Maradj meg magnak

Első olvasatra roppant szomorú és kiábrándító történet a Nobel-díjas John Maxwell Coetzee A barbárokra várva című könyve. Ugyanakkor pozitív üzenetet is hordoz, hiszen a főhős az utolsó pillanatig nem törik meg, hű marad a kanti erkölcsiséghez, az egyes szám első személyben megjelenített főbíró a mű során végig tudja, „mire képes”, miként „kell” cselekednie. Illetve egyféle fejlődésregényként is olvasható életútja, hiszen a történet elején, ha felháborítják is a törvénytelenségek, néha még szemet huny felettük.

Bár ez egyre ritkábban sikerül neki a képzeletbeli Birodalom határvidékén, abban a kisvárosban, ami után már nincs semmi, csak kietlen pusztaság. A barbárok vidéke. A barbároké, akiktől a Birodalom katonái elvették a földjüket, kivágták erdőiket, lecsapolták mocsaraikat, hogy ott „kultúrnövényeket” termesszenek „mindenki” örömére és gazdagodására. Igaz, a könnyű íjakkal és a Birodalom katonáitól szerzett puskákkal felszerelkezett barbárokon kívül mások is élnek a határvidéken. Békés halászok nádkunyhókban, közülük ejtenek foglyokat a katonák, hogy szörnyű kínzásokkal kiszedjék belőlük, mire készülnek a barbárok. „Igazi” barbárokat amúgy többnyire senki sem lát, bár néha közülük is elfognak egyet-kettőt, és hasonló módszerekkel vallatják őket. Például a lányt. Eltörik a bokáját, szemét tüzes vassal égetik, és ha nem is vakul meg, látása soha nem tér vissza tökéletesen. Őt sajnálja meg a főbíró, s Krisztushoz hasonlóan először a lábát mossa meg. Később valamiféle enyhén erotikus vonzalom támad közöttük, ám az öregedő férfi eleinte beéri a lány testének simogatásával, hűsítő olaj kenegetésével. A főhős közben egy másik lányhoz jár, aki oly zseniálisan színleli a vágyat és az orgazmust, hogy rendkívül népszerű a katonák körében. A főbíró tud erről, mégis úgy érzi, a lány kedveskedése, szexuális érdeklődése iránta őszinte.

Nincsenek nevek ebben a furcsa regényben, csupán a Birodalom legkíméletlenebb képviselője, a főbíró ellenfele, Joll ezredes jelenik meg nevesítve az első oldalaktól kezdve, majd regény vége felé a kegyetlenségéről hírhedt Mandel parancsnokhelyettes és a szakácsnő, Mai. A név nélküliséget, a hatalom erőszakgépezetét és a kanti kategorikus imperatívuszhoz ragaszkodó egyén konfliktusát lehet kafkai hatásnak nevezni, ám a manapság egyre több olyan mű lát napvilágot, ahol csak a szél fúj a pusztákon, port és régi keserűségeket kavarva össze újabbnál újabb kegyetlenségekkel. Tarr Béla filmjei ugranak be, no meg Dino Buzzati A Tatárpuszta című regénye. Ott szintén várják a barbárokat – a tatárokat –, ám soha nem érkeznek meg. Buzzatti a várakozás, a sziszifuszi kitartás szemszögéből vizsgálja az erődben élőket, míg Coetzee előrébb lép: a dél-afrikai író korunk legkínzóbb mételyeit, vagy ha jobban tetszik, kérdéseit festi fel regénye vásznára. Pedig nem ma írta a művet, hanem lassan már negyven éve, meg is jelent magyarul már korábban, de sok helyütt egész mondatok maradtak ki a fordításból. A mostani Athenaeum-kiadás ezért is fontos, meg persze a már említett mételyek: a szerző megtapasztalta fehér felsőbbrendűség, az egymás meg nem értése, a lenézett kisebbség eltárgyiasítása miatt. Dosztojevszkij Ördögök című regényében az összeesküvők meggyilkolják egyik társukat, hogy a kiontott vér, a közös bűn összekovácsolja őket. Tettük gondolkodásukat is megváltoztatja, ez a kognitív disszonancia, ahogy a kiváló szociológus, Elliot Aronson A társas lény című művében leírta.

Coetzee regényének talán egyik legborzasztóbb jelenetében (több ilyen van) az elfogott barbárok arcát és kezét dróttal lyukasztják ki, hogy aztán köteleket fűzzenek át rajtuk, s a kisváros főterén anyaszült meztelenül térdre kényszerítsék és megvesszőzzék őket mindaddig, amíg a hátukra festett „ellenség” felirat az ütlegek és a vér miatt el nem tűnik. Végül odaadják a vesszőt egyik-másik bámészkodó kislánynak, hogy ő is húzzon rá egyet a „barbár” meztelen ülepére. Ekkor próbál a korábban már árulás vádjával letartóztatott főbíró közbelépni, de őt is megverik, hiába kiáltozik, hogy „Mi vagyunk a teremtés csodái!”, hiába gondolja, hogy „mindenkire szégyent hoz, ha engedik, hogy egy lány megvesszőzzön egy férfit”. „Mit mondhattam volna nekik, ha hagynak?”– teszi fel a kínzó kérdést az író, illetve a főhős, a főbíró saját magának, immár összeverve, fájdalomtól félőrülten cellája magányában. „Hogy a kegyetlenkedés látványa megrontja az ártatlanok szívét? Lehet, hogy semmit sem értek volna a szavaim, amelyeket nem engedtek kimondani, és aligha tudtam volna hatni velük a csőcselékre.”

Ezzel együtt a főbíró megmarad magnak. S amikor a szigorú tél közeledtével és a rémhírek hatására szinte mindenki elköltözik a városból, ő, akit számtalanszor megaláztak, kifeszített kötelek felett ugráltattak, akivel a földről nyalatták fel az ételt, akit megvertek, hátrakötött kézzel a magasba húztak, hogy vállai kifordultak, szemén pedig a veréstől heg keletkezett – akárcsak egykori szerelmének az arcán, akit végül is visszavitt népéhez, a barbárokhoz –, szóval mikor majdnem kiürül a város, ő öregen és lesoványodva, de meg nem törve megszervezi az ottmaradtak élelmezését és a város védelmét. Egészen biztosan nem véletlen, hogy libidója, amelyről azt hitte, már végképp a múlté, szintén visszatér.

Szomorú, hogy azért kell megvédeni a várost, mert nem ismerjük az ellenséget, nem tudunk tárgyalni, beszélni velük, mert az első perctől kerüljük, akár a fertőt, patkányt, csótányt. Ez volt a manipulációja minden elnyomó rendszernek, ezért tudtak békében aludni a kínzások után a kápók. Azok ott nem emberek, mondták egymásnak. S ha a „nem emberek” fellázadtak, kitörtek a gettóból, átharapták az SS-tiszt nyakát, megölték a Gulág őrét, akkor valami félreértés történhetett csak. Rendszerhiba, amit minél gyorsabban reparálni kell. Vége a világnak? Vége van, mondja Coetzee, hiszen „valahol mindig vernek egy gyereket.” Dosztojevszkij szerint, ha a világot meg lehetne menteni egy gyermek halála által, akkor a világ nem érné meg az áldozatot. És ebben egyet kell értenünk vele.

Ugyanakkor addig, amíg vannak ilyen emberek, mint a főhős főbíró, még mindig van remény. Mint az első tavaszi napsugár, mint a hó alól kibújó első virág, mint a szivárvány az égen. Mint a kanti erkölcsi törvény. „Mostanában olyan gyakran ostobán érzem magam, mint aki rég tudja, hogy eltévedt, de csak tör előre, küszködve egy olyan úton, amely meglehet, sehová sem vezet.” Ez a regény utolsó mondata. És ez az igazi sziszifuszi mítosz.

J. M. Coetzee: A barbárokra várva. Fordította: Sebestyén Éva. Athenaeum kiadó, 2019.