Pertuban a valósággal
A pigment egyrészt oldhatatlan, színt adó alkotórész egy bevonatot képző anyagban, másrészt festékrészecske a bőrben, hajban, annak felső rétegében, amely a bőr-, illetve hajszínt meghatározza. Nagy Zsuka könyve a lelki eredetű pigmentekről szól, nő és férfi viszonyáról, bűntudatról, felelősségről és felelősségvállalásról, a saját élet irányításáról és korlátairól, a szerelem és családi viszonyok röghöz kötöttségéről, az egyéni szabadsághoz vezető útról, amely egyben nyitás önmaga és mások, valamint a világ felé. Nem betegségről, nem vírusról ír, inkább egy emberi állapotról, élethelyzetről, amely tartós, és eredetére vonatkozóan nem tudunk határozott (ok-okozati összefüggést feltáró) állítást tenni, csak annyit, hogy létezik és van.
Nagy Zsuka terapikus és szociális szövegei – amelyek egyfajta újjászületést is hordoznak – nem akarnak az élethelyzet mögé látni, nem keresik szereplője, figurái cselekedeteinek, érzelmeinek mozgatórugóit. Nagy Zsuka inkább szikáran leír és informál, tüneteket (pigmenteket) sorol, térképez fel: „…mikor végzett, fel akartam állni, de a talpát a hátamnak / nyomta…, vacsora”. Konkretizálja a dolgok logikus és racionális mivoltát – „ha nem ivott, virágot hozott, / letérdelt elém, és megígérte, soha nem / üt meg, remény, töredékek egy házasságból” –, miként működik az emberi test, az emberi viszonyok, és ehhez milyen érzelmek, gondolatok kötődnek vagy nem kötődnek, mert hiányoznak. Megérintenek bennünket, még azt is, aki – miként Nagy Zsuka főhőse – nem akarja tudni vagy tudomásul venni, mi történik vele, és úgy fogja fel, hogy minden a véletlen műve, nem pedig valami ismeretlen törvény, szokás, hagyomány eredménye. Egyúttal hajlamosak vagyunk elfedni dolgokat, kitöröljük memóriánkból mindazt, ami zavar bennünket.
A főhős vodkát iszik – „…vodkát iszom, és főzök neked levest…, anorexia” –, és nem pálinkát, sem gint tonikkal, sem whiskyt tisztán. Kell a bódulat, bírni kell a fájdalmat, a csalódást. Nő nem állhat a férfi felett, azt a sors, a hagyomány nem engedi. Hiába az ész, a tudás, a szellemi fölény, sövényt lehetne belőlük fonni, de ez a sövény inkább szúr, és nem véd meg semmi ellen. Leginkább magát alázza, mert a behódolás törvény, legyen bármi az ára.
Hajnóczyra gondolok, ő sem bírta. A halál kilovagolt Perzsiából című posztmodern kisregény maradt utána többek közt. Nagy Zsuka szövege nem posztmodern, hanem kőkemény valóság, csatakos és vajúdásos szöveg: „…elfordulsz tőlem, mert nincs bent semmi, / csak kint szorong egy kis balázs, metafizika”, amolyan Vészi Endré-s világot jelenít meg, tele tragikummal. Kirajzolódik a párhuzam Szvoren Edinával is: „Hazugság mint élettapasztalat, boldogtalanság mint alapállapot, család mint kényszer, szégyen és undor mint napi rutin. Szvoren debütáló kötetének novellái zártak, mint egy bentlakásos iskola, fojtogatóak, mint a gyerekkor, és ismerősen reménytelenek, mint a címadó írás szilveszter éjszakája.” – Szvoren Edina: Pertu (2010),
https://konyves.blog.hu/2016/06/04/45_konyv_amit_mindenkepp_olvasson_el_noktol).
Nagy Zsuka főhőse pertuban van a valósággal – „…vodkát iszom, ordítasz és meg akarsz ütni, lefogom a kezed…, játék”. Nincs jó választás, se vele, se nélküle, marad a kék-zöld folt. Tíz évig bírja. Sok asszony élete végéig. Naplót olvasok: megtörténik valami, reflektál rá, de nincs ereje lázadni ellene, mert a szerelem súlyos bilincs, bokát-kezet összeköt. Monológok, visszaemlékezések futnak, egyes szám első és harmadik személyű reflexiók és dialógusok váltják egymást. Mintha kívül állna, de nem állhat. Állapota romlik, jön a depresszió, a begubódzás. Pereg a film. Szaporodnak a pigmentek, önfestés, bőrkiütés, leginkább mégis lélekfestésről van szó, pingálásról: „…félek, hogy meg akarom ölni magam, ha neked sikerült, nekem miért ne sikerülne, altató”. A mocsokból valami tisztaság ragyog elő, a lélek tisztasága, fénye.
Nagy Zsuka főhőse önmagával és a világgal áll harcban, ennek a harcnak a látleletét látjuk, olvassuk. Ebben a szabad világban éli meg a rabságot, amely egyszerre társadalmi és szerelmi rabság. Úgy összeillenek, mint egymáshoz a hagymahéjak, fejthetjük őket, nem jutunk a lényeghez, mert idővel eltűnik a hagyma, és nem marad semmi. Ennek a semminek a tudora Nagy Zsuka, a kiüresedésnek, az eltompulásnak: „…aztán visszajöttek az emlékek, és mivel költő vagy, / nem akartak kisütni belőled minden metaforát, legalább is ezt mondták, és nem csináltak újabb terápiát…, ágy”.
A Pigment női hőse nem virágot lép, mint a mesebeli lány, hanem a halál felé araszol, lépésenként, egyre közelebb jut a véghez, önmaga megsemmisítéséhez. Tudathasadásos helyzet: kívülről látja önmagát, nemcsak utóbb szerintem, hanem már akkor is, amikor benne volt a tíz évig tartó kapcsolatban. Talán a házassága kezdetén is. Nem tudni, mikor jött el a pillanat, amely felszakította szemén a hályogot. Nem finomkodik, ott ez nem szokás: „Hetente többször leszívod a buszból a gázolajat, bor és gázolaj”. Nevén nevezi a dolgokat, amelyek ismétlődnek, mintha egy ringlispílen ülnénk, amely sohasem áll le, csak forog körbe. Emlékszünk még, Törőcsik Mari és Soós Imre miként ül a körhintán, és éli meg a boldogság önfeledt pillanatát. Nagy Zsuka női hőse a kezdetektől szenved, nem találja önmagát, kedvesébe fogódzik. Önpusztító módon védi őt. Mert nem rossz ember, nem lehet rossz. Ilyen az élet, el kell fogadni. Elfogadja: „…italt töltesz nekem, hogy évszaktalan arcomba egy kis nyarat lehelj, nem szintetikus”.
Minden a szemünk előtt történik, a jelenben. Nem a 19. században, nem is a huszadik század elején. Nagy Zsuka főhőse nem Égető Eszter, nem fog ölni, mert nem tud, ha ösztöne ezt diktálná is – „… én is ölök, senki nem mondja, ne tegyem…, karma police”. Csak a szavak látszanak, a szavak iszapba fúlnak, az olvasott szavakkal mi is ingoványba süllyedünk: „…viszketnek a sebeid, nem tudod, mit akarsz…, akarat”. Minden olyan lidérces, és mégis valóságos. Mint a fehérre meszelt házfalak húsvétkor. Így szokták meg az emberek, meszelnek, mert olyan tiszta és hófehér. Messziről látszik. De nem látjuk, mi van mögötte.
Jó olvasni Nagy Zsuka sorait? Nincs az olvasónak hányingere? Nem érzünk halálfélelmet, szorongást, önmarcangolást, ha elképzeljük, ilyen férjünk, szeretőnk, kedvesünk van? Toljuk el magunktól a félelmet, ahogy Nagy Zsuka női főhőse teszi? Meddig lehet eltolni, elfojtani félelmeinket? Talán nem is akar szabadulni tőlük: „…ketten az utcán, bárkibe átültethetők, fekszenek valami betonszőnyegen…, ketten az utcán”?
A modern vers Nagy Zsukánál nem fikció, itt megszűnik a képzelet, mert minden valóságos lesz. Fontos, hogy önmagát és megfigyeléseit írta-e meg ebben a kötetben? Attól lesz fontossá, érdekessé, hogy nem tagadható le, hogy nem lehet eltüntetni, elhazudni a dolgokat: „…csak leszedálva feküdnénk egymás mellett, / a föld alatt, az ég felett, fehér, átlátszó dobozban, izolált”. Igaz és hamis párharcát látjuk; nem állíthatom, hogy az igaz győz, az igaz áll nyerésre. A művészet az, ami nyerésre áll, a kimondás ereje, egyszerűsége. Mint egy pohár pálinka. Kaparja a torkunk, krákogunk, de nem köpjük ki, hanem inkább lenyeljük. Muszáj.
Családi drámát olvasunk, miként Závada Pál Jadviga párnájában. Jadviga giccsesen beszél, Nagy Zsuka öncsaló főhőse nem. Valamit elhallgat: nem mást, mint a szerelmet, hogy mikor és hogyan veszíti el azt. Nem úgy, mint Anna Karenina, az túl egyszerű lenne, sőt finomkodó. Elengedés is ez a verskötet, nem valakinek a visszaperlése, inkább kegyetlen szembenézés saját sorsával, egyben leszámolás is: a szerelem illúziójával, hazugságával, családi viszonyainkkal, önmagunk kicsinységével, hogy tűrtünk, hogy elfogadtunk valamit, amit az első perctől kezdve nem kellett volna: „…csak a jóságomat hagyd meg, Uram…, gondolati költemény”. Miként is élhetett volna másként, boldogságban Nagy Zsuka női hőse, sohasem fogjuk megtudni.
Nagy Zsuka: Pigment. Orpheusz Kiadó, 2018.
Nagy Zsuka kötetét legutóbb Deák Csillag mutatta be. A férfi és női olvasat különbségeit és azonosságait, módozatait, egymásra reflektáltságát kutatjuk ekképp.
https://www.irodalmijelen.hu/2019-jul-19-1445/elvakart-sebek
