Ugrás a tartalomra

Jelige: L’esprit d’escalier – Gázláng

Nem hittem volna, hogy látlak még valaha – főleg nem így, ilyen körülmények között.

Nem számítottam rád.

Csak írtál, hogy kéne ez, meg az – kéne vissza egy pár ruha, meg még pár dolog és én rögtön hisztériarohamot kaptam, hogy hogy lehet ezt ilyen hangnemben, meg pont most, és miért nem tudunk 3 hónap alatt eljutni odáig, hogy legalább emberekhez méltón beszéljünk a másikkal.

Aztán megcsörrent a telefon és ahogy megláttam a neved, felkészítettem magam a harcra – kiéleztem az elmém és megkeményítettem a lelkem.

Be kell, hogy valljam, megleptél.

Nem számítottam kedvességre, nem számítottam lágy, gyermeki szavakra, amikor megkérdezted, hogy beteszem-e a ruháidat a sajátjaim közé amíg ideérsz. Akadozott a hangod, mikor elárultad, szeretnéd érezni rajtuk az illatomat.

Nem tudtam, mire számítsak… Bezsúfoltam a ruháid a szekrénybe, ránéztem mindenre, körbejártam a csendtől pangó lakást – durva beton, feltekert szőnyegek, karton-dobozok és rozoga bútorok tarkítottak mindent, ömlött be a perzselő napfény az ablakon, szárítgatta a szatén színű falakat és a lengedező délutáni szellő mindenhol szétszórta a mész és a festék poros, tömény szagát.

Nyílt az ajtó és a kintről beszökő fényben ismerős arc bukkant fel.

– Szia – szóltál oda félmosollyal. Én karcos hanggal visszaköszöntem.

Ledöbbentem.

Mintha egy perc sem telt volna el azóta, hogy először láttalak, mintha a 2 év, amit velem töltöttél, semmit sem fogott volna rajtad – ugyanaz az ember voltál, akit egykor megismertem. Durva tapintású, barna hajjal, puha bőrrel, mandulavágású szemekkel, kedves arccal. Boldognak tűntél. Elgondolkoztam…

Ilyen lennél hát, nélkülem?

Leültél velem szembe, a pasztellrózsaszín fürdőköpeny rátapadt a bőrömre, a dekoltázsomat pedig szabadon hagyta. A hajam kontyba fogva, a számból cigarettafüst gőzölgött. Láttam, mire gondolsz, hisz nekem is ugyanaz járt a fejemben – hogy hányszor ültem itt az asztal mellett a sötétben, veszekedés után - mosatlan hajjal, fürdő-köpenyben, az arcomra száradt könnyekkel – hányszor szívtam egymás után, a fal mellé kuporodva a cigiket.

Olcsó, citromos sampon illatát hoztad magaddal, ami felüdülésnek tűnt a poros mész és a keserű dohányfüst egyvelegében. Mosoly húzódott az arcodon, a kulcscsontod kibukott a fehér póló kör alakú kivágásából. Olyan voltál, mint azelőtt – azelőtt, hogy tönkretettelek volna.

Csak néztük egymást.

Aztán mintha valami esztelen visszatartó erő szabadult volna fel, mintha mindkettőnkben elszakadtak volna a kötelek, s elpattant volna a szájzár – megeredtek a szavak és nem tudtuk abbahagyni a mesélést. Mesélted, hogy mi van nálatok otthon, én meséltem, hogy nálunk mi van, milyen volt a heted, hol voltál nyaralni. Én elmondtam, hogy eltűnt a fekete macska – az a fekete macska, amit mindketten annyira imádtunk, és közben mutattam, hogy egy szürke kiscica ott fekszik bent az ágyon - most ő van itt nekem.

– Hiányoztál – szólaltál meg végül. Nem tudtam, mit feleljek.

El akartam mondani, hogy nekem már volt azóta valakim, hogy nekem azóta már összetörték a szívem, hogy másvalaki miatt hagytalak el és hogy nem végződött jól, csak mélyebbre süllyedtem a régi gödörben, amiből sosem tudtam teljesen kimászni.

El akartam mondani, hogy sajnálom, hogy tudom, hogy az én hibám volt minden, hogy tudom, hogy megváltoztattalak. Hogy jobb embernek kellett volna lennem. Sírni akartam, üvölteni, hogy ne haragudj, hogy hibáztattalak, hogy megérdemeltem mindent, hogy most már rájöttem.

Mégsem tudtam megszólalni.

– Neked nem hiányoztam?

– Már volt… már volt valakim azóta.

– Nekem is, de semmi komoly, még Pesten ta…

- Nekem igen – vágtam közbe. Elhallgattál.

Eltűnt az arcodról a mosoly, de tudtam, hogy nem vagy meglepve.

– És most vele vagy?

– Már nem.

Felcsillantak a szemeid – a remény és a gyermeki naivság együttes villanása.

– Talán… Talán megpróbálhatnánk újra. Tudod, együtt.

– Nézd, nem hiszem, hogy készen állok most erre.

– De engem nem érdekel. Veled akarok lenni. Mióta elmentél olyan, mintha nem léteznék. Mintha elvesztem volna…

– Nem érted, hogy nem megy?! – förmedek rád és a sós könnycseppek már apró patakokként futnak le az arcomon. Mindenem remeg.

– Nem érted, hogy próbálok kilábalni ebből az egészből, hogy próbálok jobb ember lenni, megváltozni, de iszonyú nehéz, ha még mindig a pofonokat kapom vissza, amiket egyszer adtam?

– De értem.

– Nem érted…

Hanyag mozdulattal törlöm le a könnyeket az arcomról. Nem akartam sírni, főleg nem előtted. Sosem tudtad, mit kezdj velem ilyenkor.

Most viszont más volt – ösztönösen felkeltél, odaléptél és átöleltél. Finoman szorított a két kar, amikben évekig biztonságban és veszélyben is éreztem magam egyszerre. Beborított a citromos sampon illata és a felhevült bőr érzése, amire a könnyeim potyogtak, mintha az égően száraz talajra friss, tavaszi zápor hullott volna.

Elragadtatott a pillanat. Csecsemőnek éreztem magam, akit bölcsőben ringatnak és csukott szemekkel, altatódalra szenderedik el, nyakáig bújtatva a takaróba.

– Mosolyogsz.

A karakteres hang megtörte a csendet, a nyugodt, gyermeki álmodozást. Bár ne tette volna.

– Menj.

– Mi? – engedett rögtön a karjaid finom szorítása.

– Menj.

Nem szóltál semmit – az arcod így is mindent elárult. Tudtam, mit érzel – sokszor láttam már ezt a meggyötört arcot, a merengő barna szemeket és a lefelé forduló ajkakat.

Jobban emlékszem erre, mint a mosolyodra.

Elfordultál tőlem és lassú mozdulatokkal lépkedtél kifelé, mintha gyökerek húzták volna vissza a lábad, mintha minden mozdulatoddal azt ordítottad volna, hogy maradsz.

Kinyitottad az ajtót, és már nem volt visszaút. Az elhomályosodott üvegen keresztül figyeltem, ahogy visszanézel.

Kint eleredt az eső, a konyhában pattogott a gázláng a kávéfőző alatt – a ruháid a szekrényemben pihentek, én pedig az ajtóra meredve azon gondolkoztam, hogyan tudtam még egyszer tétlenül végig nézni azt, ahogyan elmész.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.