A tanáriban a szokásos kávé és nyomtatószag fogad.

Köszönök néhány kollégának és az asztalomnál lepakolok. Nincs első órám, de bejöttem dolgozatot javítani, mert otthon napok óta nem tudom rávenni magam. Hihetetlen, hogy mennyi ostobaságot tudnak leírni a kölykök, csak a fejemet fogom olvasás közben. A tanári lassan kiürül, mire megszólal a csengő, már csak néhányan maradunk.

Végzek pár dolgozattal és úgy döntök, kimegyek a folyósóra. Néha lézeng kint egy-két gyerek, azokkal jól el tudok beszélgetni. Bár most nem találok senkit, felmegyek a harmadik emeletre, és ott is körbejárok.

– Maradjatok már kussban, vagy dolgozatot iratok most azonnal! Péter, gyere ki a táblához, látom sok a mondanivalód, biztos a Föld felmelegedésének folyamatáról is lenne véleményed!

Juli ordít az egyik teremben, biztos megint a kilencedikkel van órája. Nem rossz társaság, még nem szoktak össze, van egy-két jó fej kölyök, de Juli elmondása szerint földrajzon kegyetlenek.

Gondolkozok, hogy velük, vagy a tizeneggyel lesz órám először. Ha velük, a dolgozatok még várhatnak. Miután ellenőrzöm, az udvar felé veszem az irányt. A kilencedikkel kezdek a napló szerint, ami elgondolkodtat. Mit is vettünk a múlt órán? A tizenöt éves háborút? Vagy azt a bé-vel tanultuk? Nem töröm tovább a fejem, mert kiérek a kellemes, még kissé hűvös tavaszi reggelbe, és néhány kört teszek a focipálya körül, ahol most nincs senki.

A séta a tegnapi randit juttatja eszembe. Anna tökéletesen hozzám illik, de alig mutatott felém érdeklődést. Végig érzelemmentes arccal sétált mellettem, csak akkor szólalt meg, ha kérdeztem valamit tőle. Nem tudtam eldönteni, hogy semmi esélyem nála, vagy csak visszahúzódó. Végülis, ez volt az első találkozásunk, még bármi kisülhet belőle.

Az udvar után visszaindulok a tanáriba. A naplóban akarom megnézni, hogy mit adtam le a kilencediknek, amikor megszólal a telefonom. Mielőtt felvenném, emlékeztetem magam, hogy majd némítsam le óra előtt. A kijelzőn Anna neve áll, én pedig mosolyra húzódó szájjal emelem a fülem mellé a telefont.

– Szia –hallom a lány hangját.

– Rég beszéltünk –mondom. Anna kuncog. Az első pozitív jel, a híváson kívül, az ismertségünk alatt.

– De hiszen tegnap találkoztunk!

Kínosan heherészek, majd beszélgetni kezdünk.

Csak a csöngő ébreszt rá, hogy órára kell mennem. Gyorsan elköszönök a lánytól, felkapom a tankönyvet és a naplót, és a terembe indulok. A mosoly lekaparhatatlanul díszeleg az arcomon, és boldog vagyok. Jól mennek a dolgok –gondolom, és befordulok a folyósón.

Hirtelen azt hiszem rossz emeltre jöttem, ezért visszafordulok. Aztán meglátom a lépcső mellett a festett kettes számot, ami az emeletet jelzi. Jó helyen vagyok.

De akkor ez a sok kiöltözött ember van rossz helyen.

Közelebb megyek, és megnézem a teremszámot. Ez is stimmel. Megszólal a jelzőcsengő.

Néhány diák megy be a terembe, és a puccos emberek is megindulnak. Befelé. A nyamvadt kilencedikesekhez.

Egy másodperc alatt lever a víz, érzem, ahogy a hónaljamon csurog le a verejték. Várok. Amíg be nem csengetnek. Muszáj elindulnom, belépek a pokol kapuján. A gyerekek felállnak, csikorognak a székek a padlón, hátul a nyakkendősök is felállnak.

A mosoly ráfagyott az arcomra, úgy érzem, vicsorgok.

– Jó napot! –mondom– Gyerekek, köszöntsétek vendégeinket.

A szavak csak úgy maguktól jönnek ki a torkomon. A kilencedik hátrafordul, köszönnek, mindenki leül.

Realizálom a helyzetet.

Ma van az a nap, amikor megnéznek minket. Hogy hogyan tanítjuk ezt a maroknyi kölyköt, hogyan adom le első Lipótot, és a többi embert a tananyagban. Most kéne szuper kis diákat vetítenem nekik, érdekes videókat mutogatnom, lássa a bizottság, milyen jó, korszerű tanár is vagyok. Összeszedett előadást kéne tartanom, amire napokkal előtte felkészültem, hogy csak úgy csillogjanak a gyerekszemek.

Lerakom az asztalra a könyvet, kinyitom a naplót. Rosszat hoztam, de arcizmom se rezzen. Elveszem az első sorban ülőtől a füzetét és megnézem a legutóbbi anyagot. Kicsit eltájolódtam, mert a török kiűzését adtam le legutóbb. Mi jön azután?

Habsburg abszolutizmus.

Kimondom hangosan, az osztály leírja címnek. Össze kell szednem a gondolataimat, ezért inkább én is felírom a táblára. Nem nézek hátra az öltönyösekre, mert félek, kifutnék a teremből.

Elkezdek beszélni az abszolutizmusról. A gyerekek írják. Valamit a hátsó öreg is ír, pedig azt mondtam nem nézek hátra, mégis látom.

Ahogy telik az idő, kezdek megnyugodni. Már csak néhány perc, nyugtatom magam, aztán valami megszólal. Egy csengőhang, hülye gyerekek, miért nem képesek lenémítani a telefont. Várok, ki mozdul, mikor hallgat már el a zene.

Aztán feltűnik, hogy a tanári asztalon rezeg és dalol a kis kütyü.

Aha. Szuper.

Odaugrok, kinyomom, de látom, hogy Anna hívott. Tudja, hogy órám van. Tudnia kellene.

A hátsó faszi megint ír valamit.

Most már remegek, nem tudom miért, elfelejtettem, hol tartok.

És akkor megszólal a csengő, a gyerekeknek ez a szent hang, ezért gyorsan pakolnak is, köszönünk, vége. Az öltönyösekkel kezet fogok. Mindegyik tenyér hozzáér az én nyirkos mancsomhoz.

Megkérdezik, minden óra így zajlik-e. Azt mondom nem, a projektort is használom, csak most elromlott. A hazugság szemrebbenés nélkül hagyja el a számat. Az elöl álló pasas bólint, de hátul kettő összenéz.

Köszönnek és elmennek, én pedig leroskadok a székre.

Anna megint hív. A csendet megtöri a telefon mű dallama. Felveszem. Ő szól bele elsőként.

– Hallod, basszus, nem ma van a bemutató órád?