Szerelem a pirkadatban s az alkonyatban

A szerelem nagy ihletadó. A korai mindenképpen, de úgy látszik, a késői is. Temesi Ferenc korábbi regényeiben is felbukkan a szerelem, de ez az első kimondottan szerelmi regénye. A rejtélyes című 49/49 valójában két regény, vagy másként: két szálon futó regény. A római számokkal jelzett fejezetek az 1960-as években játszódó kamaszszerelem, az arab számokkal jelzettek pedig a csaknem fél évszázaddal később, 2010. szeptember 15-én kezdődő újjáélesztett szerelem regénye. A kettő közötti kapcsolatot a két főszereplő, Márk és Ill (Ilona) jelenti. Mindkét szerelem, helyesebben szerelmi próbálkozás körülbelül kétéves fejlődés után kudarcba fullad. A kamaszszerelmet Márk, a kései (mai eufemizmussal: szépkori) szerelmet Ill szakítja meg. Temesi kedveli a számmisztikát. A 49-es szám magyarázata a XVII. (tehát a korai szálon futó) fejezetben bukkan fel: 49 a köztes lét, a buddhista bardo (halottaskönyv) száma; 49-ben sírt fel a szülőszobán Ilona és Márk, vagyis ez a főszereplők születési éve; de 49-es nemzedéknek nevezik az amerikaiak az 1849-es aranyásó – „forty-niner – gold miner” – nemzedéket. A kettős 49 leginkább a két főszereplő azonos születési évszámára utal: 49/49.

A regény mindkét szála korszak-, sőt olykor dokumentumregénybe ágyazott szerelmi fejlődésregény. A tizenéves kamaszok a megismerkedéstől, az egymás kerülgetésétől (mindent, csak azt nem), az együtt járástól jutnak el az érettségi utáni első, tervezett testi kapcsolatig – ami azután kudarcba fullad; negyven év után a magukra maradt hatvanasok egymásra találnak (a Norvégiában élő Ill óvatosan érdeklődik, Márk „ráír”),  fölelevenítik a kamaszkori helyszíneket, az egykori szerelmi élményeket, beszámolnak a külön töltött időről, megmutatják egymásnak párhuzamos életük főbb állomásait. Most már beteljesül a vonzalom, de nem tart soká. Az alkonyatban fellángoló szerelem külön töltött évtizedeik, életük, kialakított szokásaik miatt kevés ahhoz, hogy egyben tartsa őket. Az együttéléshez több kell a fellángoló szerelemnél, sőt néha egy tartós, forró szerelem is kevés. A regény az utolsó lobbanáson keresztül mutatja be a szerelmeket, a szétvált, majd újra összekapcsolódó életutakat, az ellentétes értékrendeket; egyúttal számvetés és búcsú is a szerelemtől. Nagyon kell a szerelem, mert mintha leginkább magába sűrítené az élet értelmét: „Ha az ember (EMBER) arra gondol, hogy valaki, akit ő nagyon szeret, éppúgy szereti, akkor egész lénye felfrissül, munkájának s életének értelmét látja. Hát ez a szerelem.” De „a szerelemnek múlnia kell”, ahogy a sláger tartja: „Szerelmekbe menekülsz, de mindig véget érnek. Szerelmeid elhagytak, barátaid meghaltak”. Ami marad, az az emlék, vagy csak emléknyom, esetleg egy „félrecsúszott nyakkendő”: „Az nem lehet, hogy ekkora érzelem nyom nélkül elmúljon egyik napról a másikra.” Minden szerelemben fölsejlik a kisajátítás és a szakítás veszélye: „Ha szeretsz valakit, engedd el. Ha nem jön vissza, nem volt a tiéd.” A szakítás pedig a legnagyobb érzelmi fájdalmak egyike: „Mi fáj jobban: a szégyen, hogy elhagynak, vagy hogy nincs szüksége rád valakinek. Fölösleges vagy az érzelmeiddel együtt. Ha egy óra eltörik, attól az idő még suhan tovább.” Hogyan is kezdődik a regény? „Már a vonaton eldőlt, hogy nem a szerelmet választom”. Így is lett.

Temesi ebbe a regénybe is beleírja kortársait, barátait és földrajzi helyszíneit. A legtöbbet saját nevén említi, tehát azonosíthatók, de vannak visszatérő álnevek, ki tudja, miért. A nagy elődök, kortársak, barátok közt felbukkan Bálint Sándor, Ördögh Szilveszter, Baka István, Császár István, Esterházy Péter, Mary Zsuzsi, Rózsa Flores Eduardo (Edu). Mint írja: „Barátaim java lenn van… Nekem túl van a világom.” (Az eltávozott barátok listája a 247. oldalon.) S talán a sok súlyos történet, az elment barátok árnya homályosítja el az újrainduló kapcsolatot: „Halott barátaiddal ismerkedek sorban. Én egy temetővel járok.” Előkerülnek, pontosabban regénybe íródnak olyan események nyomai, mint a Babits Mihály tanította Rákos Mátyás, a Fenyő-gyilkosság, Elbert János és családjának titokzatos halála vagy a pusztavacsi rockfesztivál.

A kettős szerelmi fejlődés- és korszakregény sokféle történetből áll össze, és ezért valahol elsikkad a lélekrajz. Holott a szerelem lelki kérdés. Életünkben is legalább annyira nehezen boldogulunk vele, mint ebben a könyvben. A regény vége kissé nyitott marad: miért? De Temesi időben figyelmeztet: „Ha más naplójába beleolvasol, azt kapod, amit megérdemeltél. Mégse tudod abbahagyni.” Valamint: a nyájas olvasónak eszébe se jusson okulni az én életemből, hiszen erre a célra ott a sajátja.

A Temesi-olvasók tudják, hogy az író kedveli az apró történeteket, sőt történetdarabkákat. A legapróbb, legjelentéktelenebb dolgokra utaló emlékezés mindenesetre lenyűgöző. Okát így adja meg az író: „Mindent, amit kisgyerekkorom óta a rádióban hallottam, ma is tudok.” Programja: „mostantól az volt, amire én emlékszem.” Annyira, hogy meg is ismétli: „Mostantól az volt, amire én emlékszem. Úgy volt, ahogy én láttam. Öregember mondhat csak ilyet. Fiatalon játszottam a mindentudót.” Mert az emlékezet, mint tudjuk: csal, például sajátos az antropológiája: „fölfelé mindenkire emlékszünk, aki meg alattunk járt, annak nagyon ki kellett tűnni…” Kibővítve: gyermekkorunk, életünk kiemelkedő eseményei megőrződnek, felnőttkorunk évei pedig többnyire összefolynak. Az emlékezésbe beleszól a törlés. Ferdinandy Györgyöt idézve: „Nehéz visszaemlékezni arra, amit egyszer törölt az emlékezet.” Temesi alkotómódszerének alapja a kis történetek naggyá formálása: „Két-három történet van, ami ismétli önmagát, mintha sosem történt volna meg azelőtt. Akár a pacsirták, akik ugyanazt az öt hangot éneklik évezredek óta.” Tehát az író a legapróbb részletekből, hétköznapi tárgyakból, gesztusokból építkezik, kicsit szétesőnek mutatkozik, azután belevág egy filozofikus kijelentést, erős bonmot-t (elmés, szellemes mondás, találó megjegyzés, sőt akár apró adoma). A szövegösszefüggés olykor hiányos, a gondolati szál megtörik. Ahogy az életben is. A plurális, laza szöveg tehát megszakad, vagy éppen belecsap egy-egy súlyos mondat. S hogy ezekből milyen nagyepika, nagy narratíva állhat össze, az már az olvasóra van bízva. Néhány példa Temesi-féle bonmot-kra, vagyis bölcsességekre: a beszéd az időé, a hallgatás az örökkévalóságé; ha jól csinálod, egyszer elég is fiatalnak lenni;  csak két utat hagy a sors: vagy temetsz, vagy temetnek; az öregség megkurtítja az utakat, rövidre fogja a pórázod, és lassan magadba zár; a senkik mindig olyan színűre festik magukat, ami épp kell; a macskák szabadok, nem úgy, mint az ember. A Temesi-mondások másik része az ó- és újszleng terméke. Gyakran kölcsönvesz bonmot-kat (intertextualitásnak nevezik ezt tudományosan), kicsit azt is sugallva, hogy valójában minden gondolatunk kölcsönben van nálunk, s vagy továbbadjuk, vagy majd mások adják tovább. Végeredményben ez az emberi kultúra.

Temesinek nemcsak kistörténeteit, hanem alkotásmódját is a sokféleség jellemzi. Az elbeszélés (narráció) hol egyes szám első személyben személyesen folyik („Többször elsírtam már…”), hol, akár egy történeten belül áttér „átképzeléses” egyes szám második személyre („szólsz a fizetőnek”), majd átvált leíró harmadik személyre („Érzéki ajkán kívül semmi feltűnő nem volt rajta”). A beszédidézés alapesetben lehet egyenes beszéd (oratio recta) és függő beszéd (oratio obliqua). Például: „Szólhattál volna, mondta Márk.” (Bár nincs gondolatjel, záró írásjel, egyértelműen kiderül, hogy ezt szó szerint ki mondta). „Bébi azt mondta, orgonájuk is lesz” (a megidézett személy szövege beépül az író szövegébe). A függő vagy idézett beszédnek vannak még további esetei: az átmenet a szabad függő beszéd, sőt szabad egyenes beszéd. A szabad egyenes beszéd esetében az elbeszélő a megidézett beszédet nem különíti el látványosan, így az olvasó nem mindig tudja, hogy kinek a szövegét olvassa. Temesi gyakran él ezzel a rejtélyes formával: „Jól nézel ki, most hánytál? Ez köszönés volt. Hova mész?” Az író a legváltozatosabb módon, egymásba olvasztva alkalmazza ezeket az elbeszélői, beszédidézési módokat, ezzel egyes esetekben nem kevés fejtörést okozva olvasójának.

Magam Temesit szép mondataiért, költői jelzőiért, hasonlataiért kedvelem: hangja, mint a sóhajtó rét, érdes, törkölypálinka-színű hang, mézszőke haj, októberkék, hars utcazaj, alföldi szotyka szél. Temesi szinte fürdik a szójátékokban. A két korszak összevetésében sokszor előkerül a szocializmus, illetve terminológiája, de mindig szójátékos formában: cucilizmus, szocnyalizmus, szocjalista, szocizmos, szócsalizmus. Sajátos szójátéka az úgynevezett ikonikus vonzás, amikor a hasonló hangzású-alakú szavak tudatosan egymás mellé kerülnek: a kiszesek, ezek a kis eszesek, a rozsomák oson a rozson át, lány-lény, lehányt a sugárútra, sugárban.

Temesi Ferenc egyedi alkotásmódja, összetett stílusa, bár sokszor ellentmondásos, ellenállásra ingerlő, ám mélyén mégis ott van egy erős etikai és nyelvi biztonság. Az író több nyelven beszél (ez a regény is tele van a beat-korszak zenéjének angol idézeteivel), de, ahogy többször is hangsúlyozza: csak magyarul tud írni. Szinte minden regényébe belecsempészi a magyar nyelvvel kapcsolatos hitvallását, jelen esetben így: „Az idegen nyelvek szeretője, de a magyarnak hites szerelmese voltam.” Ebben a szerelemben sok olvasójával osztozik, úgyhogy a sikertelen, boldogtalan szerelem végül is feloldódást kap egy tágabb szellemi közegben.

Temesi Ferenc: 49/49. Scolar, 2018.