Hív a Bánat-mise
Petőcz András
Újra a Nagyúrral
Ady-variáció
Ezer este múlik ezer estre,
a vérem csak hull, hull, egyre hull,
különös fantommal csatázom,
orvul gyilkol és kegyetlenül:
a láthatatlan Nagyúr.
Pontosan ismerem disznófejét,
hájas felsőtestét is ismerem,
riszálja magát, szeressem őt,
s hízik, csak hízik a véremen:
pusztulok hiteltelen.
A Hájas Nagyúr jutalmat ígért,
simogattam hát a sertésfejet,
de szeretni őt, nyilvánvaló,
eddig még soha nem sikerült:
és ezért megfizetek.
Moloch, elpusztulok oltáradon,
mint a gyermek, ki maga áldozat.
Moloch! Miért hódolok neked?
Magamon cipelve átkodat:
vér-vagy-arany-változat.
Ezer este múlik ezer estre,
a vérem csak hull, hull, egyre hull.
Nem múlik el soha a harcunk,
minden mondatunkban ott lapul:
Moloch, a Hájas Nagyúr.
Szólít a Bánat-mise
(Ady modorában)
A szomorúságom betakar,
alatta búvok meg
fogvacogva,
itt van a Bánat odva.
Nem is tudom, hova mehetnék,
miféle utakra
vinne lábam,
céltalan szorongásban.
Meglapulok a Bánat alatt,
aligha létezem
már ezentúl.
Keres az Idegen Úr.
Betakar a szomorúságom,
csendben csak elvagyok.
Arcul legyint
minden, ami rám tekint.
Így vagyok örök idők óta.
Nem látok indokot
változni se.
Bár hív a Bánat-mise.
A Szétizzadt Város
Ady-variáció
A Szétizzadt Város már nemigen tudja,
merre is vezet itt Ady Endre útja,
hogyan is takar be a sűrű éjszaka,
ha elindulok haza.
Nem tudja erre már senki, senki, senki,
miért is kell engem annyira szeretni,
miért az önkínzás, és miért az ének,
meg a hajnali fények.
Széttizzadt Városban fáradt idegenek,
megriadt legyekként báván keringenek,
nem sejtik, milyenek a síkföldi vágyak:
mennek a Hortobágynak.
Nem nő ott fű, virág, nincs dudva vagy muhar.
A síkföldön életre semmi nem utal.
Van a Pusztaság, és dolgozik a Halál:
az mindenkit megtalál.
A Szétizzadt Város sötét éjszakája
nem szűnik meg soha hajnalhasadásra.
Betegségszaga van itt a napsütésnek:
pusztulnak a remények.
A Szétizzadt Város soha meg ne tudja,
merre vezetett a beteg költő útja,
csorda, kóbor népek, hogyan is legelték
le – megsebesült lelkét.
Nézd csak, a magasban, ott repül a páva!
Rászállott az, figyeld, a vármegyeházra!
Talán éppen ők, a napszédítő tollak,
rólam dalolnak, holnap.
Lovas Sz. Judit
Peregrin*
Levél Zsókához
Ha aggódnék azon, hogy előre látom,
köztünk minden hamar véget érhet,
eloszlatná azt is, ahogy most szeretsz,
és kislányos ígéreted,
hogy életeden örökké osztozhatok,
ha feladom, mert eljött az ideje
az engem tőled elválasztó határt –
de valahogy úgy, hogy ne miattad
menjek a kollégiumba, mint titkos jó barát.
Tudod, én nem látom a két testem
közt a fényt, ami mint ösvény
messzire vezet, soha nem jártam be
még ezt az utat, nem akartam, hogy
én úton legyek, de az út megismerte
alakomat, így hozzád énemmel
elszegődhetek. Kisasszony, nem tudtam,
hogy megijeszthet két ember közti
beszélgetés: szavak nélkül is
értem, mit tanácsol a szorgalmas
megvesztegetés. Ez az értelem,
ez már én vagyok; az ösvény elhűlt,
kék nyomát őrzi, ahol
csapkodott a mogyorófaág.
* lat. Peregrinus név megfelelője, jelentése: jövevény, zarándok, vándor, vándordiák, iskolából kicsapott, vagy kimaradt diák
Függelék a vershez: Ady Endre F. Erzsikének, (Zsókának) írt „elveszett” verses levele, az 1892–1896 közötti zilahi református kollégiumi éveiből.
At Lilith’s service
Ha Ms. Kate ezt kívánja, írok neki –
kérése mögé lépve hagy magamra,
de árnyékát szavakban megtalálni,
mint ahogy nyíló ágyását gondozza
a holdfény-szürke csend, szépen, nyomtalan,
önkéntelenül, mintha sebeit
nyalogatná az éjjel, hasztalan.
Faggatom vonzódásom okait,
mi nevel ilyen szolgálatkészségre?
Ha elkéri tőlem néha mosolyát –
míg a gyengéd virágok színét éjbe
zárt óra lépteihez köti foglyát,
játszik ajkán, mint a könnyű szívemen
ezüst lakat mögött bolyongó Éden.
