Ugrás a tartalomra

 

Az üveghegy és a szilánkok

Juhász Ferenc-konferencia a PIM-ben

Tandori Dezső halálhíre (2019. február. 13.) „árnyékolta be” az eredetileg szűk körű szakmai diskurzusnak tervezett Juhász Ferenc-konferenciát a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A szervezők, Borsik Miklós és Parádi Andrea jóvoltából az érdeklődők neves költők és irodalmárok interpretációit hallhatták Juhász Ferenc költészetéről. A rendezvény nem csupán Juhász végtelen költői univerzumát próbálta közelebb hozni az olvasókhoz, de a hatalmas „üveghegyként” tornyosuló életművet „szilánkokként” övező Juhász Ferenc-i recepció fokozott jelentőségére is rámutatott, hiszen a költőről számos egymásnak ellentmondó tanulmányt írtak pályafutása során.

Pomogáts Béla, a társaság doyenje, Juhász Ferenc egykori barátja rendkívül érzelemgazdag előadásban idézte fel a közösen átélt emlékeket, mindenekelőtt Danilo Kiš, Illyés Gyula, Rónay György, Lator László és mások barátságát. Az ankét díszvendégei Juhász Ferenc özvegye (Juhász Ferencné Dr. Kilián Katalin) és Juhász Ferenc lányai (Dr. Juhász Eszter és Juhász Anna), továbbá Juhász Anna férje, Csáky Attila filmproducer voltak.

A konferencia egyébként, sajnálatos módon, Juhász Anna „haragjával” indult. A Juhász Ferenc „csillagszemű” tekintetét köreinkbe idéző irodalmárt ugyanis felháborította Margócsy István előadása, aki eleinte hosszan dicsérte Juhász Ferenc korai remekművét, a József Attila sírját, a költő későbbi eposzait azonban több helyütt „gusztustalannak” és „olvashatatlannak” bélyegezte. A felbőszült feleket bölcs Nesztórként Kabdebó Lóránt próbálta békíteni, aki később maga is tartott egy erősen személyes jellegű előadást, amelyben Juhász Ferenc világképét Bartók Béla esztétikájához mérte.

A súrlódás később Pataky Adrienn és Juhász Ferencné Dr. Kilián Katalin között folytatódott. A fiatal irodalmár ugyanis kétségbe vonta Juhász Ferenc Baumgarten-díját. Ezen újabb konfliktust követően az „üveghegy” és a „szilánkok” közti ellentétet végül Márton Lászlónak sikerült némileg feloldani. Az egyetlen „professzionális” író, aki elfogadta a szervezők meghívását, képes volt palinódiát írni egy évtizedekkel korábban elhíresült, Juhász Ferencet bíráló esszéjéről. Tapasztalata szerint az írott szó amolyan „kőbe vésett tábla”, míg a bírált mű megítélése bármikor megváltozhat az évek során, hiszen a szerző és a recenzens világa állandó mozgásban van. Az életmű csak a halállal zárulhat le, ezért az „igazi” recepció Juhász esetében lényegét tekintve csak most kezdődik, és az elkövetkező évtizedek feladata lesz hiánytalanul feltárni és birtokba venni a költő életművét, kiegyenesíteni az összes csikóhal-formájú kérdőjelet.

Reichert Gábor és Bedecs László Juhász diptichonjáról, a párhuzamosan is olvasható Apám és Anyám című hosszúversekről beszélt. Reichert kiemelte, hogy Juhász Ferencnek bevett szokása volt újraírni korábbi költeményeit, így az Apám című eposz az évtizedek során újabb és újabb szövegváltozatokkal gazdagodott. Konkrét szövegpéldákon keresztül mutatta be, hogyan vált az eredetileg „népies” hangnemben íródott fiatalkori hosszúvers érett epikus remekművé. Az apaképhez kapcsolódó gyermekkori traumák és ambivalens érzések Juhászt egész életén keresztül kísértették. A falusi mélyszegénységben született költő kezdetben sírásó volt, részt vett egy tömegsír horrorisztikus kihantolásában a háború után, valamint állandó résztvevője volt a halottak eltemetését megelőző „halottmosdató-szertartásoknak”. A halott apa testének rituális megfürdetése és megkenése mint alapvető gyermekkori élmény a költő számos versében megjelenik. Bedecs László az Anyám című vers konvencionális elemeit és a középkori siratóénekekkel való közeli rokonságát hangsúlyozta. József Attila Kései siratójának elementáris hatásától datálódik a magyar irodalomban az „anyaversek” jól kimutatható vonulata. Bedecs László példaként Sinka István (Anyám balladát táncol), Csoóri Sándor (Anyám fekete rózsa), Nagy László (Rege a Tűzről és Jácintról) és Pilinszky János anyaverseit említette. Ezek az anyasirató költemények – Juhászé különösen – egyfajta fordított Piétaként is felfoghatók. Érdemes megjegyezni, hogy Juhász Ferenc rendszeres időközönként „újratemette” halottait, így a monumentális temetkezési rítusok mintájára alkotta meg verseiben többek között József Attila, Latinovits Zoltán és Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet síremlékét. Ezek a „szent halottak” a költő szívében lettek eltemetve, és szarkofágjukat „tetőtől-talpig” az egyiptomi hieroglifeket idéző, jellegzetes Juhász Ferenc-i állatseregletek borították. Az Anyám című költeményben természetesen a költő édesanyja is díszes „verskoporsót” kapott: maga a kristálytiszta költői szív alakult olyan átlátszó üvegkoporsóvá, mint amilyenek az őskori rovarmaradványokat őrző értékes borostyánok.

Nagyon érdekes előadást tartott Kerber Balázs is, aki Juhász Ferenc életművét a Mindenség Katalógusaként (Catalogus Rerum) mutatta be, másfelől kiemelte a Juhász-eposzok „építészeti” jellegét, tervszerűségét. Megítélése szerint Juhász Ferenc konstruktív versfelfogása sokban hasonlít Szentkuthy Miklós világához. Ugyanakkor mindkét író nagy figyelmet szentelt a világot felépítő mikroszkopikus létezésnek, ezért tökélyre fejlesztették a költői képek „kinagyításának” és „kivetítésének” már Pomogáts Béla által is elemzett módszertanát. Következésképp: mindketten „ugyanabban a Kozmikus Közértben vásároltak”.

Németh Zoltán „erotikus-szöveggépével” elérkeztünk az este egyik legpikánsabb felvonásához. De Sade márki szövegeivel összevetve őket Németh szerint Juhász Ferenc eposzai lényegében végtelenített szóorgiák, szó-orgazmusok, amelyek szó-hernyók, szó-anakondák és szó-vonatok DNS-láncaiból épülnek föl. De Sade márki mintájára Németh Zoltán különbséget tesz „szó-figurák”, „szó-pozitúrák” és „szó-epizódok” között. Ezen speciális nyelvi lelemények úgy csimpaszkodnak össze kötőjel-formájú farkincájukkal, mint kémiaórán a szénatomok. Juhásznál természetesen minden szó minden más szóval (jelzővel) boldogan keveredhet, hiszen az örökös „bagzások”, „magzások”, „tenyészetek” és „enyészetek” földjén járunk. Németh kiemeli: Juhász eposzaiban a konkrét cselekmény többnyire epizód jellegű, minimális, a szövegek testét a hasonlathálók és figurális szóalakzatok építik fel, így alapvetően a villogó képek és áradó verssorok lesznek a „szexuális jellegű” élmény forrásai. Juhász költészetében a szerves anyagok gyakorta keltik szilárd kőépületek benyomását, míg a statikus struktúrák bármikor mozgásba lendülhetnek, mintha csontokból épült gótikus katedrálisok csordáját látnánk életre kelni a szemünk előtt. De Sade márki erotikus feljegyzései kapcsán egy gondolat erejéig térjünk vissza a Kerber Balázs által említett Mindenség- Katalógus elmélethez. De Sade márki és Casanova erotikus írásai mögött egyaránt Don Juan híres Listája, az úgynevezett „Leporelló Nőkatalógus” húzódik meg. Mozart leghíresebb operája – az 1787-ben keletkezett Don Giovanni – egy híresen cinikus ária formájában tudatja velünk a spanyol nőfaló hódításainak pontos számát: a Lista alapján Don Juan (olaszul Don Giovanni) élete során 640 olasz, 231 német, 100 francia, 91 török, és 1003 spanyol nőszemélyt „fogyasztott el”. A Katalógusok Katalógusát tehát Mozart alkotta meg, és többek között az ő operája inspirálhatta Juhász Ferenc katalógusokon alapuló, roppant precíz és tudatos költészetét. Így Umberto Eco, Márton László és Borsik Miklós nyomán talán nem túlzás Juhász Ferenc végtelen „szógyűjteményeit” olyan ontológiai mélységű „trófeák” módján elképzelni, mint amilyenek Don Giovanni hódításai voltak az operában. Ebben a felfogásban Don Giovanni a Listán szereplő asszonyok emlékeivel táplálkozik, míg Juhász esetében a szükséges szellemi táplálékot a költő szívébe temetett halottak szolgáltatják.

Hasonlóan erotikus húrokat pendített meg a Pozsonyból érkező Csehy Zoltán, az új magyar Ovidius, a magyar homoerotikus versek, valamint a transz- és a pánszexuális költészet Tomiba’ száműzött nagykövete. Cicerót idéző szónoklatában Juhász három históriás eposzát, a „Dózsa-eposzt” (A tékozló ország, 1954), a „Béla-eposzt” (A halottak királya,1970), és az 1956 tragédiáját feldolgozó, Krisztus levétele a keresztről (1993) című epikus költeményt elemezte. Előadásában „hermafrodita angyalokról”, „üvegtestű erdőkről”, „húsevővirág-lovagvárakról” és Juhász Ferenc nyelvi „kiméráinak” mindent elnyelő (magába olvasztó) lápvilágáról beszélt. A Juhász „olvashatóságát” megkérdőjelező narratíva itt visszájára fordult: a remekbe szabott szónoklat a Juhász-versek olvasása során tapasztalható extatikus élményt kívánta közvetíteni, amit Zoltán a „matéria boldogságaként” aposztrofált.

Ez a húsz perces Juhász Ferenc-apoteózis bízvást megkoronázhatott volna bármilyen más költői estet, ám ezen a konferencián inkább csak szerény bevezetése volt a most következő „őrületnek”. Hantai Simon világhírű francia festőművész és Juhász Ferenc barátságáról elsőként Varga Emőke tartott előadást, majd Nemes Z. Márió sajátos interpretációja következett. Nemes Z. a „Kaput Mortuumról”, a Dolgok legvégső Halálfejéről, a színtelen szín és az anyagtalanságig lecsupaszított Anyag végső stádiumáról beszélt. Hanta Simon fehér festményeinek végletekig leredukált képi világát állította szembe Juhász Ferenc aprólékos művészetével. Köztudott, hogy Hantai híres Mariale sorozatának egyes darabjait fehérrel festette meg, a vásznak textúrájában azonban redő formájú vájatokat képzett, így a látszólag üres festmények láttán a szemlélőben máris Szűz Mária leplének Piétát idéző gyűrődései ködlenek föl. Ezek a háromdimenziós, a vászon textúrájából erőszakos jelleggel kitüremkedő „hajtogatások” ugyanakkor egyértelműen vagina formájúak, a Nőiség és az Anyaság jelképei. Hantai Simon a vásznak egy részét elföldelte, hogy az Anya(g) elvesztésének gyötrelme teljes legyen, így „befejezett” műalkotásokról csak a festmények kihantolása óta beszélhetünk.

A Dolgok Halálfeje (a Kaput Mortuum) tehát olyan, mintha egy halból csupán a hal szájába ragadt horog maradna meg a végső rothadást követően. Nemes Z. ekkor felidézett egy 2014-es költői performanszot. Ezen a performanszon Márióék ledaráltak egy könyvet, mégpedig Juhász Ferenc legterjedelmesebb művét: a Halott feketerigó című époszt. Az iratmegsemmisítő segítségével ledarált papírcsíkokat savanyú káposztával ízesítve egy dunsztosüvegben hantolták el, majd a „komposztálódást” követően kihantolták és elfogyasztották őket, kivéve azon galacsinokat, amelyek a befőttesüveg falához ragaszkodtak. (A dunsztosüveg természetesen nem élte meg az előadás végét, egy szerencsétlen mozdulat következtében ripityává törött. Nemes Z. oltáriszentségként mutatta fel a Konferenciát szimbolizáló „szilánkokat”).

Nehéz lenne szavakkal visszaadni az est vége felé felélénkülő filozófusok – Horváth Márk és Lovász Ádám – bő húsz perces performanszát. Legyen elég annyi, hogy előadásukban mindenekelőtt az életmű összetettségét és folyamatosságát emelték ki. Horváthék szerint a verseket „redők” és „rizómák” (gyökerek) építik fel, Juhász nagy költői pillanatai pedig egyfajta filozofikus jellegű létállapotok: „leendések”. Minden elhangzott előadás közül talán ők jutottak legközelebb ahhoz a komplex világképhez, amit leginkább az ötezer látópontból álló juhászi Légyszemhez hasonlíthatunk, egy olyan legvégső „Szuperszimbólumhoz”, amely a világ bonyolultságát, összetettségét, és pillanatszerűségét adekvát módon fejezi ki. Lovászék szerint a juhászi szó-felhők lényegében „a költészet kék egére spriccelt ejakulátumok”…

Az előadások végeztével néhány fiatal költő kötetlen beszélgetése következett. A beszélgetést Nemes Z. Márió moderálta. Magolcsay Nagy Gábor Juhász természettudományos érdeklődését emelte ki. Véleménye szerint rendkívül nehéz megverselni olyan elvont fogalmakat, mint a szingularitás, ám Juhásznak ez sem jelentett gondot. Nagy Márta Júlia a Juhászt idéző hosszúversek visszatérését prognosztizálta az egyszerűbb megoldásokat követő „koncept-kötetek” ellenében. Bajtai András jó humorral A Zombi bosszúja című horrorfilmhez hasonlította Juhász Ferenc és a Juhász Ferenc-i recepció hangulatát. Végül, de nem utolsósorban említsük meg Sirokai Mátyás zenészt, költőt és kötéltáncost, aki a ma élő költők közül szinte egyedülálló módon képes megszólaltatni Juhász Ferenc „kozmikus-hangját” a könyveiben. Mátyás a Halott feketerigó nyelvi „nehézségeit” említette. Véleménye szerint a grandiózus mű egyes részleteiben is tökéletesen élvezhető. Kétségtelen, hogy a változó, többnyire huszonnyolc szótagszámú sorok sodrása olyan tökéletes, hogy a Halott feketerigó műértéke jelentős „fogyasztások” után sem szenvedne csorbát, így Nemes Z. mintájára akár kínai szerencse-sütik papírgalacsinjaként feltálalva is „fogyasztható” költemény maradhatna.

Az este legnagyobb hiányzójaként említsük meg Tandori Dezsőt, aki nem csupán juhászi léptékű életművével, de Juhászról írt számos tanulmányával is kiérdemli a figyelmünket, továbbá Tóth Ákos, Szabó Szilárd, Vilcsek Béla, Seregi Tamás, Schein Gábor irodalmárokat, valamint minden kortárs költőt, írót és versolvasót, akik jelenlétükkel tovább növelték volna a JAK által szervezett Juhász Ferenc Konferencia fényét és színvonalát. Külön említsük meg Hartay Csaba írót, az új magyar „Horatiust”, a magyar partikuláris irodalom egyik vitathatatlan húzónevét, őstermelői igazolvánnyal rendelkező okleveles Aranykalászos gazdát, az örkényi „egypercesek” félperces TÖMÖRkényekké sűrítőjét, a magyar költők csővezetékkel történő gabonaellátásának Vlagyimir Putyinhoz fogható referensét, a Juhász Ferencről elnevezett Aranymókusrendpézsmapocok-mezeirágcsálócsincsillagcsávó-díj idei várományosát, aki Budapestre jövet Nagy piros traktorjával akadhatott el valahol a Nagy magyar Pusztaságban. Legyen neki a föld puha a Juhász korai korszakát idéző örökös szántáshoz, vetéshez, aratáshoz!

Az est utolsó emlékezetes momentumaként Nemes Z. Márió meghívott néhány kortárs költőt a PIM büféjébe vacsorázni. Ám a múzeum éber biztonsági őrei ezúttal résen voltak, és elállták előlük a PIM irattárának és olvasótermének bejáratát. – „Non plus ultra!”

 

Debreceni Balázs

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.