Ugrás a tartalomra

Jelige: Ilyen a boksz – A holnap ígérete

A gépgyárban megszólalt a délelőtti műszak végét jelző duda. Hangja végighömpölygött a fűtetlen üzemcsarnokon s Danit fülét is megtalálta, aki az utolsó simításokat végezte a munkadarabján. Gyorsan összesöpörte a fémhulladékot a gép körül, hogy a délutáni műszak tisztán találja, majd a többieket megelőzve az öltözők felé indult. Sietve ledobta a szennyes munkaruhát, felkapta a törülközőt s bement a fürdőbe. Lehelete gőzölt a februári hidegben, miközben megengedte a rózsa nélküli zuhanycsapot. A jéghideg vízsugár szanaszét fröccsent a padló csempéjén. Bokszolástól edzett izmai megfeszültek. Sűrű, mélyről jövő, hangos káromkodásokkal illette a párt efféle szocializmust építő törekvéseit. Szappanozás közben sem csitult az indulat, csak akkor halkult el, amikor a többiek is megérkeztek. A falnak talán csak nincs füle, másoknak igen.

Fürdés és öltözködés után kisietett a gyárkapun, rágyújtott egy cigarettára, aztán felült kerékpárjára s elindult hazafelé. A hideg, friss levegő jót tett, kitisztult a feje a naphosszat tartó gépzúgás után. Feltekert a Szamos gátjára, s pedálozás közben időnként nagyot szippantott a szájában parázsló cigarettából.

Húszpercnyi út után megérkezett a négyemeletes lakótelepi házhoz. A biciklit a lépcsőházi korláthoz lakatolta, kettesével szedve a fokokat fölfutott a harmadikra, belépett az üres lakásba. Felesége még tanított, a gyerek is iskolában. A belső szobából előhozta a kerekekre szerelt gázkályhát, betolta a fiú szobájába. A hozzá tartozó gumicső végét rákapcsolta a konyhai gáztűzhelyre, majd begyújtotta a kályhát, hogy mire a fiú hazaér, legyen meleg a soha nem működő távfűtés helyett. Nem volt egy életbiztosítás, börtön is járt az ilyesmiért, de valahogy meleget kellett csinálni.

Fél négy körül járt az idő, éhes volt a munka után, de inkább leült egy fotelba és várta a családot. Egy könyvet lapozgatott ötig, amikor hirtelen kialudt a villany, a hűtőszekrény is megállt.  Dani újfent káromkodásban tört ki a rezsimet illetőn, aztán kiment a konyhába, meggyújtotta a petróleumlámpát. A napi rutin része volt, hogy sötétedésre kikapcsolták az áramot, de lehetetlen volt megszokni.

Ekkor megérkezett Móni, a felesége. A tegnapi maradék főétel mellé levest főzött. A friss tojásleves köményes illata hamarosan betöltötte a folyosót. Hat után kulcszörgés hallatszott, nyílt az ajtó és belépett Szabolcs, a tizenkét éves fiuk.

– Megjöttem! – köszönt a fiú.

– Végre, gyere vacsorázni. Már nem látok az éhségtől – fogadta Dani. – Mi volt az iskolában?

– Magyarból feleltem, kaptam egy tízest – jelentette Szabolcs. - Holnap új gyertyát kell vinnem, már alig van a mostaniból. Utolsó órán sötét van, meg kell gyújtani.

Aztán szótlanul ettek. Vacsora után Szabolcs leült tanulni a szobájában. A kályhát átvitték a nagyszobába, Móni dolgozatot javított a petróleumlámpa fényénél, Dani elbóbiskolt a fotelban. Csak a kanóc sercegése hallatszott, hatalmas árnyékok játszottak a sötét falakon.

A csöndben egyszercsak megcsörrent a telefon. Móni összerezzent. Dani azonnal felpattant félálmából.

– Halló! – szólt a kagylóba.

– Gyere! – csak ennyit mondtak a vonal túlsó végén.

Dani szeméből azonnal kiszökött minden álom. Letette a telefont.

– Móni, hozd a táskát! Most! – mondta, miközben a könyvszekrényhez lépett.

Elővett pár százast, a tárcájába gyűrte. Móni szó nélkül a kanapéhoz ment, az ülőke alól kivette a nagy, barna bőrtáskát, s Dani után vitte, aki közben már a cipőjét húzta az előszobában.

– Nagyon vigyázz! – súgta, miközben átadta a táskát.

Dani lefutott a lépcsőn, előszedte a biciklit, a kormányra akasztotta a táskát és tekerni kezdett. Ezúttal jobban sietett, mint a gyárból hazafelé. Egy darabig szintén a gáton haladt, majd fel a hídra és át a Szamoson. Másik városrészbe kellett mennie a hideg, kihalt utcákon. Úgy sietett, hogy rágyújtani is elfelejtett, de nem a hideg hajtotta. Megérkezett, Sanyi már várta.

– Gyere! – mondta Sanyi ismét, s vitte be a konyhába.

Az asztalon, a konyhaszekrényen szépen kiterítve egy növendék borjú hibátlan, rózsaszín húsa csábította a tekintetet. A konyhát betöltötte a friss borjúhús illata.

– Négyhónapos, délután vágtuk. Mennyi kell? – kérdezte Sanyi.

– Tudod jól. A szokásos. – felelte Dani.

– Itt van, elő van készítve: borda, szegy, nyak, lábszár, velőscsont. Jól van?

– Jól van. Mennyi? – kérdezte Dani.

– Tudod jól. A szokásos. – nevetett vissza Sanyi.

Dani átadta a pénzt, s gyors, biztos mozdulatokkal papírba csomagolva elrakta a húst a táskába.

– Várj, itt van ez is – Sanyi még egy darab májat adott. – A fiúnak, tudom, hogy szereti.

– Köszönöm, Sanyi. Az Isten áldjon meg – szorította meg a kezét Dani.

– Legközelebb megint hívlak. Vigyázz az úton.

Elköszöntek, s Dani lement a lécsőn, kezében a táskával. A táska tizenöt kilónyi súlya megnyugtatta, a kormányra akasztotta. Megigazította a kabátját, rágyújtott. Felült a biciklire és szép komotósan tekerni kezdett. Nehezebb volt haladni, a súlynak ellen kellett tartani és minden tekerésnél vigyázni kellett a táskára.

Eltűnődött az úton. Tizenöt éve dolgozik a gyárban, több mint húsz éve regnál a rezsim. A 80-as évek Romániájában szép lassan egyre rosszabb minden. Nagyrészt már elfogadta, hogy nincs fűtés, víz, áram, nincs ennivaló a boltokban. Hogy sok mindenért börtön jár, ha megfognak, ha bekopog egy rendőr. Csak mert meleget csinálsz vagy enni adsz a családnak. Nagyrészt elfogadta, nem volt más választása.

Már hozzászokott az ilyen utakhoz is. A táska tartalma újból eloszlatta a közeljövőt illető aggályait. A következő pár hónapban lesz rendes étel, amit a gyerek tányérjára lehet tenni. Nem kell naphosszat sorban állni kétes eredetű fagyasztott csirkéért, amit jó eséllyel ki kell dobni, ha felengedett. Hálás szívvel gondolt Sanyira. Lesz holnap.

Kicsit nehezebb lett tekerni, így vette észre, hogy a híd lábához ért, s emelkedőre váltott az út. Most már későre járt, senki nem lézengett a fagyos utcákon. Egyenletesen vette a levegőt, leheletének sűrű párája el-eltakarta az utat. A folyó enyhe ködbe burkolta a hidat, a kerék előtti útra bámult, így haladt fölfelé. Meglepetésére egy alakot látott a járdán, amikor újra felnézett. Harminc méternyire, szemből jött, nagy párafelhőket fújt ő is a ködben.

Tovább tekert, egyre közelebb kerültek, a szemből érkező sziluettje egyre jobban kirajzolódott, fel sem nézett, csak jött szép lassan. Tizenöt méterre lehetettek egymástól, amikor Daniba hasított a jeges rémülettel teli felismerés: tányérsapka! Az agya hirtelen zúgni kezdett, a vér lüktetve vágtatott az ereiben, a szíve a torkában dobogott, akkorákat vert, hogy szinte ledobta a bicikliről.

– Úristen, ha megállít, megyek a börtönbe! – villant belé. – Mi lesz Mónival, mi lesz a fiammal. Mi lesz a fiammal?!

S közben az agya vadul járt, hogy mitévő legyen. Öntudatlanul lassabban tekert, de haladt, miközben a lába remegni kezdett, idegesen nagyokat szívott a cigarettából, s fújta a füstöt. Előre meredt fejjel nézett, de szeme sarkából csak a rendőrt figyelte.

Tíz méter. Már az egyenruhát is felismerte: rendőrtiszt! Nyolc méter. Szívta a cigarettát, fújta füstöt. Hat méter. A rendőr felnézett, észrevette. Ránézett, azonnal irányt változtatva határozottan elindult Dani felé. Láthatólag felkeltette az érdeklődését.

– Sztáj! – kiáltotta a rendőr. – Sztáj!

A nagyobb nyomaték kedvéért egyik karját is felemelte, miközben lépett Dani felé. Másik kezével a kabátja alatt kotorászott. Az utolsó öt méter egy örökkévalóságnak tűnt Dani számára. Miközben fékezni kezdett, cikáztak a gondolatok a fejében, s folyton ott dörömbölt a fejében az üres, iszonytató kérdés:

– Mi lesz a fiammal?! Mi lesz a fiammal?! Lesz holnap?

Akkor, ott, két méterre a rendőrtől, végső kétségbeesésben, a pillanat törtrésze alatt megszületett a borzasztó döntés, az elszánt akarat:

– A fiamat márpedig nem hagyom!

S mire lefékezett, már pontosan tudta mit fog tenni. Megüti, s bevágja a Szamosba. A jeges vízben talán egy percig sem bírja, a sodrás is elég erős, hogy hamar eltűnjön. Az elhatározás nyomán hirtelen hihetetlen nyugalom szállta meg, ettől jóformán jobban megrémült, mint a rendőrtől. De már nem volt visszaút, a bokszolói életösztön beindult. Ettől a pillanattól minden mozdulatának célja volt. Még egy jó nagyot szívott a cigarettából, a parázs felizzott a szeme előtt. Leszállás közben lábát úgy vetette át a nyergen, hogy körül tudjon nézni, nem bukkant-e még fel valaki. Senkit nem látott, egyedül voltak a hídon. Talpa földet ért, kicsit még csúszott az aszfalton, aztán stabil egyensúlyra talált. Ezzel a mozdulattal a rendőr mellé ért. Jobb kezébe engedte a biciklit, így hajdan félelmetes balját szabadon hagyta, ütésre készen.

A rendőr egyik kezével ráfogott az éppen megálló bicikli kormányán lógó táska fülére, hogy az idegen véletlenül se menjen tovább és megértse, mit is akarnak tőle. Másik kezével még mindig a zsebe körül kotorászott. Fürkészőn nézett Dani szemébe, bajuszán csillogtak a páragyöngyök.

Dani mindenre elszánva szintén belenézett a rendőr szemébe. Egy darabig így meredtek egymásra. Aztán a rendőr kotorászó keze előkerült. Dani megfeszült, bal keze ökölbe szorult.

– Dámj un fok! – mormolta a rendőr, a szája elé tartva az előkotort cigarettát, jelezve: tüzet kér.

Dani hajszál híján sírva fakadt, mindent megértett. A mohón szívott cigaretta fénye vagy füstje lehetett, ami felkeltette a dohányos rendőr figyelmét. Legszívesebben megverte volna, amiért ebbe az állapotba kergette, legszívesebben megölelte volna, hogy csak ennyit akar. De a vére még lüktetett, hátha akar még valamit ez a másik. Valahogy mégis uralkodott magán, csak alig remegő kézzel nyújtotta át saját égő cigarettáját a rendőrnek. Pár évekig tartó pillanat és slukk után a parázs felizott a tányérsapka alatt is.

– Merszi! – dünnyögte a tiszt, elengedte a táskát és továbbindult.

Dani csak most vette észre, hogy folyik a hátán az izzadtság.  Az út további részét gyalog tette meg, lábait így is csak nehezen tudta egymás után rakni. Fellélegzett. Talán mégis lesz holnap.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.