Az égő sün

– Szóval most itt dolgozol?

Az idősödő, szemüveges férfiarcban van valami kínos, ahogy megpróbálja barátságos érdeklődésnek álcázni a kitörni készülő haragot. Nem mintha nem tartaná teljesen indokoltnak a csalódott dühöt, amit a másik, jóval fiatalabb férfi kelt benne, csak tudja: ha nyíltan kimutatná, az olaj lenne a tűzre. Holott gyanítja, hogy a másik mindezt csak az ő bosszantására csinálja, hogy ez valami bosszúféle, hogy hiába a fennkölt és hangzatos érvek, amelyeket a másik hangoztatni szokott – az idősebb férfi szerint mindez csak afféle kamaszos hőzöngés, amivel a sunyi bosszúállás takarózik. De vajon kin akar bosszút állni a fia? Az apa homályosan úgy sejti, ő a fia számára mindössze egy jelkép, valamiféle sakkfigura abban a játszmában, amit az az ellenség – a felnőttek, a normálisak világa – ellen folytat. Azért is pereg le minden érve róla, mert nem a szomorú, idősödő embert látja benne, csak ezt a sakkfigurát, az ellenfél, meglehet, legveszedelmesebb bábuját.

Régebben – igen, amikor ez az egész elkezdődött – még nem tudott ilyen jól uralkodni magán. Akkor még ordítva, félig sírva követelte, hogy a fia árulja el végre, mit követett ő el ellene, hogy ezt érdemli tőle. Nem szóltam egy árva szót sem, amikor iskolát váltottál, kifizettem azt a méregdrága nyelvtábort Korzikán, támogattalak anyagilag, hogy nyugodtan elvégezhesd az egyetemet…  Lakást vettem neked, tudod, másnak mennyit kell gürcölnie egy ilyen lakásért? Mit vétettem én, miért csinálod ezt velem? A fia ilyenkor elviselhetetlen, szelíd diadallal mosolygott, mint aki végre kiugrasztotta a nyulat a bokorból: az apja félreérti a helyzetet, mondta, ennek az egésznek semmi köze hozzád, én csak szeretném a saját életemet élni, a legjobb meggyőződésem szerint. Vagy közölte: ő is nagyon jól tudja, hogy kivételezett helyzetben van, és éppenséggel ezt szeretné ellensúlyozni, szeretné leróni az adósságát a szegények, a társadalom peremére szorultak felé. Ha az volt a célja, hogy őt végképp kihozza a sodrából, akkor sikerült neki: a fia, vágta oda, nem holmi peremre szorultaknak tartozik, hanem nekik, a szüleinek, ők dolgoztak látástól vakulásig, hogy taníttassák és lakást vegyenek neki, nekik tartozna azzal, hogy most, felnőttként, keres valami tisztességes állást, hiszen az esze és a képzettsége megvan hozzá. De mintha a falnak beszélt volna!

Keskeny kis téren állnak, nem messze a metrómegállótól, körülöttük robajlik a forgalom, havas eső szemerkél, a nedves járdán sápadt lilán fénylik a McDonald’s reklámjának elmosódott tükörképe. A fia elfordul tőle, a könyveket kezdi visszarakosgatni a ládákba, hogy el ne ázzanak, a ládákat sorra beemeli a könyves szekérbe. Addig is, amíg a fia végez, az idősödő férfi a könyvsorokat nézegeti. Úristen, miféle könyvek! Negyven-ötven éve, gyerekkorában látott efféléket a szülei ismerőseinek a könyvespolcán: Aranyecset, A mantovai herceg muzsikusa, A szerelem iskolája, Sellő a pecsétgyűrűn… Biztosan mostanában halnak meg sorra azok az emberek, akiknek efféle kötetekből állt a könyvtára, és ez itt az ő hagyatékuk, amitől az utódok szabadulni akartak… Átvillan az agyán, hogy talán segíthetne a fiának beemelni a szekérbe a ládákat, tesz is feléje egy tétova mozdulatot, de aztán látja, hogy a fia egy vevővel tárgyal: baseballsapkás, alacsony fiú, furcsa hangon magyaráz valamit, talán farkastorka van. A fia szemlátomást érti, mit mond, keresgél a könyvek között, úgy látszik, félretett neki valamit, ahá, egy ütött-kopott Stanislav Lem-kötetet, a baseballsapkás, úgy látszik, lelkes sci-fi-fogyasztó. Most a vedlett dzsekije zsebében kotorászik, kárvallottan bámulja a tenyerében azt a néhány pénzdarabot, amit sikerült előkotornia, a fia firkál valamit a jegyzettömbjére, a baseballsapkás kezébe nyomja a blokkot, a pénzt belecsúsztatja a perselybe, a baseballsapkás farkasnevetéssel örvendezik a könyvének, ugrándozva indul a metrólejárat felé. A fia most a saját pénztárcájából kotor elő egy kétszázast, azt is beleejti a perselybe. Aztán odafordul hozzá:
– Anya hogy van?

Aggódik érted, szeretné felelni neki, pedig tudod, hogy az aggodalom árt a szívének... És még szívesen hozzátenne valami csípőset, arról, hogy miféle emberszeretet az, amelyet vadidegenekre pazarolnak, az ilyen baseballsapkásokra, az aluljáróban saját mocskukban fetrengő drogosokra, egyáltalán mindenkire, csak azokra nem, akik a legközelebb állnak hozzánk, akiknek a legtöbb hálával tartoznánk… De tudja, hogy ezzel sem menne semmire, csak alkalmat adna a fiának egy újabb fölényes erkölcsi kioktatásra, így csak annyit mond:

– Még egy kicsit köhög… de láza már nincsen. És szeretne látni! – teszi hozzá nyomatékosan, pedig megfogadta, hogy többé nem próbál a fia lelkiismeretére hatni. És még abban sem biztos, hogy igazat mond: a felesége mostanában már inkább fél a fiuk látogatásaitól, mert tudja, hogy őt mennyire kihozzák a sodrából, pedig egy ideje nincs rendben a vérnyomása… A fia szórakozottan bólint, most nem ér rá, mondja, helyettesítenie kell egy kollégáját, de azért majd valamikor…

A havas eső most már istenigazában rákezdte, a szél mintha láthatatlan tűket vagdosna az arcába, egyik marékkal a másik után. A fia éppen egy ősz, kopottas külsejű férfival beszélget, a férfi gőgös, szakállas arcéle valamelyik ógörög filozófuséra vagy államférfiéra emlékeztet, akinek a mellszobrát még a gimnáziumi tankönyvben látta, farmert és kockás kiskabátot visel, meg vedlett tornacipőt, ebben a hidegben, és A szerelem iskoláját szeretné megvenni. Ahogy nézi a fiát, amint a polcon keresgél, rádöbben, hogy rajta is csak kiskabát van: vajon hová lett a télikabátja? Biztosan odaadta valakinek. A szakállas, kopott aktatáskájában A szerelem iskolájával megindul a metrólejárat felé, a fia nekifog, hogy a maradék könyveket is berakja a polcról az utolsó dobozba.

– Mára végeztél? – kérdi az apja, és utálkozva érzékeli, milyen alázatos, már-már esdeklő a hangja. – Nincs kedved most hazajönni velem? Jól átfázhattál… otthon anyád csinálna neked egy meleg teát… szerintem főzött is valamit! – teszi hozzá. Azt nem meri megkérdezni, hogy: eszel te rendesen? És vajon fizeti-e a fűtésszámlákat, töpreng kétségbeesetten, az is lehet, hogy hideg van nála, hogy kikapcsolták a fűtést… Ahhoz túlságosan gőgös a fia, hogy pénzt kérjen tőle, pedig adna neki, hol van az már, amikor első indulatában azzal zavarta el otthonról, hogy: akkor csak boldogulj magad! Ha legalább most hazajönne, ha egy-két napig ott maradna a régi szobájában, a jól fűtött lakásban, és ő látná, hogy nincsen semmi baja…

De a fia csak a fejét rázza: ma estére már elígérkezett valahová. Igen, egy barátjához…

– Hát akkor szervusz… – A férfi elindul a villamosmegálló felé, és közben azon töpreng, vajon annál a bizonyos barátnál legalább meleg van-e. A zsúfolt villamoson nincs ülőhely, megpróbál megkapaszkodni az ide-oda csúszkáló fogantyúban. Ahogy a villamos zörögve kanyarodik, egy irhabundás váll fölött még látni véli, ahogy a fia behajtja a könyves szekér ajtaját, és bekattintja rajta a lakatot.

A ház, ahol ez a Krisz nevű barátja lakik, fönt van a Sashegyen, Ábel arra gondol, ha az apja megkérdezte volna, hol lakik ez a bizonyos barát, biztosan megörül, hogy egy ilyen „jó környéken”, és nem, mondjuk, a nyolcadik kerületben vagy valahol Kőbányán. Annak még jobban megörült volna, ha megtudja, hogy ez a bizonyos Krisz lány: akkor nyilván azt képzeli, vacsorával várja őt, és hogy biztosan hozzá akar menni feleségül. Ezen elmosolyodik: megpróbálja elképzelni Kriszt, amint fodros köténykében tüsténkedik a konyhában, de nem megy: amióta ismeri, talán egyszer ha látta szoknyában, még a nyáron, valami bokáig érő, nagy virágos holmiban. Krisz később elmagyarázta, hogy az még egy előző korszakához tartozott, amelyet azóta meghaladott. Ábel természetesen helyeselt, mi mást is tehetett volna, bár élénken emlékezett rá, milyen tisztán rajzolódott ki Krisz kemény, hegyes kis melle a fekete felső alatt, ugyanakkor szégyellte is, hogy milyen gyakran eszébe jut ez az emlék, mintha ezzel megsértené Krisz autonómiáját, képzelete erőszakot tenne rajta, amikor szoknyában és abban a bizonyos fekete felsőben képzeli maga elé… Azóta Krisz kizárólag farmert vagy fekete macskanadrágot visel, és bő pulóvereket, szép időben pedig bő, kockás inget, amiben úgy fest, mint egy kisfiú. Krisz azt állítja, mostanában gyakran megfordul a fejében: lehet, hogy ő valójában női testbe született férfi? Kamaszkorában, amikor sorra olvasta a klasszikusokat, mindig is a férfi főhőssel azonosult: meg sem fordult a fejében, hogy Renanné vagy Szonyecska bőrébe próbáljon belebújni Julien Sorelé vagy Raszkolnyikové helyett. Mostanában már nem olvas ilyeneket: felháborítja, ahogy ezek a könyvek a nőket ábrázolják.

Ábel elképzeli, mit szólna hozzá az apja, ha megpróbálná elmagyarázni neki, hogy Krisz bizonyos értelemben lány ugyan, de nem úgy, ahogy az apja gondolja: szinte látja maga előtt az apja arcát, először a túljátszott értetlenkedést, aztán azt az önelégült, primitív, elviselhetetlenül fölényes gúnymosolyt, amivel az apja az efféle, szerinte „nem normális” dolgokra szokott reagálni Legjobb esetben is csak legyintene: elkényeztetett kis liba lehet, aki nem tud már mit kitalálni jó dolgában. Majd megjön az esze, ha szült egy-két gyereket… Ábel ebben erősen kételkedik.

Már az sem volt mindennapi, ahogy megismerkedtek, abban már benne volt a lány egész személyisége: Ábel szemtanúja volt, amint Krisz közbelépett, amikor egy ember verte a kutyáját. Ábel éppen hazafelé tartott, és amikor átvágott a parkon, már messziről meglátta a gyepen át loholó fehér-fekete foltos kutyát, és hallotta a kiabálást: Maxi! Mit mondtam neked? Azt mondtam, idejössz! A kutya a kiáltásra kelletlenül megállt, és lassan somfordálni kezdett visszafelé, közben hátra-hátratekintgetett egy pórázon vezetett öreg, kövér tacskóra: nyilván barátkozni szeretett volna vele. A foltos kutya gazdája, nagydarab, kopaszra nyírt, tetovált óriás, amikor odaért hozzá, még mindig „Mit mondtam?”-ot üvöltve a póráz szíjával rávágott a lábához kushadó állatra. Ábel utálkozva nézte, mindig is felháborította a kegyetlenség minden formája, de tudta, hogy reménytelen lenne közbeavatkoznia. Amikor a kopasz óriás másodszor is ütésre emelte a pórázt, aprócska, vékony kis alak bukkant föl mellette a semmiből, és megérintette a karját. Az óriás álmélkodva odafordult, Ábel biztos volt benne, hogy most mindjárt a közbeavatkozóra is rávág a pórázzal, még az is lehet, hogy ízzé-porrá morzsolja, de a vékony kis alak szemlátomást nem ijedt meg tőle, nyugodtan magyarázott neki valamit, mire a kopasz, csodák csodája, leeresztette ütésre emelt karját, felcsatolta a kutyára a pórázt, és elindult vele kifelé a parkból. A vékony kis figura is elindult az ellenkező irányba, történetesen éppen arrafelé, ahol Ábel bámészkodott. Ezt hogy csináltad, öcsi?, kérdezte tőle Ábel, amikor mellé ért. A rövidre nyírt hajú, karcsú kis alak ráemelte nagy kék szemét, Ábel pedig döbbenten állapította meg: hiszen ez lány!

Egy lánynak persze könnyű megszelídítenie egy ilyen vadembert, ugratta Ábel később, amikor beszélgetni kezdtek, de Krisz szigorúan nézett rá, és azt állította, ez a feltételezés sértő: sértő rá nézve, akiről feltételezi, hogy női mivoltát használta fel a cél érdekében, de sértő a kutya gazdájára, sőt általában az emberiségre nézve is, mert ezzel mintha azt mondaná, hogy az embereknél csak a legalantasabb ösztöneire hatva lehet eredményt elérni, mondhatni: az egyik primitív ösztönnel lehet kordában tartani a másikat, holott ő a kopasz óriás eszére és belátására apellált, amikor elmagyarázta neki, hogy az állatoknak is vannak jogaik, és ez a fajta bánásmód velük szemben is megengedhetetlen. A lényeg, magyarázta, hogy tartózkodjunk az indulatos megnyilvánulásoktól, mert azok a másikból is indulatokat váltanak ki, míg a higgadt és logikus érvelés meghökkenti és zavarba hozza őket. Először talán azzal vágnak vissza, hogy „Mi köze hozzá?” vagy „Törődjön a maga dolgával!”, de amikor látják, hogy ezzel nem sikerül őt elijeszteniük, akkor lassanként elveszítik a lábuk alól a talajt, zavartan kerülni kezdik a szemkontaktust, egyesek kínosan mosolyognak, mások riadtan keresik az arra járók pillantását, végül pedig sietősen odébbállnak. Krisznek ezzel a módszerrel sikerült már megszelídítenie kisgyerekét pofozó anyát, sőt hajléktalant vegzáló rendőrt is. Az egyetlen ember, akivel mindeddig nem boldogult, a tulajdon anyja, aki Krisz szerint „szélsőségesen indulatvezérelt személyiség”, és sehogyan sem fér a fejébe, hogy a lánya, akitől mindenki olyan sokat várt, aki summa cum laude diplomázott, miért egy állatmenhelyen dolgozik fillérekért. – Régebben néha kiültem a blockflötémmel a Duna-partra, és kiraktam magam mellé egy üres konzervdobozt, a járókelők meg dobtak bele… persze nem mindenki, de elég sokan. Csak aztán egyszer meglátott anyám egyik barátnője, és elmondta anyámnak, ő meg nagyon kiakadt… azon, hogy szerinte koldultam, és hiába próbáltam megmagyarázni neki, hogy én ilyenkor pontosan ugyanazt csinálom, mint azok a zenészek, akik színpadon vagy hangversenyen lépnek fel, és tiszteletdíjat kapnak, csak nekem nem kell terembért fizetnem… Na és ha történetesen koldulok, akkor mi van? Léteztek kolduló rendek is, a koldulás megítélése koronként és társadalmanként változik... de anyám képtelen racionálisan gondolkodni, szerintem föl sem fogta, mit mondok, csak sírt, és a kezét tördelte, hogy mit szólnak hozzá a barátnői… Sajnos menthetetlenül kispolgár – vonta le Krisz homlokát ráncolva a szomorú következtetést.

 Az állatkínzók, pofozkodó anyák és előítéletes rendőrök megszelídítéséhez szükséges indulatmentességet Krisznek a rendszeres meditáció segítségével sikerül elérnie. Ábel arra számított, hogy most is úgy találja majd, ahogy szokta, amikor benyit hozzá (Krisz soha nem zárta kulcsra a bejárati ajtót, a bezárt ajtó, magyarázta, kézzel fogható jele az emberek iránti bizalmatlanságnak, ami viszont a legrosszabbat hozza ki belőlük! De mit csinálsz, ha mégiscsak jön a betörő?, tamáskodott a kishitű Ábel. Mit, mit, hát elbeszélgetek vele!), arra számított, hogy ott ül majd fekete macskanadrágban és bő, kötött pulóverben a földre fektetett ágybetéten törökülésben, két tenyere a két térdén, a szeme csukva, az ajka hangtalanul mozog. De tévedett: a macskanadrág és a kitágult kötött pulóver stimmelt, de Krisz ezúttal nem az ágybetéten ült, hanem félig ülő, félig térdelő helyzetben egy alacsony, leselejtezett irodaszéken, amit egyszer egy lomtalanításból hozott magával, és vadul verte a laptopja billentyűzetét. Ábel halk köhécseléssel jelezte, hogy megérkezett, Krisz felkapta a fejét, az arca égett, a szeme alja duzzadt volt, mintha sírt volna… de nem, ilyesmit feltételezni Kriszről már-már szentségtörés. Az ajka reszketett, ahogy rekedten erőlködve valósággal Ábel arcába kiáltotta:

– Felgyújtottak egy sünt!

Ábel döbbenten áll. Ki, hogyan, mikor?, hebegi, Krisz nem válaszol, kattintgat valamit a gépén, aztán némán a képernyőre mutat, csakugyan, ott van a hír az egyik híroldalon, valaki felgyújtott egy sündisznót, a tettest elfogták. Szörnyű, rázza a fejét Ábel, még csak elképzelni is… És te, te mit írtál az előbb? Tüntetést szervezek a facebookon, sziszegi Krisz, az ilyesmit nem lehet csak úgy egyszerűen tudomásul venni! Meg kell mutatnunk… De mit? Hogy ez tűrhetetlen, hogy elítéljük! Ábelnek átfut a fején, hogy aki ilyet tesz, az ezzel feltehetőleg amúgy is tisztában van, csak éppen nem sokat törődik vele, de aztán nem mond semmit: nem szeretné Kriszt még jobban elkeseríteni.

– Menjünk azért? – kérdezi bizonytalanul. Krisz esetleg sértőnek találhatja, hogy Ábel feltételezi, ő nincs olyan állapotban… másfelől viszont azt is rossz néven veheti, hogy Ábel nincs tekintettel az őt ért traumára… mert hát ez trauma a javából, semmi kétség… és erőlteti ezt a látogatást. De Krisz már ki is kapcsolta a laptopot, épp rácsattantja a fedelét.

– Persze. Miért ne mennénk? – kérdi remegő szájjal, és végignéz magán. – Egy pillanat, csak húzok egy rendesebb nadrágot.

Az utca, ahol lassan, a házszámokat nézegetve haladnak, az egyik peremkerületben húzódik, és meglehetősen lerobbant állapotban van. A házak valaha jobb napokat láthattak, az ablakok fölött timpanonok és kőkoszorúk, kígyófürtökkel övezett szürke kőarcok pupillátlan szeme mered a járókelőkre, a falak régen talán sárgák vagy fehérek lehettek, de most sötétszürkék, majdnem feketék, mintha tűzvész vonult volna el itt. A kapualjakban csordulásig tömött szemeteskukák állnak, fiatal férfiak dőlnek a kapufélfának, többségük cigarettázik, nagyban tárgyalnak valamit, szőkére festett, testes nő vonul el mellettük fenségesen, gyerekkocsit tolva, vézna, szomorú szemű kislány igyekszik lépést tartani vele. Poros, satnya fák vegetálnak a kipufogógáztól szürke levegőben. Mindegy: azért mégiscsak utca, és a házak házak: akikhez igyekeznek, nemrégiben még az egyik város környéki erdőben laktak, deszkapalánkokból és hullámbádogból eszkábált fabódéban, amelyet nejlonlepedő védett az esőtől, a szabadban, téglákkal körülrakott tűzhelyen főztek, és a földre fektetett matracokon és rongycsomókon háltak. Kukázásból éltek, meg abból, hogy lomtalanításkor összegyűjtötték a még használható tárgyakat, és eladták pár forintért. Ábel gyakran meglátogatta őket odakinn, egy idő után jól kiismerte magát a szemetes erdei ösvények, elszórt sátrak, lompos, ijedős kutyák, lakott és elhagyatott deszkabódék között: néha vitt nekik otthonról valamilyen háztartási eszközt vagy lisztet, tejet és tojást, és Margit, az asszony remek palacsintát sütött neki a szabadtéri tűzhelyen. József, a férfi szenvedélyesen javított mindenféle kidobott holmit, egyszer, amikor Ábelnek megállt a karórája, (Na, adja csak ide…) félóra alatt megjavította, és diadalmas mosollyal nyújtotta át. Ábel szeretett elüldögélni náluk a lomtalanításból származó, lábatlan, csíkos fotelben. A leleményesség, amellyel a létfenntartás gondjait, a fűtést, a világítást és a főzést megoldották, ahogy minden szemétre dobott, ócska holmiból képesek voltak valami hasznavehetőt farigcsálni, gyerekkora kedves olvasmányára, a Robinsonra emlékeztette, és bár a kiserdő nem volt éppen lakatlan sziget, gyalog mindössze tíz percnyire volt a várostól, úgy érezte, az elszórtan álló sátrak és bódék lakóinak életében lehet valami a lakatlan szigeteken élő hajótöröttek szabadságából, valami, amit különben már sehol másutt nem lehet megtalálni. Ábelt megnyugtatta a gondolat, hogy akármi történne is vele – ha például nem tudná már fizetni a számláit –, akkor is meglenne valahogy, nem kellene az apjához fordulnia. Néha elképzelte a saját fabódéját, amelyhez egy fűvel félig benőtt ösvény vezetne, a habszivacs ágybetétet és a feltornyozott kartondobozokból összetákolt szekrényt, az eső hangját a hullámbádog tetőn, a fényszennyezéstől szürkés-rózsaszín égen homályosan kirajzolódó csillagokat, a csöndet. Krisz, amikor erről beszélt neki, először tiltakozott – ez csak afféle kispolgári romantika! –, de aztán elgondolkodva helyeselt: igen, úgy látszik, csakugyan ez az egyetlen megoldás, ki kell vonulni ebből a társadalomból, szabad emberek kis közösségeit kell létrehozni, ahonnét azután majd fokozatosan, előbb lassanként, aztán egyre gyorsabban szétterjed… mi is? Hát azt így konkrétan nem lehet megmondani, mindenesetre valami új és váratlan, valami tisztább… Egy időben kedves közös játékuk volt, hogy tervezgették, hogyan fest majd az a bizonyos erdei bódé, mi minden lesz, illetve nem lesz benne (Ábel nem mert rákérdezni, hogy vajon Krisz is közös bódéban gondolkodik-e, és ha igen, ez pontosan mit is jelent…). Egy vadetető mindenképpen lesz majd a bódé közvetlen közelében, döntötte el Krisz, és éjszakánként rájárnak majd a szarvasok… Ábel kételkedett ugyan abban, hogy lennének szarvasok a kiserdőben, de ezt nem említette, nem akarta Krisz kedvét elrontani. Azt is sokáig tervezgették, hogy valamikor meglátogatják Margitot és Józsefet a bódéban, de mindig közbejött valami, először Ábelnek kellett helyettesítenie egy kollégáját a könyves szekérnél, aztán Krisznek az állatmenhelyen, aztán Krisz belázasodott, és két hétig feküdt, aztán… aztán Ábelt egy napon azzal fogadták a kiserdőben, hogy a Egyesületnek sikerült lakást bérelnie számukra, és mivel elszállítandó holmijuk nemigen akadt, napokon belül be is költöztek.

Az utca sehogyan sem akart véget érni: a lerobbant, százéves házakat ugyancsak lerobbant, szürke panelkockák váltották fel, Ábel most már emlékezett rá, hogy Margiték említették: egy másfél szobás panelbe költöznek. Hideg-meleg folyóvíz! Távfűtés! Vécé benn, a lakásban! Szinte elképzelhetetlen fényűzés! Ábelnek úgy rémlett, Margit valami olyasmit is mondott, hogy a Egyesület tagjai azt ígérték, néhány bútordarabot is szereznek nekik innen-onnan, meg konyhai eszközöket… Hogy a rezsit ki fogja majd fizetni, arról Margiték nem beszéltek, Ábel csak reménykedett benne, hogy erre is találtak valamilyen megoldást.

– Százkettő! – szólalt meg Krisz, aki eszerint végig figyelte a házszámokat, amíg Ábel esze másutt járt. Nem, azt igazán nem lehet állítani, hogy a ház nagyon jó állapotban lenne: falfirkák, hámló vakolat… Viszont van kapucsengő. A sötét lépcsőházban átható szemétbűz vagy valami még rosszabb, Krisz önkéntelen grimaszt vág, elfintorítja az orrát, aztán rögtön el is szégyelli magát, komor, ünnepélyes arccal áll mellette, miközben ő többször egymás után megnyomja a liftgombot, mire felhangzik az ismerős, közeledő zúgás. A hatodikon szállnak ki: végigmennek a gangon, Krisz halálra vált arccal kapaszkodik a karjába (egyszer, egy gyönge pillanatában bevallotta, hogy tériszonya van). Ábel furcsa, meghatott gyöngédséget érez, aztán mindjárt el is szégyelli magát, amiért örül neki, hogy az erős és szigorú Krisz most rémültnek és támaszra szorulónak mutatkozik. De mindössze pár másodpercig tart az egész: még csöngetniük sem kell, Margit már az ajtóban várja őket, és szélesen mosolyog. Krisz úgy rántja ki a karját az övéből, mintha valami tilos és szégyenteljes cselekedeten kapták volna rajta. Margit mókás, kerek, sötét szeme végigsiklik rajtuk, felméri Kriszt, de csöppet sem barátságtalanul, inkább valami játékos gúnnyal néz kettejükre, biztosan olyanokat gondol… nem, Ábel nem akarja tudni, milyeneket. Krisz mereven, ünnepélyesen áll, mint aki vizsgázni készül. Már hogy is ne: most találkozik először személyesen az elnyomottak, az áldozatok társadalmának tagjaival, azokkal, akiknek helyzetükből kifolyólag a birtokukban van az igazság, és akikhez ő, kiváltságos szülők kiváltságos gyermeke csak saját elhatározásából, erkölcsi késztetésre csatlakozott: vajon elfogadják-e, felmentik-e kiváltságainak bűne alól? Margit szélesen mosolyog: Gyertek, gyertek, gyerekek, már nagyon vártunk benneteket! A többes szám mintha nem lenne egészen indokolt: a szobában, ahová Margit betereli őket, teljes hangerővel bömböl a tévé, József egy rozoga támlásszéken ül előtte, előre dőlve, hátra se néz, amikor belépnek, csak a kezét emeli fel, jelezve, hogy: mindjárt, még öt perc, és vége a meccsnek!

Margit leülteti őket a szoba sarkában egy öreg kanapéra, amelyből két helyen is kilóg a lószőr, Krisz mereven, egyenes háttal ül, mintha az iskolában lenne, valami régimódi, poroszos iskolában, maga elé néz, talán nem akarja látni a lakás többi részét. Nem is csoda: a komódon, a szakadt csipketerítőn félmeztelen táncosnő porcelánszobra, az egyik karja hiányzik, mellette egy pohárban csapzott művirág. Előttük, az asztalon műanyag tálban csipsz, két üveg kóla, az egyik már megkezdve, három homályos falú pohár, az egyik félig tele kólával, nyilván az Margité. Margit széles mosollyal, kínáló mozdulattal mutat az asztalra: Eszegessetek, gyerekek! Na mi az, csillagom, nem szereted a csipszet?, kérdi aggodalmasan, mert Krisz kivett egyet a tálcán tornyosuló csipszhalomból, de a keze megállt valahol félúton a tálca és a szája között a levegőben. Ábel kínosan feszeng: Krisz nagyon tudatosan étkezik, csipszet talán soha életében nem evett. Jaj, Istenem, nem volt időm sütni nektek, jaj, nagyon röstellem! Az az igazság, hogy amióta beköltöztünk, mi is csak ilyen bolti kajákat eszünk, nem tudom én kezelni ezt a sütőt, ami itten van. Margit odakinn nagyszerű palacsintát sütött! – próbálja Ábel menteni a helyzetet, Margit ellágyultan mosolyog: Igen, az Ábelka nagyon szerette a palacsintámat! Biztosan te is sokszor sütöl neki igaz?, néz bizalmasan Kriszre. Hazudj valamit!, fohászkodik magában Ábel rémülten, mert ha Krisz most elkezdi, hogy milyen igazságtalan elvárásokat támasztanak a nőkkel szemben egy ilyen patriarchális társadalomban… De nem kezdi el: Ábel döbbenten látja, hogy Krisz fülig pirul, és alig hallhatóan azt suttogja, hogy sajnos nem tud palacsintát sütni. Margit szelíd helytelenítéssel csóválja a fejét: egy nőnek muszáj tudni főzni, nem lehet mindig ezeket a bolti kajákat enni, mit csinálsz majd, ha gyereked lesz? Engem az öregem agyonütne, ha nem adnék neki mindennap meleg ételt… Ha akarod, szívesen megtanítalak sütni… még ráérsz megtanulni, olyan fiatal vagy, eddig biztosan iskolába jártál… Biztosan te is annyi iskolát végeztél, mint az Ábelka, ugye? Te is olyan tudományos dolgokat tanultál? Igen, biológia szakot végeztem…, dünnyögi Krisz lehajtott fejjel, mintha szégyellné. Az mit jelent, akkor mi vagy te mostan? Hát képzettségem szerint biológiatanár. Tanító néni!, visít fel Margit boldogan, Figyelj, Józsi, ez a kislány itt egy tanító néni! Anyukád biztosan nagyon büszke rád! Melyik iskolában tanítol? Semelyikben… egy állatmenhelyen dolgozom. Margit szigorú csodálkozással vonja össze a szemöldökét. Állatmenhelyen? Aztán mit csináltok azon a menhelyen? Hát mentjük a kóbor kutyákat meg a megunt húsvéti nyulakat… ilyesmik. És ezért pénzt is kaptok? Hát nem sokat. A kutyákat?, közben befejeződött a meccs, József is odalép hozzájuk, felpattint egy sörösdobozt, aligha az elsőt aznap. Azokat a ronda dögöket? Teliszarják a várost, némelyiket úgy kényezteti a hülye gazdája, mintha a kölyke lenne… Én, ha rajtam múlna, agyonlőném az összeset! Kértek sört?, néz rájuk, Krisz és Ábel egyszerre rázzák meg a fejüket. Ha nem, hát nem… több marad nekem!, kacsint rá Kriszre, aki kővé dermedt arccal mered rá. Ábel sejti, hogy a kutyákról szeretne mondani valamit, arról, hogy az állatoknak is vannak jogaik, és magában azért fohászkodik, hogy ne tegye: nem szeretné ezúttal József arcán viszontlátni az apja elviselhetetlenül fölényes, gúnyos mosolyát… Amikor félórával később elindulnak a lift felé, a gangra nyíló ablak virágos függönyén át még látja, amint a Margit-forma árny egy széket húz a tévé elé, a József-forma árnyé mellé, hogy most ketten nézzenek áhítatosan valamilyen sorozatot.

– Elkispolgáriasodtak! – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Krisz. Ábel a sötétben is látja, hogy reszket a szája. Már a Sashegyen járnak, mindjárt odaérnek a házhoz, ahol Krisz lakik. Krisz a hosszú utcán dacosan fölszegett állal, némán jött mellette, és már a buszon összeszorított szájjal meredt maga elé, Ábel nem merte megszólítani. Attól félt, Krisz most bizonyára neki tesz szemrehányást gondolatban, amiért ilyen helyzetbe hozta… Nagy megkönnyebbülés volt, hogy mégsem őt hibáztatja. – Visszailleszkedtek a társadalomba… Most már ők is rendes polgárnak érzik magukat, mert van lakásuk… Úristen, micsoda lakás! Láttad azokat a rémes művirágokat? Meg azt a szörnyű porcelán táncosnőt?

Ábel bólint. Igen, persze, látta… és nagyon sajnálja az egészet, sajnálja, hogy csalódást okozott Krisznek! Krisz nem felel, Ábel furcsa, csukladozó hangokat hall, ijedten megtorpan. Krisz tesz még egy lépést, aztán ő is megáll, és hátranéz, hogy miért maradt le mellőle. Ábel, mielőtt meggondolná, mit tesz, odalép hozzá, a lány fölé hajol, és döbbenten fürkészi a lány arcát:

– Krisz, te sírsz?

A lány nem felel, csak hevesen megrázza a fejét, a száját összeszorítja, a kézfejével dühösen elmázol egy könnycseppet a szeme sarkában. De hát… de hát látom, hogy valami bajod van! Semmi, hülyeség… mindjárt elmúlik. Krisz! Nem abban állapodtunk meg, hogy mi mindig őszinték leszünk egymáshoz? Ábel egy pillanatra elszégyelli magát, mert hát ő vajon mindig őszinte-e Kriszhez – vádlóan villan át az agyán a hosszú szoknyás, fekete felsős Krisz képe. De Krisz becsületes lelkére ez az érv, úgy látszik, komolyan hat. Pár pillanatig összeszorított szájjal töpreng, aztán: Jó, tényleg van valami…, dünnyögi. Még mindig a sün? Igen, az is… de nemcsak. Hanem? Krisz egy darabig hallgat. Az előbb, azoknál a Margitéknál… Ábelt elönti a bűntudat. Jaj, ne haragudj… nem kellett volna elvigyelek hozzájuk. Dehogyis, te nem tehetsz semmiről… Ez az egész az én hülyeségem. De mi? Krisz megint hallgat, összeszorított szájjal, kemény, dacos arccal, aztán: Na jó… Szóval amikor az a nő… az a Margit azt kérdezte, szoktam-e főzni neked, és hogy tudok-e palacsintát sütni, és én mondtam, hogy nem… szóval én akkor… tudom, hogy hülyeség meg minden, de én… szóval én szégyelltem magam! Egy pillanatra döbbent, szigorú arccal, összeráncolt homlokkal néz maga elé a sötétbe, mintha ott keresné a talány megfejtését, aztán elszántan folytatja. – És nem is csak az, hogy szégyelltem magam, nem az volt a legrosszabb… hanem hogy úgy éreztem… de ne nevess ki!… szóval mintha én valahogyan… micsoda hülyeség… mintha én nem lennék igazi! Nem az, hogy igazi nő, ez hülyeség, tudod, hogy erről mit gondolok… csak úgy egyáltalán, hogy valami baj van velem, mintha nem az lennék, akinek lennem kellene, vagy valami ilyen hülyeség… Te érted ezt? Te éreztél már ilyet?

Ábel elgondolkodva bólint. Hát persze! Ivászatba torkolló iskolai kirándulások bukkannak fel az emlékezetében, körbejáró pálinkásüvegek, miközben ő a körtől távol, józanul üldögél a hálóterem sarkában; nagy röhögésekkel kísért trágár történetek a lányokról, az osztálytársnőikről, akiknek ő a matekleckéjüket segített megírni, és legfeljebb egy hálás mosolyt kapott érte cserébe… Hiába undorodott ezektől a dolgoktól, amelyek a többiek, a „normálisak” számára természetesek voltak, a lelke mélyén ott kísértett a kínos gyanú, hogy nem azokból, hanem őbelőle hiányzik valami, hogy ő nem igazi… És aztán évekkel később az esküvői meghívók, meg az anyja célozgatásai, hogy mit hallott a fodrásznál, melyik volt osztálytársa milyen jó állást kapott… Igen, gyakran érzett valami hasonlót, mint amiről Krisz beszél, egészen addig, amíg Kriszt meg nem ismerte, de most…

– Segítenünk kell egymáson! – tör ki belőle rekedten. Legszívesebben azonnal visszaszívná, de boldog meghökkenéssel látja, hogy Krisz rábólint.

– Igen, segítenünk kell… Most legalább láttuk, milyen iszonyú erősen belevési a társadalom ezeket az előítéleteket az emberek agyába, még a miénkbe is, akik pedig tudatosan küzdünk ellenük… Igen, mindig figyelmeztetnünk kell egymást, ha ilyesmin kapjuk a másikat Na szia! – mondja váratlanul, mert közben a házuk elé értek. – Megyek, gyorsan megnézem, hányan ígérték meg, hogy eljönnek a tüntetésre!

Ahogy Ábel lefelé megy a kertes házakkal szegélyezett utcán, valami gömbölyű sötétség moccan meg az egyik kerítés tövében: egy sündisznó. Vajon Krisz örülne, ha elvinné neki? Ott legalább biztonságban lenne. Eszébe jut egy történet, amelyet még gyerekkorában olvasott, egy sündisznóról, amely az író ágya alatt telelt át, újságpapírból készített fészekben. Az állat fölé hajol, közben letekeri nyakáról a sálját: ebben viszi majd föl Krisznek a sünt. Megpróbálja megfogni, de csak egy tüskés gömböt lát, amelyhez sehol nem lehet hozzáférni: hát persze, sündisznó… Átfut az agyán, vajon nem ez a hozzáférhetetlenség ingerelte-e fel annyira azt a szörnyű embert, aki abban a bizonyos hírben szerepelt… aztán elhessegeti a gondolatot, visszatekeri a nyakára a sálját, és elindul a buszmegálló felé. Hirtelen ráébred, hogy éhes: reggel óta nem evett semmit. Megfordul a fejében, hogy talán mégis elmegy a szüleihez, ilyenkor még fönn vannak, nézik a tévét, de aztán ezt a gondolatot is elhessegeti. Úgy emlékszik, a sarkon van egy kisbolt, az talán még nyitva van ilyenkor, és csakugyan: az ajtaja világos, és nincs még kinn rajta a Zárva! tábla. Két zsemlét vesz magának, elég száraznak tűnnek, ahogy a fogóval belecsusszantja őket a papírzacskóba, de mindegy: az egyiket el is rágcsálja, mire a buszmegállóba ér.