárs fiatalabb költészet jellegzetességeiről, a sikeres pályaindulásról, készülő kötetéről.

– Zala megyei, rédicsi lány vagy, aki a természet közelében nőtt fel, nem idegenkedik a földműveléstől, az állattenyésztéstől, a kertészkedéstől. A vidéki élet szeretete és az ebből eredő identitáskeresés is fellelhető a kötetedben. Erős indulás a tiéd, sokan felfigyeltek rád, rangos folyóiratokban publikálsz, elsőkönyvesként három díjat is kaptál: az Irodalmi Jelen-debütdíjat, a Khelidón-díjat és a Gérecz Attila-díjat. Tavaly karácsonyra jelent meg Akiket hazavártak című köteted, 18 évesen publikáltad az első verseidet. Milyen volt Dezső Kata viszonya az irodalommal a publikálás előtti „ősidőkben”, hogyan emlékszel vissza iskoláskorod téli szüneteire, milyen könyveket olvastál, hogyan viszonyult a környezeted az irodalmi érdeklődésedhez, milyennek tűntek az irodalomórák, és vannak-e szupertitkos első verseid, amiket ma már nem vállalnál?

– Úgy gondolom, hogy sokkal érettebb a hozzáállásom, sokkal alázatosabb, mint 2014-ben volt. Ehhez az is kellett, hogy józan ítéletű emberek támogattak és segítettek a pályakezdésemkor.

A régi téli szünetekben javarészt kirakóztam a húgommal, süteményeket sütöttem, és rendre az aktuális kedvenceimet olvastam, ha megkaptam őket karácsonyra. Ilyen volt egy-egy könyv Kemény Istvántól, Balla D. Károlytól, Dékány Dávidtól és György Pétertől.

Nincsenek meg a szupertitkos első verseim, eltűntek sajnos, de ha meglennének, biztos nem titkolnám el őket, hiszen megrajzolják az indulásom előtti idők szövegkörülményeit. Nagyon önveszélyes hozzáállásnak tartom azt, ha egy alkotó bármelyik pályaszakaszának a verseit letagadja vagy megtagadja.

A környezetem teljesen normálisan viszonyul ahhoz, hogy verseket írok, nem nagyon szoktam erről beszélni új társaságban. Otthon, ahol eléggé meghatározó, hogyan kezelik a helyzetet, faluszinten nagyon büszkék rám, de nem ez az oldalam érvényesül abban a közegben, bár nyilván nekik is elég furcsa, hogy szépirodalmi szerző vagyok, miközben javarészt a ház előtt látnak gumicsizmában és silingával a kezemben.

– Kukorelly Endre, aki nemrég az Előretolt Helyőrség Íróakadémia meghívottja volt, több más mellett arról is beszélt, milyen fontos egy írónak a naplóírás, a pályakezdőknek különösen. Írsz-e, írtál-e naplót korábban, mit gondolsz erről, segíthet-e abban, hogy a költészet ne legyen öncélú magamutogatás, naplószerű kitárulkozás?

– Nem szerencsés éhgyomorral bevásárolni menni. Nem vagyok naplóíró típus, inkább kibeszélek magamból mindent, amit leírnék. Én sem gondolom azt, hogy a személyes kicsinyességeink közvetítőjeként kellene kezelni a verseket vagy a versírást.

– Ugyancsak Kukorelly mondja, hogy az olvasás, a szöveg befogadása elsősorban érzéki dolog, Weöres Sándor pedig Jékely költészetéről szóló esszéjében azt írja: „Hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer – a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője.” Te ezt hogyan látod?

– Természetesen érzéki dolog, a látás a posteriori megtapasztalás. Mivel szabad bölcsészet alapszakos vagyok, elég sok mindent tanultam erről. A vers szépségét a befogadónak kell meglátnia tapasztalás alapján, az előítéleteit használva vagy nem használva. Hogy kellemesnek érzékelünk-e valamit, az a képességeink fejlettségétől, a gyakorlottságunktól, az aktuális hangulatunktól is függ. De a szép alapvetően az, ami érdek nélkül tetszik, ugye.

Dezső Kata Akiket hazavártak kötetének bemutatója Budapesten. Fotó: Bánkövi Dorottya

– Első verseidet a Hévízben publikáltad, Szálinger Balázs „fedezett föl”, és ő ajánlotta figyelmedbe az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát is, amelynek immár harmadik éve vagy pályakezdő ösztöndíjas hallgatója. A szintén zalai születésű költő versei hogyan hatottak rád? Meglátásom szerint a 360°  témavilága az egyedi megközelítésű természetlíra mentén párhuzamba állítható az Akiket hazavártak című köteteddel.

– Szálinger Balázs az egyik kedvenc költőm. Nagyon sok versemen érződik ennek a hatása, a "Csendben emlékezni" című vers nehezen olvastatja magát nem epigonként. Szálinger néprajzos eredetiséggel érzékletesen alkotja meg világait, a 360°-kal egy helyben ülve bejárjuk azt, amit Szálingernek a vizsgált régiók és megjegyzett zsánerképek jelentenek, ez a könyv a friss, hideg erdei sétáimat juttatja eszembe. Nagyon megtisztelő, hogy párhuzamot feltételezel közöttünk!

– Interjúkban többször említed, milyen fontos számodra a korodbeli pályatársaid véleménye, a Facebook-oldaladon is gyakran osztasz meg a fiatal költőktől verseket. Ki is emeled Vida Kamilla, Kali Ágnes, Vajna Ádám, Biró Krisztián költészetét például az egyik interjúban. Kíváncsi vagyok, hogyan viszonyulsz az EH Íróakadémia pályakezdőihez, hiszen velük gyakran találkozol, és arra is reagálj, kérlek, mit találsz a legérdekesebbnek a fiatalabb költők lírájában. Van-e olyan jellemvonás, ami a te korosztályodat összekötheti, kialakulhat-e olyan csoportosulás, mint a Forrás-nemzedék, a régi Előretolt Helyőrség, az újholdasok vagy a Telep-csoport?

– Nagyon szeretem az ottani pályatársaimat, zseniális kötetekkel fognak jelentkezni hamarosan! Tisztelem őket, és hálás vagyok az összetartásért és az egymásra figyelésért. Szerintem az én korosztályom kevésbé épít a hagyományokra, úgy érzem, a legfőbb célunk, hogy minél sterilebbet, esszenciálisabbat, lényegre törőbbet hozzunk létre a személyesség vagy a vallomásosság megújításával. És elég jellemző a rövidebb vers, a hangsúlyos szövegszéttagolás is.

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémián Dezső Kata kötetkéziratának védése. Fotó: Mohácsi Árpád László

– Pécsett esztétika–néprajz szakon tanulsz. Az egyetemi tanulmányaid és az íróakadémiás tevékenységek mennyiben segítenek téged alkotóként, hogyan egészítik ki egymást az egyetemi fakultáson tanultak és az íróakadémián szerzett tudás?

– Elsősorban ellenpontozzák egymást, mivel az egyetem Pécsen tart, az Akadémia meg Pesten van. Az egyik helyen akadémistaként, a másikon egyetemistaként vagyok jelen. Teljesen más tudástípusok ezek: az egyetemen szerzett dolgaimat bele tudom vinni az alkotómunkába, ami viszont fordítva nem megy.

– Mit gondolsz, lehet-e tanulni a versírást?

– A verstant meg lehet tanulni, és a tehetség mellett fontos a szorgalom, ami szintén tanulható. A szövegértelmezés, az intertextualitás, az objektív dolgok elsajátíthatók; a versírás azért nem, mert inkább szenvedélyszerű, nincsenek örök érvényű szabályai.

– Beszéljünk a kötetről kicsit bővebben. Mennyire szigorú szerkesztő Orbán János Dénes, milyen volt a kötethez vezető munkafolyamat?

– Nagyon jó szerkesztő, roppant szigorú, de végig éreztem a közös munka során, hogy azt szeretné ő is, ha a kötet minél jobbra sikerülne, neki is fontos volt, hogy megjelenjen, és valamennyire elinduljon a pályám. Nagyon szerettem a szerkesztést – a határidőket annyira már nem. A legrosszabb része az, amikor vársz a nyomda válaszára, hogy kinyomtatták. Mikor kijön, szerelmes vagy belé, aztán megutálod, és megpróbálsz biztos távolságból egy jobbat összerakni.

Fotó: Bánkövi Dorottya

– A cikluscímek szerkesztői ráhatásra születtek, vagy te szeretted volna három egységre osztani a verseket?

– Szerkesztői javaslatra, de eredetileg én is ciklusokban gondolkodtam.

– A „Memento more” című versed, bevallom, megnevettetett és úgy éreztem, lázadsz a kötött formák ellen: bár vannak ilyenek is a kötetben, téged ez mintha annyira nem foglalkoztatna. Vagy szeretnéd megújítani a formában való verselést?

– Nem szeretnék semmit megújítani, egyszerűen arra törekszem a kötött verseknél is, hogy könnyű legyen a szöveg, jól lehessen olvasni. Mindenki szabadverset ír, kicsit háttérbe szorultak a kötött formák, mert abban már nehéz nagyot alkotni.

– Nemrég Spanyolországban léptetek fel Pál Dániel Leventével és Pejin Leával. Milyen volt ez a tapasztalat, ismertél-e meg kortárs spanyol költőket?

– Hatalmas élmény volt, elképesztően gyönyörű hely Madrid. A magyar kortárs irodalomról szólt a program, de nem értettem az előadásokat, és sajnos kortárs spanyol költőkkel sem találkoztam. Elraktároztam magamban az ott élők hozzáállását és nyugodtságát, amiből még most is merítek.

Madridban Pejin Leával a Complutense Egyetemen. Fotó: Prae.hu

– A köteted kritikai visszhangja zömében pozitív: az Irodalmi Jelen, és hogy a hónap alkotója lettél elsőkötetesen is, azt támasztja alá, hogy az egyik legkiemelkedőbb tehetség vagy az egyébként is nagyon erős fiatal költőgenerációból. Ugyanakkor nemrég a Revizoron megjelent egy olyan kritika is, amelyiknek nem minden passzusa hízelgő, és Pannon Tükörben napvilágot látott írás is kifogásol néhány dolgot a könyvben. Hogyan viszonyul egy elsőkötetes a negatív kritikához, mennyire befolyásolja ez a folytatást? A díjak, az elismerések, az olvasói recepció, a publikációk, a pozitív szakmai visszajelzések is alakítják az alkotói munkafolyamatot, vagy az írás mellett mindez nem fontos?

– Egy szubjektív értékítélet a személyességről szól, nem a bizonyítékokról. Nem hiszem, hogy olyan nagyon tehetséges lennék. Szeretem a kritikát, mert nem a szerző ellen szól, éppen a művei nívóját szolgálja. Óriási dolog számomra, hogy sok érdemleges kritika jelenik meg a kötetről, olyanok is, amelyek a defektusokra mutatnak rá, s ezeknek hála hasonló hibák már nem mérgezik a második könyvet.

– A Magyar Hangnak adott interjúban úgy nyilatkozol, a készülő kötetedben próbálod elkerülni, hogy ne Dezső Kata kerüljön előtérbe. Az alanyi líra nem menő?

– Ne szerzőként legyek érdekes, mert ez nem csupán az alanyi lírát jelentené, hanem a felhajtást is, ami a könyvemet övezi. Saját beszédmóddal és hanggal akarok mindenről beszélni, olyasmikről, amik nem az én szarságaimmal kapcsolatosak, csak fontosak és kikerülhetetlenek számomra; ennyit szeretnék mindössze személyesként belevinni.

– A revizoros kritikán pörögve még kicsit: azt is felróják neked, hogy a „Szesztétika”, az „Erinnerungsimperativ”, az „Agapé”, az „Ívhossz” vagy a „Genitáliák” nem túl szerencsés címek az idegen hangzás miatt. Tudom rólad, hogy tudatos címadó vagy, a köteted címét már a könyv összeállása előtt tudtad, szerkesztői instrukcióra sem változtattad volna meg. Azt is tudjuk már, hogy az új könyv címe Tundrán a tüzek lesz. Hogyan születnek benned a verscímek?

– Igen, teljesen egyetértek, megnyugtatóbb vagy komfortosabban hangzó címek jobban működtek volna. Általában a címek vannak meg először, ez a kedvenc részem az egész folyamatban. A második kötet verscímeit próbáltam tematikusabban kapcsolni a kötetben kreált világhoz, a „Grönland, égövek” vagy az „Uranium City” jó példa erre..

– A köteted címe szándékosan mozdítja ki a személyesség teréből a verseket, általános, társadalmi témát dolgozva fel, a vidéki élet, az otthon-otthontalanság, a külföldre vágyódás horizontját vetítve elő?

– Az Akiket hazavártak címmel magamtól akartam eltartani a verseimet, hogy az általad is említett, számomra is fontos jelenségekre reflektáljak általuk.

Az Irodalmi Jelen-debütdíját veszi át a költő Böszörményi Zoltántól, a lap főszerkesztőjétől.
Fotó: Mohácsi Árpád László

– A nyitóvers, az „Eredő” egész korai darab, kicsit el is üt a többitől, hiszen a könyv javarésze nem rímes-ritmusos versekből áll. Az apa korai halála és szenvedélybetegsége máshol is feltűnik. Illetve a gyász, a veszteségtörténetek, a traumák is meghatározók. Apám belőlem ki lett tépve, / bennem csak szemét hagyta itt, / mikor a május kilenc éve / tölgyfákra fújta hamvait. – Miért ez lett a nyitóvers? Bár személyes hangú a költemény, általános a probléma: vidéki környezetben főként az apa–gyerek ambivalens viszonya és a szenvedélybetegség.

– Fájdalmas és terhes már számomra ez a téma, és megfogadtam, hogy amint megszületik az a vers, amelyben mindent elmondok erről a túlreflektált viszonyról, nem válaszolok többé ilyen kérdésekre. Megszületett, a januári Pannon Tükörben olvasható a kötet megjelenése előtt, „Jégvirágos udvarunkon átutazóban” a címe.

– A ciklus címadó verse, a „Szabadrúgás” sokat elmond arról, amit a média lát a falusi életből, és ami a valóság. Milyen faluhelyen élni, költőként erős inspirációs forrás?

– Szeretek Rédicsre visszatérni, de huzamosabb ideig nem bírnék csak itt lenni, elég impulzusszegény környezet. Otthon nem nagyon mobilozunk közösségben, inkább beszélgetünk egymással, a technológia itt nem vette át a személyes kapcsolattartás funkcióit. Sok csodaszép dolgot hallok, tanulok, látok az itteniektől, ezeket rendszerint megírom versekben, a 900 lakosból 150 viselt dolgairól már született szöveg.

– Ha befejezed az egyetemet, hazaköltöznél Rédicsre? Milyen lehetőséged nyújtana ez az esztétika-néprajz szakirány, van-e esetleg néprajzosként ötleted, amit vidéki környezetben hasznosítanál?

– Nem költöznék haza. Egy ideje gondolkozom azon, hogyan lehetne majd a későbbiekben létrehozni egy olyan múzeumot vagy csak állandó kiállítást, amely a Muravidék és az Őrség, Göcsej, Hetés tájegységek kulturális interakcióját mutatná be. Ez is elég alulreflektált téma, és ebből szeretném a mesterszakos diplomámat írni.

– Aki otthon akar lenni, az a családi házból / egyre többször és egyre több időre szökik el, / aztán kihámozza magát az ideából, / hogy helye van a Földön, / amit joga van megtalálni. („Tarthatatlan”) – Jól látom, hogy az otthon-otthontalanság a kötetedben inkább ontológiai síkon van jelen, nem fizikai határai vannak az otthonnak, inkább belső útkeresés ez?

– Abszolút! Az otthon nem lokalitáshoz kötött az Akiket hazavártakban, de szerintem alapból sem az.

– A karácsonyi ölelések alatt egymás / hitvány tüdejét tartjuk melegen a kezeinkkel. („Buborék”) – Ez most aktuális. Empatikus, érzékeny lélek vagy, a verseidből valami különös melegség, életerő és természetesség árad, még akkor is, ha látszólag nem túl vidám líra. Az írásnak van egy olyan célja is számodra, hogy megmutasd a jót, a dolgokat a maguk egyszerűségében, a szerelmet, a családot, a tájat?

– Leginkább más megközelítésmódot vagy hozzáállást szeretnék felajánlani a befogadók számára, mert sok mindent rejtenek még a legegyszerűbb dolgok is. Hálásnak kell lennünk: könnyebb úgy élni, ha úgy figyelünk a sok szarban a kellemesre, hogy minél később unhassuk meg.

– Ha ki kellene emelni a könyvedből egyetlen verset, amely a leginkább jellemzi a költői hangod, számomra a „Székfoglaló” lenne az. Ez afféle ars poetica?

– Nem hiszem, hogy az első kötetben már ilyet kellene keresni, és azt sem gondolom, hogy nálam a hivatástudaton kívül bármilyen költői hitvallásról lenne szó.

– A sötétben félni szoktam, idén 21 leszek, / fényben konzerválom magam. – Hogyan konzervál a fény, mit értsünk ezalatt pontosan?

– Mindenki értse azt, amire először gondol, amikor olvassa. Nem hiszem, hogy meg kellene adnom a megoldást rá.

– Ahogy a babák anyákat szülnek, / elkerülhetetlen jót és szépet mondani arról, / mennyire ösztönös a termékenység, / és mennyire kénszagú egy abortusz. – az „Ingovány”-ból nőtte ki magát a kötet illusztrációja is, igaz?

– Sajnos semmilyen rálátásom nincs arra, hogy Szentes Zágon milyen kapaszkodók mentén alkotta meg a zseniális borítót.

– „Csomópontok” című versedben írod: A csillagok ott kapnak helyet, / ahol mókusok hangján lesz reggel, / ahol evidenciák tartják levegőben a napot – hirtelen ezt emelném ki. Mennyire ösztönösek ezek a plasztikus költői képek, az elsőre nehezen értelmezhető versmondatok?

– Fül után megyek, ezek a sorok szerintem csak jól hangzanak, de nem érnek, nem jelentenek semmit, ez nagyotmondás és egyszerű giccs; ennek a legkönnyebb bedőlni, ha nem fegyelmezetten alkotunk.

– A könyvet Tamásnak dedikálod. A kötet vége felé találkozunk egy „Tamás” című verssel, amelyből egyértelműen kiderül, hogy ő a kedves. Nem szerelmes kötet, de vannak benne erőteljes szerelmes versek is. Miért tartottad fontosnak az ajánlást, és a többi versedhez hogyan viszonyul, milyen értelmezési térbe helyezi őket?

– Azért kapott Tamás ajánlást, mert a kapcsolatunk megérdemelte, hogy emlék legyen róla. A következő kötet egy gyönyörű lelkű barátnőmnek szól, aki idén hagyott itt minket. A kontextusból adódóan is sokkal fontosabb számomra a neki szóló ajánlás, és a verseket is inkább áthatja az ő jelen-nem-léte vagy a neki címzés. A készülő kötetben van egy szerelmes levél, de nem foglalkoztat ez a téma; nehéz ebben érdemlegeset, újat csinálni.

– Az oktatód-szerkesztőd mellett kik olvassák, véleményezik az új verseidet? Fontos-e, hogy legyen tesztolvasód, aki nem feltétlenül bölcsész?

– Szálinger Balázs, OJD és Smid Róbert kapja meg először a verseket, másnak nem nagyon küldöm, nincsenek tesztolvasóim. Elég szigorúak velem a fent említett urak, de már magam is tudom érdemben szerkeszteni a verseimet, hogy objektív szemmel jobbak legyenek.

– Az új versekben is tetten érhető az út mint folyamat és az égtáj mint jelkép. Mit szimbolizál az északi és keleti tájak felé való elmozdulás: a „Kara-tenger” vagy a „Tundrán a tüzek” című verseid, gondolom, nem csak a táj miatt érdekesek, az utóbbi a készülő köteted munkacíme is. Mit kell tudni az új könyvről, mennyire vagy kész ezekkel a versekkel, milyen problémákkal találkozol a munka során, és mikorra várható a megjelenés?

– Ez a kötet egy tundrai éghajlatú, varázslatos jelenségekben gazdag világ, ahol az emberek jelképezik a tüzet, a természet pedig a tundrát, ez így szerintem elég érzékletes, nem szorul magyarázatra a Tundrán a tüzek cím. 23 vers kész van, ez majdnem a fele, jól haladok. Áprilisban jó lenne, ha meg tudna jelenni. Ezekben a versekben javarészt nincs személyesség: leíró, epikus képekben gondolkodom, nagyon látványos lesz az egész egyben, ha terv szerint készül el. Megírtam hozzá az előszót, kétfélét, valamint kezdő versnek folytattam az első kötet utolsó két sorát, szerintem nagyon izgalmas lesz.

A munka során a legnagyobb akadály a saját munkatempómmal szembeni tolerancia. Úgy érzem, amilyen fiatal vagyok, nagyon gyorsan kijön majd az elsőhöz képest a második könyvem, emiatt nem szeretnék kötetet írni az elkövetkező években, másra szeretnék fókuszálni, és pihentetem majd ezt a szerepet.

 

Kérdezett: Varga Melinda

Fotók: Bánkövi Dorottya, Mohácsi Árpád-László, Prea.hu