Jelige: Sáfrány – Kárhozat

Napok óta forró vízben fürdök. Fázom. Hideg a lábam, a kezem, s meglehet a szívem is. Van egy nagy dézsám, azt használom. Hátul a fészerben találtam, amikor idejöttem. Előttem egy különös alak lakott itt. Keveset járt le a hegyről a faluba. A környék vadjaira lövöldözött inkább, és a hóból olvasztott magának vizet. Amolyan rossz arcú fickó volt, bozontos szakállal, az a fajta, aki nem szívesen beszél senkivel. Jurij Belinszkij szerint valamikor tanár volt a nyesdericei iskolában. Vaszilijnek hívták. Vaszilij aztán egy nap eltűnt, köddé vált, senki sem tudta hová lett. Az öreg Jurij szerint megőrült a magánytól.

Ma este különösen jól esik a forró vízben ücsörögnöm. Napok óta havazik odakint. Itt fent a hegyen, akár -20 fok is lehet. Engem ez egyáltalán nem zavar, megszerettem a hideget. Olyan lettem mint az apám, aki folyton azt hangoztatta, hogy legszívesebben felülne a transzszibériai expresszre, és meg se állna a végtelen, hófödte sztyeppékig.

„Tudod kislányom, hiába odakint a fagy, ha idebent – ilyenkor látványosan megveregette a mellkasát – a magasba csapnak a lángok”. Ez volt a kedvenc mondása, esténként mindig ezt hajtogatta. Apám költő volt, amúgy meg kőműves. Szerette a cement és a víz bugyborékoló találkozását, a malter hideg, pépes állagát, ahogy ráérősen szétterült a földön. Közben folyton verseket költött, ott bent a fejében. Aztán, aki kérte, annak pár sort belekarcolt a költeményéből a még friss, süppedős betonba még mielőtt az megkötött volna.

Apám rajongásig szeretett engem, pedig fura gyerek voltam. Már akkor sem bírtam elviselni, ha túlságosan szerettek. Egy idő után megcsömörlöttem tőle, sőt fizikai tüneteket is produkáltam. Émelyegtem, öklendeztem, máskor meg asztmatikus rohamaim lettek. Anyám évekig cipelt orvosról orvosra, hogy megállapítsák mi bajom, de senki sem tudta megmondani. Sarjadó kamaszként tudatosodott csak bennem, hogy a tüneteimet valószínűleg az okozhatja, hogy képtelen vagyok elviselni apám fojtogató ragaszkodását. Folyton a közelembe furakodott, mindenkitől meg akart védeni, csak önmagától nem tudott. Néha úgy éreztem belehalok. Leléptem. Apám szinte belepusztult, én meg újjászülettem. Elmúltak a fulladásos rohamaim, a görcseim.

Szeretem ezt a faházat, itt végre egyedül lehetek. A fal gerendái szorosan kapaszkodnak egymásba, nem is gondolná az ember, hogy mennyire bent tartják a meleget. Jurij Belinszkij hetente jön fel a faluból, hogy tűzrevalót vágjon nekem. Mindig írok egy listát, hogy mire van szükségem, és kitűzöm a ház oldalára. Az öreg legközelebb felhozza, leteszi az ajtóm elé, a pénzt meg zsebre dugja. Aztán hátramegy a fészerbe tüzelőt aprítani. Sosem látom, csak hallom, ahogy a fejszéjével ütemesen csapkodja a farönköket. Néha káromkodik közben, néha meg énekel.

Az ágyam az ablakkal szemben van, tele mindenféle színes gyapjútakaróval. Szeretek csak úgy gubbasztani rajta, nézni az ablakon túli, ártatlannak tűnő világot. Bentről még a fenyvesek méregzöld koszorúja is barátságosnak tűnik. Az ágyam felett egy régimódi festett ikon lóg. A közepén Jézus áll fehér lepelben, éppen áldásra emeli a kezét. Időnként farkasszemet nézek vele, hátha megharagudna rám végre a bűneimért vagy legalább a homlokát megráncolná, de nem történik az égvilágon semmi. Azt hiszem nem is lehetne ez másképp, hiszen Jézus itt az idegenben is csak az, aki otthon volt. Nem tesz mást csak szeret, egyszerűen, éppen úgy, ahogy másokat is. Nem vagyok igazán hívő, templomba se nagyon jártam soha, mégis megnyugtat a jelenléte az ágyam felett.

Van egy régi nyírfaasztalom, ha megérintem sima barázdáin észrevétlenül szaladnak át az ujjaim. Odatoltam az ablakhoz, hogy rásüssön a fény. Reggelente leülök mellé, hogy kiírjak magamból mindent, hátha úgy könnyebb lenne. De eddig semmit sem vetettem papírra, csak az asztal tetejére karcoltam pár szót, mint annak idején apám a verseit az aszfaltba.

A víz még mindig forró, a kályhán melegítettem. Már nem fázom annyira, lassan enged a feszültség, a testemet átjárja a meleg. Lemerítem a kezemet, az ujjaimmal könnyedén fodrozom a vizet. A gyertya fénye pislákol az asztalon, talán a gőz az oka. Jobban vagyok. Lehet, hogy nemsokára hazamehetek.

Apámra keveset gondolok, de rád annál többet, Egy ideje már nem öklendezem, és légszomjam sincs ha eszembe jutsz. Túl messzire kellett jönnöm ehhez, túlságosan messzire. Emlékszem mennyire megijedtél, amikor elkezdődtek nálam a fulladásos rohamok. Mindenáron mentőt akartál hívni, de nem engedtem. Nyugtatgatni próbáltál, ölelgetni, babusgatni, de én ellöktelek. Felugrottam az asztaltól, és kiviharzottam az utcára. A kávézó nehéz üvegajtaja hangosan csapódott be utánam. Egy pillanatra hátranéztem, láttam a rémületet az arcodon. Visszakaptam a fejem, tudtam, hogy minden kezdődik előröl. Szólnom kellett volna akkor, hogy hagyj nekem egy kis levegőt, mégsem tettem. Te erősödtél, én gyengültem. Nélkülem nem léteztél, én tápláltalak magamból. Mindenhová jöttél velem, minden percben rám húztad a szereteted kényszerzubbonyát, pontosan ugyanúgy, mint ahogyan az apám tette éveken át. Elmenekülhettem volna már az elején, de elhitettem magammal, hogy ez más, majd megváltozik, vagy inkább én változom meg. Próbáltam arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok amiért ennyire rajongsz értem, de az érzés idegen volt.

Ha a közelembe jöttél émelyegni kezdtem, ha megérintettél kirázott a hideg. Ugyanakkor mélyen, belül szerettelek, mint ahogy régen az apámat is. Minden nappal gyengébb lettem, te pedig erősebb.

Odakint már teljesen besötétedett. A fejem a dézsa szélére hajtom, a plafont bámulom. A gyertya fénye feketén nyújtózkodik egyre feljebb a falon. Könnyűnek érzem magam, mintha a testem lassan feloldódna a vízben, és eggyé válna a mindenséggel. Azt hiszem valami ilyesmi lehet a nirvána is.

Kint hirtelen feltámad a szél, zörgeti az ablakot. Összerezzenek. Be kellene fejeznem a fürdést, még mielőtt rám borul a sötétség. Két szál gyufám maradt, ki kell tartania holnapig.

„Nem hagyhatsz el baby, nem mehetsz el!” – kántáltad a fülembe vagy százszor azon az utolsó éjszakán. Olyan erősen szorítottál magadhoz, mintha attól féltél volna, hogy elszököm. Már mozdulni se tudtam, az izmaim görcsösen harcoltak a tehetetlenséggel szemben. A tüdőm kicsire zsugorodott, az utolsó levegőcseppek is kipréselődtek belőle. Levegő után kapkodtam. Az erek kidagadtak a nyakamon, fulladoztam.

– El akarok menni, engedj el! – hörögtem, de nem eresztettél.

– Nélküled nem létezhetek! – vinnyogtad a fülembe.

Az éjjeli lámpa fehér porcelán testéről a kezemre freccsent a véred. A karod elernyedt, a fejed hátracsuklott az ütéstől. Felüvöltöttél. A testemben hirtelen örvényleni kezdett a vér, minden szívdobbanással egyre erősebben, egyre feszítőbben. Úgy éreztem menten szétszakad a vénám, és mindent beborít a vérem. Ismeretlen helyre tévedtem önmagamban, hirtelen megijedtem attól, hogy mire vagyok képes. Felpattantam, és kirohantam az éjszakába.

A víz már langyos, kezdek újra fázni. Kikászálódom a dézsából, a padló hideg. Gyorsan rádobok egy rongyot. Megtörölközöm, aztán bevackolom magam a színes gyapjútakarók közé. Elfújom a gyertyát. Szerencse, hogy anyám erről a vidékről származik, még ha sosem hozott is el ide. Azt mondta Jurij Belinszkij jó ember, nem kérdez semmit, csak segít. Anyámtól tudom azt is, hogy élsz és nem jelentettél fel.

Nehéz fejjel ébredek. Az ablaküveg jégvirágain, mint áttetsző, finom csipkén átsejlik a fény. Friss levegőre vágyom. Csizmát húzok, kabátot veszek. A kulcs rozsdás, nehezen fordul a zárban. Kilépek, a hideg azonnal mellbe vág. Az arcomon megfeszülnek az apró izmok. Elindulok a fészer felé, szinte térdig süppedek a hóban. Semmi zaj, csak a hó recseg-ropog a talpam alatt. Néhány percre megállok. Már nem tudom, hogy mi az idegenebb számomra, a fenyvesek méregzöld koszorúja a távolban vagy a mostani énem a régihez képest. Valami furcsa zajt hallok a fészer felől, arra fordulok. Abban a pillanatban súlyos ütést érzek a tarkómon. Megtántorodom. A bozontos szakállú elém ugrik, és újból lesújt rám a husánggal. Elvágódom.

– Rohadt ribanc! – kiabál torkaszakadtából. – Régóta figyellek, tudom, hogy az ördög küldött ide.

Az arcom belesüpped a hóba. Érzem, ahogy a fülem mögül lecsurog a vér végig a nyakamon, aztán pirosra festi mellettem a havat.

– Vaszilij! Mit csinálsz? – hallom a távolból Jurij Belinszkij hangját. – Azonnal tedd le azt a husángot! – üvölt rá. Lövés dördül. Vaszilij mellém zuhan.

Oldalra fordítom a fejem. A ház ajtaja még nyitva van. A napfény besüt rajta, éppen a festett ikonra a szemközti falon. Jézus még mindig ott áll fehér lepelben a közepén, és áldásra emeli a kezét. Ránézek, s egy pillanatra úgy tűnik, hogy rám mosolyog. Azt hiszem feloldozott.