Ugrás a tartalomra

 

Latens, no. II. – XXXX. rész

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Kizuhant gondolatok. Elme-zakóban, füzet-velőben ragadt jegyzetek, fűszeres magömlések, laza szerkesztésű tervezetek… – gondolta a múlt év utolsó perceiben a leíró, egy belső (ter-méé-sze-sze-tesen be-las-sít-ott) száguldásban, talán egy expressz gyomrában, talán Bécs, talán Párizs felé, talán egy hermetikus, centrifugális (szilveszteri) meta-orgia felé, miközben A sárga nyíl is megjelent a jövő-múltból, persze visszafelé: Pelevin képzeleteit is kivetítve egy szerelmetes utazás elé…

A foszladozó köd mögött opálos-deres fény-ébredés dereng… Kitekintés. A ház előtt (a járdán) egy megtermett, kecses lény-jelenés, egy impozáns őz villan meg – majd a Fő utca felé fut, vágtázik (el)… A köd fölszállt. Visszhangzó effektek: dominó-, illetve láncreakció-kutyaugatás…

Ááááá! – 5. Á! – Áá-lom… Kishúgom álmában: apácska, véres kenderkóc-ruhában – valami szörnyűséget (eszelősen) fűrészel a garázsban… Anyácska, odakozmált tepsi-palástban: embriókkal töltött tököt süt a leégett hátsó konyhában…

Az újra és újra feltáruló, felszakadó, körkörös idő (és a szülőföld: Gyoma) gyomrában forgolódik a férfi. Saját haldoklásait, újraszületéseit szemléli:

Okuláris degeneráció,* ó, beteges deformáció = speciális „halszem” torzításai által, sajátos okkal: (máj)sárgaság folt-látásskal…

Az igazi élet nem az, amit itt és most élünk: napjainkon, mint az árnyékon keresztülmegyünk, mondta már Salamon király. Az igazi élet bent játszódik le, az emlékezetben; csak az emlékezet tölti el az élményt élettel és értelemmel, igazi realitással. A külső élet és az emlékezés úgy aránylik egymáshoz, mint Bergson időelméletében az órákkal mérhető mechanikus idő a durée réelle-hez, a valóságos tartamhoz – Gondolta és írta le Proust ismételt és folyamatos idő-(f)eltűnése nyomán: Szerb Antal, akit fiatal irodalmárok, kritikusok (is) nagy örömmel idéznek (meg) újra és újra…

Valentin Louis Georges Eugène Marcel (Proust) pedig így szólt: Nem engem olvasnak, hanem saját magukat, hiszen könyvem csak egyfajta nagyítóüveg, olyan, mint amilyeneket a combray-i optikus nyújtott a vevők felé; könyvem arra való, hogy lehetővé tegyem számukra önmaguk olvasását

Kicsit mindenhez értek, a semmihez pedig nagyon… – mondogatta a leíró egyik (képzelt) alteregója, aki ebben a pillanatban egy pultos hölgynek az alábbiakat szavalja:

Átvéreztem magjaim összes kínját, s ültettem magamnak sok „díszes” Nimfát… Sejtelmes árnyékuk, érzéki légfuvallatuk, izgató mozdulataik, illatkipárolgásaik alatt fejlődnek majd az újabb szatírok (Pánok), egy új mitologikus-misztikus nemzedék ifjú sarjai…

A leíró, bogaras elme-zakójában tovább mocorgott, zizegett, fészkelődött, befelé fülelt és emlék-motoszkált: miniatűr neszezések, apró lény-érzékelések fűrészelték az izzó csontgyulladásról az ízületrészeket. Lábcsontban élő, rezgésektől, ismeretlen hőtartalmaktól fölhevülő motivációk nyüstölték a fájdalomrétegeket…

Most (talán) nem démoni ingerenciák, nem is mikro-manók vagy fityula-mityulák fűrészelték, mindinkább (egyféle) belső zaj-sistergés fokozatok, melyek mély lávába merülő, sötét alakzatokkal is érintkeztek…

Eközben, egy közeli alagsorból: rozsdásodott hangok, rekedt, repedt refrének (bizonyára ismét a Fixateur externe formáció pince-performance foszlányai) szűrődtek be a leíró – és a jelenlegi olvasó – közös tereibe:

…begyulladt a csont, bedurrant a porc, eltörött a borda, leszakadt a polc…

beszakadt a mellkas, kigyulladt a méhkas, kilyukadt a homlok, naponta csak romlok…

felszakadt a hát, kifordult a végbél, kiúsztak a belek, véres lett a kád…

begyulladt a csont, beomlott a gyomor: nyekk, fekélyes a tumor: jajj, nyekk, jajj…

sötétlik a gond, sötét lik a gond, begyulladt a csont… nyekk, jajj, nyeekk, jaajj…

felszakadt a marok, leszakadt a farok (jjaajj), leesett az áll, kilyukadt a Hold, ott a véres folt…

A közvetítő, a leíró (és az egyik olvasó) most megrázza magát, majd a következőket olvassa egy kocsányos tölgy törzsére szögelt, gőzölgő plakátról, miközben a süllyedő termálfürdő mögötti ligetben áll s enyhén vizionál:

Khurmookum*

ó, a víznek foga, ínye

és nyála, habzásának

bugyborgó harapása…

 

a két csillámló, üvegréteges

víz-láncszemet, a kettős

szűzhártyát: az elszabadult

antiperisztaltikus**

nyelvek átszakították…

 

a csontok rostos lélegzetét

könnyűbúvárok szimatolták,

sóhajtva, sósan lélegezték…


*A retina kórélettani degenerációja komplex patológiai folyamat, amely elpusztítja a szem szöveteit, és súlyos látáskárosodáshoz vagy teljes vaksághoz vezethet…

**Ezt a szinte ismeretlen szférából érkező kifejezést Alfred Jarry naplójában találtuk. Jelentése szabad fordításban ekképpen hangzik: Az imádkozó vagy úszó tenyerek és darvak közössége üzen nekünk, mégpedig a három, gőzpárában lebegő Brahmin KHURMOOKUM-ja által, a mindennapi elkötelezettségek szerint.

***A bél mozgásának egyik típusa a perisztaltikus mozgás, amelyet a bél helyi reflexei irányítanak. Ha a bél egy pontján tartózkodó chymus a bél falát megfeszíti, a tőle cranialis irányban levő bélrészlet körkörös izomzata összehúzódik, a caudalisan levő pedig elernyed… Ha egy adott bélszakaszt kimetszenek, majd fordítva varrják vissza, perisztaltikája cranialisan, tehát ellenkező irányban halad. A duodenumon (patkóbélen) esetenként fiziológiai körülmények között is kialakulhat ilyen cranialis irányú, ún. antiperisztaltikus mozgás…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.