Jelige: Ida – A társalkodónő

Apánk rideg természetű, mogorva ember volt. Hogy testvéreim közül miért éppen velem tett kivételt mindenben, sosem tudtam meg. Húgomat és nővéremet már régen férjhez adta, mikor én még javában otthon lógattam a lábamat. S míg szegény nővérem a kicsapongó ura miatt panaszkodott feszt, húgom pedig a katonatiszt férjét várta folyton, vezetve a megcsappant anyagiak mellett a háztartást majdnem csak egyedül, én addig otthon kedvemet leltem könyvek olvasásában, s kellemes semmittevéssel teltek javarészt a napjaim.

Hogy apánk miért nem igyekezett a kiházasításommal, sose volt téma közöttünk. Anyánk elhalt már évekkel korábban, nősülni apánknak se volt kedve, de egyedüli magányban tengődni se. Így maradtam én hajadon mindenki nagy megelégedésére. A lányiskola befejeztével hogy ne öljön el az unalom, bizonyos napokon Pelsőczy grófnéékhoz jártam felolvasni. Az ura igen nagyra tartotta a tudást, s így náluk alkalmam nyílt filozofikus értekezéseket, különféle misztikus írásokat, és még tudományos műveket is megismerni.

Nagy szenvedélyem lett az olvasás onnantól. Mindent elolvastam ami a kezembe került, ami nem tetszett is, befejeztem. Nagyra értékeltem a történelmet és a zenei írásokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyik ilyen alkalommal látogatást tett a gróféknál Deák Ferenc nemzetfi is, ki megigézve hallgatta felolvasásomat, melynek végén állva tapsolt, s igen nagyra méltatta gyönyörű hangomat és a hozzá tartozó bájos arcot. Onnantól kezdve rendszeresen és szívesen háltam vele.

Kissé öregecske szeretőm gyakran jött, és a nász helyett sokszor támadt beszélgetésre kedve. Hiába az életkor, férfiúi természetéből fakadóan sokszor traktált szerelmes szavakkal . Esküdött, hogy én vagyok élete nagy szerelme, ki még sose volt, és már nem is lesz, hogy én vagyok az, aki nagyszerű eszével bearanyozza öreg napjait. Egyfelől tetszett, amiket rólam beszél, de másfelől nem akartam, hogy ő mint a nagy világfi, s tisztes nagyember olyan kis butácska vidéki fehérnépnek lássék, amilyennek a világ ezen a poros részén a nőket látni illik, így inkább csak rideg elfogadással tűrtem becézéseit, s lázas csókjait. Házassági ajánlatát pedig kacagva visszautasítottam, hiszen nem vágytam különösebben apám helyett egy apám korú ember mellett lenni nagy kiszolgáltatottságban. Így telt múlt a mi időnk, mikor egyszer csak a légyott után mondja nekem, hogy most egy ideig nem jön, talán egy év is lesz, mert dolga akadt Bécsben.

Hirtelen hatalmába kerített valami, éreztem hogy lábam gyengül, arcomon hideg verejték ül, torkomat pedig valami szorítja. Annyira megijedtem az ájulás gondolatától, hogy rögtön zokogni kezdtem. Mindig is szánni valónak tartottam az ájult asszonyok körülötti sürgölődést, és irtóztam minden ilyen hölgyiesen színpadias dologtól. Annyira féltem, hogy velem is megesik, hogy nem tudtam türtőztetni magam a zokogással. Aztán szép lassan bekígyózott a sírástól már úgy felzaklatódott fejembe, hogy énnekem ez a megereszkedett öregember és a vele való lopott randevúk a mindenem a világon, és ha még ez sincs, akkor engem itt el fog emészteni az unalom. Úgy éreztem, hogy ha ez se lesz, akkor az én egész életem összes órája vég nélküli és cél nélküli várakozássá folyik majd össze, és ettől olyanan nagyon megijedtem. Láttam magam előtt ravatalomat, anyáméhoz hasonlított, kinek olyan kevés adatott meg a földi jóból apám mellett, s csak úgy átjárt a szomorúság, hogy mint a szamár az ordításra, úgy rákezdtem a sírásra. Soha úgy korábban nem bőgtem semmin, s később is csak egyetlen egyszer. Szegény öreg Deák meg azt hitte, őt siratom. Csókolgatott, vígasztalt, ígért fűt fát, hogy elvisz innen, ne aggódjak, csak egyre mondogatta, hogy könnyeimmel kettétöröm az ő szívét, nem bírja nézni, ha én sírok, azonnal tesz valami törvénytelent miattam. Hát mondjam meg mit szeretnék, s ő úgy intéz mindent majd.

Én pedig kimondtam a varázsszavakat a megfelelő varázslónak. Bécsbe akarok menni én is.

Nem tudom mi történt velem, mint akit megigéztek. Korábban nem gondoltam arra hogy akár csak Pestig menjek. Olyan sok lehetősége egy magamfajta lánynak nem volt az elszármazásra. Nevelőnőnek, tanárnőnek állhattam volna egy gazdag grófi családhoz. Vagy keríthettem volna egy pesti tisztet, és szagolhattam volna odvas leheletét, csizmájának trágyaszagát minden nap reménykedve, hogy elhal a csatamezőn, és végre nyugtom lesz. De Bécs lehetősége annyira másnak tetszett, annyira távolinak és ismeretlennek hogy még rosszat se tudtam róla elképzelni.  Úgy gondoltam, hogy az ottani népek finom úriemberek, az ottani grófok és bárók mások, az utcák szebbek, a finom úrinép fényes palotái és báltermei szebbek és aranylóbbak, mint az ócska pesti szalonok dohánytól kiégett foteljai, kik mindig csak kikérték maguknak a másodrendűséget, de soha semmi különöset felmutatni nem tudtak, amiért elsőrangúakká lehetett volna emelni őket. Ha sejtelmem lett volna, hogy a fényes paloták és báltermek milyen rémes titkokat és szörnyű ármányokat rejtegetnek, hogy a finom úri hölgyek könnyéből ered a Duna, hogy a szenvedés legfájdalmasabb formáit látom majd, s kell majd látszólag közönyös arcot vágnom hozzájuk. Hogy ha tudom, mi mindent kell megtapasztalnom, vagy legalább csak egy kis részét látom előre, talán futva menekülök mégis egy lószagú tiszt karjaiba. De nem tudtam, s a kezdeti időkben ez sok bonyodalmat okozott.

Egyvalaki, aki jól tudta mi vár, elmondhatta volna. Deák. De ő felpattant mint akit nyíl ért, hamarvást öltözni kezdett, és engem mint valami házi macskát az ágyon otthagyott. Megnyugtatott, hogy most azonnal elintéz mindent, egyet se féljek, csak egy portrét ha tudok magamról, akkor adjak neki, s ha hivatnak Bécsbe mégis, akkor csak ne szóljak semmit őróla senkinek, mert bajába kerülhet ez neki. Úgy gondoltam, hogy talán majd kerít nekem ott egy tanítói állást, vagy beajánl valami főúrnál, és titkon ábrándoztam, hogy ha így lesz, tán még különös mediterrániumokba is eljuthatok nyáron, ahol ők nyaralni szoktak, s vinnének engem is nagy gőzös hajókon. Jaj, ha csak sejtettem volna, hogy engem a hajóút, vagy bármi más hogy megöl, hogy folyton csak kínoz a hányhatnék, s gyomrom mint a tenger hulláma, és kocsi kereke kavarog össze-vissza, akármit is teszek, hát nem ábrándozok ilyesmi regényes dolgokról.

Egy napon mikor gyalogszerrel jöttem hazafelé a felolvasásból, hát látom nagy tömeg verődött össze nálunk, de még a főtéren is sokan állanak, s mind vár valamire. Ahogy közeledek, kiabálnak felém. Hirtelen azt hittem, apámat lelte talán valami, izgatottan törtettem befelé az utat a házba, nem néztem senkire.

Apám éppen a sógorkomájával beszélt, s mikor meglátott azonnal abba is hagyta. Kezembe nyomta a levelet, miszerint nekem hivatalos kérésre nekem Bécs városába kell mennem. A levél szerint ő királyi felsége Erzsébet császár-királyné hivat engem, mert nagy esélyem nyílik az ő első számú felolvasónőjének posztjára.

Két napom volt az indulásra összesen, meghagyták, hogy királyné által oly kedvesnek tartott díszmagyaros viseletben érkezzem, s nekem olyanom nem volt. Féltékenységtől tomboló húgomét kaptam kölcsönbe, megígérvén, hogy első keresetemből megtérítem a kölcsönbe kapott ruhadarabot. Másra nem emlékszem, mit hogy intéztünk apámmal, mert egész idő alatt megrészegült képzelgések öntöttek el, magam se hittem egészen, hogy igaz-e ami velem történik. Az úton száraz kekszet leszámítva semmit se ettem, gyakorta hánytam, Győr határában már kivoltam egészen. Sosem utaztam ilyen hosszan kocsin, s rettenetes állapotba érkeztem meg.

Bécsben a Lindwurm strasse 18-alá vitt a kocsi, s ahogy én kiszálltam rögtön megláttam az én szőrös öreg medvémet Deákot.

– Szervusz Ida! – mondta ezt valami olyan mély gyöngédséggel a hangjában, hogy én úgy éreztem amíg ez az ember énvelem jót tesz, semmi bántódásom nem esik majd.

– Szervusz – mondtam én, és nyakába borulva csókoltam ahogy csak értem.

Bárhogy próbáltam belőle kiszedni, hogy miként kerültem én a királyné látóterébe, csak mind azt felelte, hogy nem kell tudnod arról, hogy a sors hogy s mint választott, a lényeg, hogy te vagy akit.

Hát így lettem én társalkodónő Bécsben. Én, Ferenczy Ida, a poros Kecskemét unott kis macskája. Így szolgtáltam én egy asszonyt, aki szobor szépségével ámulatba ejtett rögtön az első perben, akit ápoltam és csókoltam, aki a karjaimban halt meg, és akinek emlékével élek azóta is, már több mint 30 esztendeje, és akit csak mások úgy hívnak gyarkan, hogy Sissi.