Ugrás a tartalomra

 

Török Sophie rendkívüli naplójegyzetei a FISZ-táborból

1932 júliusát írtuk, andalogtunk a visegrádi Duna-parton, amikor Mihálykámnak eszébe jutott, Lőrinc pogácsát csomagolt nekünk az útra. Mivel mindketten éhesek voltunk már, betértünk egy helyi étterembe, Mihály ugyanis mindvégig azt hangoztatta, először jól kell laknunk. Az a néhány sütemény nem lesz elegendő a gyomrunkban tátongó űr felszámolásához, ő pedig különben sem bízik Lőrinc kulináris adottságaiban. Jóllakottan tértünk vissza bérelt kis szobánkba. A pogácsák elfogyasztását követően mindkettőnket elnyomott az álom. Mintha átaludtunk volna nyolcvanhét évet. Egyszer csak egy taxiban találtuk magunkat 2019. július 17-én Visegrádtól jó néhány kilométerre.  A gépjármű ablakából az éjszakai Kolozsvár úgy festett, mintha sosem tudna elaludni. A félrészeg fiatalság, mint egy biedermeier festmény díszmadársereglete röpködött a mellékutcákban. A szállodák(,) és kisebb üzletek cégérei pedig olyan áthatolhatatlan szorgalommal világítottak, mintha idegen lenne tőlük a pihenés fogalomköre. Együtt üldögélve a taxi hátsó ülésén Mihálykám elég sokáig értetlenkedett, de amikor az autó a pályaudvaron letett bennünket, úgy érezte igazán értelmetlen folyamat az idegsejtjeit pusztítania. Hosszas gondolkodás és spekuláció árán pedig még kávét is sikerült vennem neki, valami pirosan és zölden világító, folyton csipogó szerkezetből. A helybéliek egész egyszerűen csak „aparátnak” hívják. Az éjszakai vonatra várakozva sokat cigarettáztunk. A füst sűrűn és tömören állt a levegőben. Meglepően hideg éjszaka volt. Hogy a vasúti kocsiban uralkodó, nem túl fenséges körülmények miatt Mihálykám mennyit panaszkodott, abba jobb bele sem gondolni. Zavarta, hogy képtelen bárhol is végignyúlni, valamint az utastársak testszaga is bántotta szeretett férjem papír- és könyvillathoz szokott szaglószervét. Szolnok után egyre gyakrabban, negyedórákra is megállt a vonat. Bár a jegykezelő nemegyszer elmondta, tilos a dohányzás, kénytelen voltam fél cigarettákra kilépni a klozetre. A Keleti Pályaudvarra érve szerettem volna konflist keresni, de egy jóakaratú polgár útbaigazításait követve inkább trolibuszra szálltunk, hogy elérjük a Nyugati Pályaudvaron várakozó zónázót. Az utóbbi állomásról induló szerelvény tele volt XXI. századi fiatalokkal. Saját korukban igen népszerű szépírókról és köcsögökről folyt a szó. Utóbbit nem értettem. Mivel Mihály ismét elveszettnek érezte magát engem kért meg, hogy kapcsolatba lépjek a gyerekekkel, és megkérdezzem tőlük ők is ebbe a bizonyos FISZ-táborba tartanak-e? Nyitottságuk meglepett, bár harsány, néha már-már tolakodó attitűdjükkel képesek lettek volna dühbe gurítani. A Királyrét felé vezető erdei kisvasút szerencsére akkora zajjal közlekedett, hogy kénytelenek voltak a jövő szépírónemzedékének tagjai is néhány perces hallgatásba burkolódzni.

Megérkezve tapasztaltuk: a szállodában nem maradt számunkra hely, így kénytelenek voltunk beérni a turistaszálló szolgáltatásaival. Szobatársaink igen tiszteletteljesen fogadtak, és jót nevettek azon, hogy magunk sem tudjuk, hogyan is kerültünk ebbe a táborba. Én Horváth Viktor műfordító szemináriumán vettem részt. Mihálykám Nádasdy Ádám verskurzusain faragta a rímeket. Igen átfogó képet kaptam a műfordítás rejtelmeiről. A közös szakmai együttlétek megértették velem, hogy egy idegen nyelvű vers magyar nyelven történő átköltése még nem függ össze a valódi műfordítással. Mikor egy-egy strófa sorainak szótagszámát állapítottuk meg, azért, hogy magyarul is sikerüljön ugyanazt a szótagmennyiséget visszaadni a férjem jutott eszembe, ahogyan szobájába zárkózva számolgatja a hexameter megszületéséhez szükséges daktilusokat. Ügyetlen inasként ismerkedtem ezzel a tudománynak is beillő művészeti ágazattal, és a szemináriumvezető szakembert naponta legalább ötven kérdéssel halmoztam el.

Minden reggel nyolc-tíz hosszt úsztam a szálloda udvarán lévő medencében, bár Mihálykám igen sokat dohogott, hogy kár sportolnom, ha közvetlen utána egy fél csomag cigarettát is elszívok. Mit tehetnék, az egyik kedves, fiatal kolléga mentolos ízesítésű dohánytermékkel ajándékozott meg.

A délutáni műhelymunkát egy-egy plenáris előadás követte. Balla Zsófia verssorait hallgatva, nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a magyar költőnők sora nem velem kezdődött, de nem is velem zárul. Sokat mesélt fiatalkoráról, az akkori irodalmi összejövetelekről, amik akár néhány hete a Baross Kávéházban is végbe mehettek volna. Bereményi Géza elmesélt történetei a világháborús élményeket juttatták eszembe. A borzalmak mintha időről-időre megismétlődnének új ruhát öltve.

A tábor felszabadult hangulata nem tudta ellensúlyozni a gyenge minőségű ételek előidézte kellemetlen érzéseket. Az étkezések nyomasztó hangulatához az étterem falára tűzött trófeák merev tekintete is közre játszott. Ha Ádáz kutyánk így nézne rám az előhegyi nyaralónkon, már biztosan túladtam volna rajta. Az utolsó este megszervezett felolvasáson Mihálykám jutalma tapsvihar volt. A fiatalokkal ellentétben papírról olvasott fel, bár ezalatt a néhány nap alatt az én kezemben is járt egy-egy telefonnak nevezett lapos robot. Teljesen új világot nyitnak meg az ember előtt ezek a műszerek. Négy nap intenzív XXI. századi élmény után nem is tudom érdemes-e visszatérni a múltszázadba?

Fotó: Gondos Mária Magdolna, Szirák Sára (SziFOnline)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.