Ugrás a tartalomra

Jelige: AGNUS – Húsvéti bárány

Hátul egy szakaszon hiányzik a kerítés, nehéz drótháló van odatámasztva, az a kapu. Kívül akácos, azon túl a környező tanyák között nagy, árvalányhajas, hullámzó mezők. Ha a hálót elvonszolja, ki-be járhatnak a birkák legelni. Inkább ki, mint be, mert vissza sose akarnak jönni, ha meg terelni próbálja őket, csak azért is másfele szaladnak. Ágnes ilyenkor két nagy bottal futkos koncentrikus félkörökben a kapu előtt, egyre közelebb a benthez. Ez is egy sport. A botok arra szolgálnak, hogy meghosszabbítsák karjai terelő mozdulatait. Valamikor jobb ötlet híján így csinálta, és egész jól bevált. Apának az is elég, ha csak hívja őket, rá hallgatnak. Ismerik a hangját, persze, enni is ő ad nekik. Egyszer elvesztették őket az öccsével, vagyis Bence veszítette el őket, éjszaka zseblámpával keresték. Akkor tűnt föl először, milyen hullámos a kinti rétek magas fűje alatt a föld; olyan mélyre botladozott az árkokban, hogy a sötét égen a végtelen messzeségek még távolabbról pislogtak. A birkák nem lettek meg, ők meg órákig gázoltak vaksötétben a bogáncsos fűben, a végén már csak Ágnes egyedül. Reggelre maguktól hazajöttek.

 

Neki ez afféle kényszerszabadság volt, hazaköltözött egy kis időre, amiből aztán egy év lett. Úgy kényszer, hogy olyan szűkre szorultak az útjai Pesten, az állítólagos kötelesség és a bénító tehetetlenség között, hogy végül már lépni sem lehetett rajtuk rendesen. Magára erőltette a munkáját életellenes időbeosztásban, fegyelmezetten kerülte a helyeket, ahol lenni szeretett volna, nehogy lángra kapjon, és fájdalmasan megégesse a tettekre nem váltott vágy. És még az a reménytelen gyötrődés a szerelemtől, vagy inkább mindentől, ami nem az. Bár magától is koppanásig zuhant benne, ott lent még be is ágyazódott, sőt, egész kohászati ipar épült rá, ahonnan érzéseket bányásztak fajtáik szerint, és öntudatot finomítottak. Ez lett az ő legvalódibb tapasztalata. Az úgynevezett valóságnak csak egy-egy észrevétlen szemcséje tudott szerelmének barlang-mélyi édesvizébe morzsolódni, így sokáig megőrizte tisztaságát, és megóvta őt is a szorongásnak legalább attól az egy fajtájától, amiben körülötte mindenki tobzódni látszott. Ők talán szabadságnak hívták volna, ha kérdezte volna őket. Annak eszméjét nála tömbökben bányászták, de az valami egészen rideg anyagból volt, aligha lehetett mit kezdeni vele. Nem tervezte, hogy menekülőre fogja, de egyszer csak ott találta magát albérlet nélkül, felmondva, és sehogy sem akart összejönni egy lakás. Inkább hagyta az egészet. Otthon nem volt körvonala semminek, egymás hegyén-hátán összesodródva lebegtek az elmúlt hónapok, évek, de küzdeni sem kellett, nem is lehetett. Lehetett locsolni, birkát legeltetni, bebiciklizni a misére meg vissza, néha Pestre vonatozni a két óra menetidejű kis pirossal, ami minden bokorban megáll, és senki emberfia nem veszi meg a teljes árú jegyet rajta, csak ő. Bence ellenkezőleg, ő már jó ideje arra várt, hogy elinduljon valamerre. Vagy hogy sikerüljön már az a rohadt 3D szimuláció, vagy hogy egy speciális légzéstechnika segítségével ne fagyjon meg, ha gatyában kiül a hóba, és megtanuljon pénz nélkül, a vadonban élni. Közben szépen lassan beleszorult a várakozásba. Dühöngött, hol magában, hol a ház különböző ajtónyílásaiban. Többször is, egészen szó szerint véve a dolgot, egyik percről a másikra, ahogy éppen volt, cipő vagy más, általában szükségesnek felfogott holmi nélkül, elindult. Ismeretséget kötött a környék összes kutyájával – őket lényegesen könnyebb megérteni –, aztán néhány óra múlva otthon volt megint. Máshol akart lenni, de nem abban a világban, amiben csak hazugság árán lehet részt venni, ami tele van finomkodással és nyavalygással, elvárással és megfeleléssel, ahol az emberek nem egymásra hallgatnak, hanem a megfelelő szó- és viselkedéskészletre, amit minden eshetőségre előkészülve magukkal hordanak, amit ő nem tud, de nem is akar hozzájuk hasonlóan betanulni.  A  lucerna- és eperföldek mellett düledező kiüresedett viskók, a kóbor kutyák és pár inogva bicikliző részeg a homokúton, mindez nem volt túl vadonszerű. Jobb híján az udvaron lévő fenyőfa is megtette, alákuporodva el lehetett képzelni, milyen lenne egy távoli, idegen fenyőfa alatt, mondjuk. Hideg. Hát bement.

Ha félnek, a birkák néma csöndben tudnak lenni. Lámpával lehet csak látni a sok kis világító birkaszemet a sötétben. Ezért nem találták meg őket.

 

Húsvét előtt született tizenhárom bárány. Szökdécseltek, pattogtak a levegőbe, meg fel-alá trappoltak egymással versenyezve, döngött alattuk a föld. Születésük után rögtön felállnak, keresik az anyjuk tőgyét és szopnak. Közben tekergetik a farkukat. Az anyáknak, hogy elég tejük legyen, minden nap legalább két órát kint kell legelniük. Ágnes ment ki velük. Azzal szórakozott ilyenkor, hogy a kicsiket figyelte, milyen viccesen lifeg a fülük, mikor futkároznak. Ez egész délutánra fölvidítja az embert. Aztán még a lombok és a felhők és a szemcsék a fényben, olyan bárány formájú volt ez mind, az a néhány kint töltött óra. Ezzel a békés távolmaradással mintha vezekelt volna, vagy legalábbis azt akart. Bármikor kész volt a közelgő halálra gondolni, – elég volt a legkisebb jel: egy hosszú fejfájás, egy elgémberedett, hideg végtag, vagy egy ismerős ismerősének a betegsége – és enyhe mélabúval készült, hogy készségesen elfogadja majd saját közelgő halálát. Bence bent volt az udvaron, mezítláb járt-kelt, kiengedte a két disznót az ólból a hátsó kertbe, hadd érezzék, hogy szabadok, aztán eltűnt.

Mikor Ágnes észrevette a nagy birkát, elindult érte. Csak állt ott, bégetett, mintha meg lenne zavarodva. Rémület szele fújt homokot a szemébe. A disznók az akol végében marakodnak valamin, vagy játszanak? Lábai alatt egy zökkenés, fülében felzúg a levegő. Egy pár napos kisbárány. Civódnak, rángatják, tépik egymás szájából, harapástól harapásig bukdácsol, menekülne, de nem tud, könnyű kis szalmabábu. Kimozdul a föld, fut rajta fölfelé, dobog benne a vér, a saját hangját hallja, NEEEEEE, kiált sikítva, botot markol, üti az állatot, az nem enged, ellép, megkerüli, felé kap, üt, nem is üt, hadonászik, reszket, odébb kergeti, utánuk ered, visszajönnek, megint fogja, harapja, tépi, dörög az ég, úristen, felé kap, üt, semmi erő nincs abban, terelné valahogy, ügyet sem vetnek rá, a szagra mennek, kanyarodnak vissza, újra, üt, kiált, hadakozik, és semmi. Az anya keservesen béget, Ágnes sír, fut az állatok után, megakadályozni, mit már. Belökdösi az egyiket az ólba. A másik után rohan vissza, otthagyta, az megint harapja, húzza, tépi, dörög az ég, sötét, felduzzad, végre bent van mindkettő, ráhúzza a reteszt az ólajtóra, kattan. Mázsás bűntudattal támolyog az otthagyott báránykához, letérdel mellé. Vétlen kis állat, fekszik, mint egy porba tiport barna rongy. Él. Lélegzik, szájából vér szivárog, kis szemeivel rá néz, fájdalmasan, némán. Egyik lába térdből hiányzik, véres puha selyemcafat a vége. Simogatja a füle tövénél, jaj, istenem, miért, sajnálom, sajnálom! Feje fölött véget nem érő zivatar a zokogás.

 

Hazaért apa. Megnézte, ez nem marad meg, sajnálja ő is. Ágnest jobban sajnálja. Nem ez az első, amit pusztulni lát. Tavaly sorra döglöttek az újszülöttek, vagy az anyjuk nem fogadta el őket, vagy eleve életképtelenül jöttek világra, siralmas egy év volt, gyönge állomány. A kost le is cserélték azóta. A kicsi testeket sorra bedobálta a disznóknak, azok mindenestül eltüntették őket. Ezzel is azt kellene. Csakhogy nem ő legeltette őket, pedig az ő dolga, mindig ezt hallja, ez a te dolgod. Ha nem fogy el a sör, és nem kell bemenni a boltba, de ki gondolná, hogy ilyesmi történik, hát minek kell kiengedni azokat a disznókat? Talán megmarad, ha összevarrjuk. Három lábbal is lehet élni, ha meggyógyul, kis bicebóca lesz. Fölveszi, megtapogatja, csontja nem törött. Hoz kést, pálinkát, tűt, madzagot, hintőport, kötözőt. Valami fertőtlenítőt is a sebre; a pálinka az inni kell. Mind a ketten isznak. Fölteszik a széles tetejű bakra, egy hangja sincs. Úgy nyisszantja le a selymet, mint ahogy a levágott csirkét darabolja. A begyakorolt mozdulat, persze. Aztán varr. Az apró, szerencsétlen, összetört jószág megadóan tűr, mély, öntudatlan csöndben. Ellopták tőle az életét, egyetlen tulajdonát, éles fogakkal kiharapták belőle. Fekete szemei mögött határtalan üres távolság. Három lábra áll. Jön az anyja, próbálják, hogy egyen, tolják alá. Ha nem eszik most, nem is fog. Eszik.

 

Két hétig élt még. Ágnes minden délelőtt kiment, kereste, követte tekintetével. A többiektől lemaradva bukdácsolt valahol. Kimondhatatlanul szánni való volt. Szomorúság lebegett fölötte. Az életben maradás kiforgatott ösztöne fájdalmas kényszerként űzte egyik métertől a másikig, az anyja meg a nyáj után. Boldog háromlábú báránykát képzelt, aranyosat, gyógyultat, akit a balszerencsés véletlen mégsem tudott mindenétől megfosztani. Ez a bárányka nem éledt újra. A porban heverő megtépázott védtelent látta minden reggel. Az anyja hívta, megvárta. Nem ment ki a többivel, ha kinyitották a kaput. Vittek be neki a kinti fűből. Ágnes minden délután sírt. Fájdalmas volt ennek az ártatlan, egyszerű lénynek a kínszenvedése, nem lehetett megérteni.

Egyik reggel a birkák a hátsó udvarban pihentek, odament közéjük. Az anya is ott feküdt, nyugodtan, mélán bámult a levegőbe, mintha örülne. A kicsit nem látta sehol, de nem kereste. Nagy, földszagú megkönnyebbülés hullámzott az anyaállat testében; az engedékeny természet öntudatlanul lélegzett. Juhok békéje. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.