Jelige: PETRAVERA – A KISDOBOS

Robi kint ált a tábla mellett, szemben az osztállyal, és zokogott. Elkeseredetten sírt, úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak. A könnyei ömlöttek, a mellkasa fel-alá rázkódott, már-már a hisztéria határán imbolygott. Mellette állt az ofő, a Marika néni, és osztotta szegény gyereket.

A Marika néni mint rajparancsnok osztotta a Robit, mert éppen rajgyűlés volt, az Úttörőavatás után. Rajparancsnokként Marika nénin is fehér blúz, a nyakában pedig piros nyakkendő volt, még a sípot is viselte, a fonott, vörös síptartó zsinór ott lifegett a cicije alatt.

Megmondom a frankót, én már egyetlen szavára se emlékszem az ofőnek, hogy mivel oltogatta szegény Robit, biztos okosította, hogy szégyellje magát, mert egész évben rosszul viselte magát, sorra szerezte a fekete nyakkendőcskéket, amit a falújságra akasztott táblázaton vezetett a Marika néni, bezzeg a piros nyakkendőcskéket meg nem gyűjtötte olyan szorgalmasan, így aztán, az osztály, meg a Marika néni szégyenére nem léphet az úttörők közé, nem kaphatja meg a piros nyakkendőt, meg az új, piros zsinóros sípot, az öve is marad a régi. Nem juthat el Csillebércre, meg Zánkára se. Nem mondják majd neki, hogy Pajtás, ő meg nem mondhatja, hogy: Előre! Nem kell megtanulnia az úttörő tizenkét pontját, ami a tagkönyv végébe van beleírva, és éppen hat ponttal több, mint a Kisdobosok okossága. Tagkönyvet se kap. Meg effélék.

Az osztály hallgatagon bámulta a jelenetet, én nem tudom, ki mit gondolt, hogy ki sajnálta a Robikát, kinek volt tök mindegy az egész, és ki érezte úgy, hogy tényleg, ez a Robi gyerek megérdemli amit kap, mert slendrián volt egész évben, ráadásul szégyent hozott a Móricz Zsigmond rajra, pontosabban a negyedik cé osztályra.

Csak a magam nevében beszélhetek tehát, nos, én fel voltam háborodva! Markolnom kellett a pad szélét, teljes erőmből, hogy fel ne pattanjak, és oda ne kiabáljak az ofőnek valami cifrát. (Akit különben csíptem, sőt, talán szerelmes is voltam bele, mert olyan kis formás feneke volt, az orra fitos, és a cicije, a kis cicije kézbeillő és hegyes. Ezt onnan tudtuk, mi fiúk, mert azokban a daliás nyolcvanas években a melltartó még nem volt olyan nagy divat, és úgy tűnik, a Marika néni se kedvelte). Szóval, egyébként semmi bajom se volt az ofővel, sőt, ám akkor baromira berágtam rá. És nem azért, mert a Robikával olyan nagy barik lettünk volna, nem.

Ez a bizonyos megbeszélés már az avatás után volt, a termünkben. A Robikán ott volt a fehér ing, de a kék nyakkendő már, a piros meg még nem lehetett rajta. Csupasznak nézett ki, nagyon csupasznak. Az ünnepség alatt, lent az udvaron viszont még ott lógott a kék nyakkendő Robikán, amint állt az emelvény szélén, és boldogan, teljes erejéből ütötte a dobot. Merthogy Robi zeneiskolába járt, és az egyetlen fiú volt az osztályban, aki tudott és szeretett is énekelni, meg zenélni. Felvetett fejjel állt ott Robi, a szemüvege villogott a napban, szőke loboncába bele-belekapott a szellő. Ott volt a hasán a nagy dob, a vállán átvetett szíjon, és verte veszettül. Jeleztek neki, álljon le, akkor a Bezzeg tanár úr, a iskola úttörővezetője elordította magát: „722. számú Dózsa György úttörőcsapat vigyázz! Fogadás jobbról! Zászlónak tisztelegj!” Kezdett bevonulni a zászló, a Sági Zoli vitte, egy jó tanuló, jó sportoló srác, asszem atléta volt. Ketten kísérték, közben Robi újra elkezdte verni a dobot. Jól verte, erősen, de érzéssel, soha nem tévesztett ütemet. Pergett a dob, és közben kötögették a végzős negyedikesekre a piros nyakkendőket az ifivezetők, meg volt egy ruszki tiszt is, baromi nagy tányérsapkával, röhögtünk is rajta. A kitüntetéseitől majdnem orra bukott, de lehet, csak az igazgatói irodában túl sok feles csúszott le a Bakó diri kisüstijéből. Pergett a dob, vidámak voltunk, hát hogyne, mindjárt itt a vakáció, úttörők lettünk, és együtt kiabáltuk az esküt, a jobb kezünk felemelve, ahogy kell. Viola olvasta, kipirult arccal folyton rám nézett egy-egy sor után, én meg mondtam utána, marhára izgultam, el ne rontsam.

„Én, Vámos Gábor a Magyar Népköztársaság ifjú úttörője, csapatom zászlaja és úttörőtársaim előtt fogadom: az úttörőélet törvényét minden körülmények között megtartom, csapatom jó hírnevét megőrzöm, tetteimmel szocialista hazámat, a dolgozó népet szolgálom!”

A Robi tehát megtette kötelességét, ahogy minden ünnepségen, már második óta. Ő volt az iskola dobosa. És akkor, azon a rohadt napon, amikor az összes kedves, drága, rajparancsnoknak maszkírozott tanárunk tudta, hogy a Robika nyakába nem kerül piros nyakkendő, sőt, még jól meg is szégyenítik a srácot, azért azt elvárták tőle, hogy doboljon.

Ezért a sunyi aljasság miatt voltam olyan pipa. persze nem mertem szólni. Talán féltettem azt a piros műselyem rongyot a nyakamban, nem tudom. Villogó szemmel fixíroztam az ofőt, de nem szóltam. Talán akkor, ott csalódtam először önmagamban. Marha gyávának éreztem magam.

Nem véletlen hát, hogy ennyire megragadt bennem ez a történet, ami nem is az enyém, igazából a Robié. Pontosabban... Pontosabban azt hittem, az övé, hogy ez fontos neki, aztán egyszer, egy húsz évvel későbbi osztálytalálkozón kiderült, nem is emlékszik az egész dologra. Fennhangon elmeséltem a sztorit a többiek előtt, a Marika néni is ott volt, nem emlékezett rá senki, Marika néni kissé kényelmetlenül fészkelődött a szembesítés miatt (már ittam pár rövidet, arra sört, hát könnyen ment a beszéd), de ő sem emlékezett (na persze, megértem), de amin teljesen kiakadtam, a Robi sem emlékezett rá.

Már kezdtem azt hinni, begolyóztam, hogy csak álmodtam ezt az egészet, amikor odasimult mellém Viola, belémkarolt, és azt mondta, hogy ő emlékszik rá, hát persze, de arra is, hogy aztán, októberben, vagy novemberben, nem tudja pontosan, de a Robi is megkapta a nyakkendőjét. Na, erre meg én nem emlékeztem.

Megnyugodtam, és nyomtam egy hálapuszit Viola arcára. Ő elpirult, és megkérdezte, hogy tudom -e, mennyire szerelmes volt belém ötödikben. Én persze nem tudtam. Én a Zsófiba voltam szerelmes, aki rám se hederített.

Akkor töltöttem egy italt Violának, és megkérdeztem, szingli-e éppen, mert én az vagyok. Viola elpirult, és azt felelte, igen. Micsoda mázli, mondtam erre, és töltöttem mindkettőnknek még egyet, aztán még egyet.

Aznap este igen jól mulattunk mi ketten.