Ugrás a tartalomra

Jelige: Július – Kedd, péntek

Kedd, péntek… az idős asszony ilyenkor jár a piacra. Azelőtt vasárnap reggel is kiszaladt friss kenyérért az ura kedvéért. Hét közben jó volt a kétnapos is. Olyankor csak bekaptak egy falatot, lenyelték a kávét, aztán rohantak munkába. De vasárnap ábrándozhattak. Egy takaros falusi házról álmodoztak, ahova idős korukban visszavonulhatnak. Mióta a fiuk elment az országból, már semmi  nem kötötte őket a városhoz.

Az asszony szorgalmasan nézegette a hirdetéseket, és várta a pillanatot, amikor utoljára lépheti át a pusztulófélben levő gyár kapuját. Aztán egy napon minden összedőlt. Hónapokba telt, mire elcsendesült fejében a szirénázó mentőautó hangja, mire a lecsukott szemhéja mögött már nem villódzott az autó tetején forgó lámpa kék fénye, mire kiszellőzött orrából a keserű gyógyszerszag, mire megszokta, hogy nincs mellette még egy párna az ágyban, és mire beletörődött abba is, hogy többet nincs kinek vinnie vasárnaponként a még meleg kenyeret.

Csendesen vonult nyugdíjba, és megadóan átlényegült a beosztóan élő nyugdíjasok világába. Továbbra is kedd és péntek maradt a piaci bevásárlás napja, és bár akadt, hogy csak egy csokor petrezselyemre volt szüksége, mégis végigszemlélte a ládákban virító zöldségeket, beleszippantott a fűszernövények illatába, és amikor nem látta senki, megnyomogatta a barackok szőrös hátát, elég puhák- e.

Már nem járt a piacra vasárnaponként friss kenyérért. Egy hétig is eléldegélt egy kilónyin. A marhahúst drágállotta, inkább csontot vett, abból főzte a levest. Megtanult gazdálkodni azzal a kevéssel, amije volt. A vidéki ház képe már csak álmaiban bukkant fel, és egyre élesebben fogalmazódott meg benne, hogy a világban nincs helye az ábrándozásnak, mindenkinek ki van jelölve a maga helye, akár a térképen egy pont. Itt kell élnie mindhalálig ebben a szmogos, emberszagú városban, a piac mellett, egyedül.

Nem tudta tetten érni a pillanatot, amikor az öregsége ólmos lomhaságba fordult, és az idő, amely addig határozott metszésekkel darabolta fel a napjait reggelekre, délelőttökre, délutánokra, estékre majd éjszakákra, egymásba folyatta a napszakokat. Nyúlós masszává sűrűsödött a huszonnégy óra, szétzilálódott a rend az addig szigorú időpontokhoz illeszkedő teendői között, és abban a tétova időtlenségben, olykor a délelőtti piacolás átcsúszott a délutánba. 

A délutáni piac semmiben nem hasonlít a délelőttihez. Az árusok egy része már összecsomagolt, üresek az asztalaik, a saláták is megroggyantak a levegőtlenségben, szétgurult szőlőszemeket kerülgetnek a késői bevásárlók, és a tetőn át beszűrődő fáradt októberi fényben a délelőtti friss színek most fakónak tűnnek, akár a hajnaltól talpon levő, borostás képű targoncatologatók.

Ebbe a színehagyott, lustán hömpölygő, késő délutáni világba egy pénteki napon becsöppen egy fiatal nő, akit visz az endorfinok pumpálta lendület. Rózsaszín tűsarkúban kopog a sorok között, fűszeres virágillat nyargal utána.

A virágos parfüm illatú, rózsaszín tűsarkúban kopogó nőnek is két biztos pont van az amúgy széthullott életében; kedd és péntek. Olyankor szabadnapos, akárcsak az a férfi, aki szintén a piac közelében lakik. Ő ezeken a napokon kora reggel bevásárol. Végigböngészi a papírra felírt lajstromot, amit a felesége kikészít, amikor hajnalban elindul. Ő kedden és pénteken huszonnégyórázik. Kedden és pénteken a férfi főz. Jut belőle a rózsaszín tűsarkús nőnek is. Az ágyban esznek tálcáról. Aztán szeretkeznek, filmet néznek dévédéről, majd újból szeretkeznek. Amíg a nő felöltözik, a férfi elmosogat, aztán óvatosan kinyitja az ajtót, körülnéz, nincs-e valaki a folyosón. A nő kisurran az ajtón. Lábujjhegyen megy a folyosón és a lépcsőkön is, csak akkor ereszkedik le a tűsarkakra, amikor már kilépett a kapun. Az utcán magabiztosan lépked, árnyékként követi a parfüm fűszeres illata.

Így van ez fél éve, minden kedd és péntek délután. Ilyenkor találkozik a férfival, aki most még nem veheti el, de el fogja venni, mert megígérte, hogy el. Ezért kell a tűsarkú, amibe bedagad a lába, mire hazaér, ezért kell, hogy a kis üveg olcsó parfüm mindig kéznél legyen, ezért kell lábujjhegyen pipiskednie a lépcsőn, hogy ne hallják, amint eloson a férfi lakásából.

Hozzá nem mehet fel, a bérbeadó a szomszédban lakik, minden mozdulatát figyeli, és különben is az egyetlen szobát a gyerekével lakja. Kicsi a hely, az ágyak szorosan egymás mellett vannak, mert a gyerek néha fél, és akkor odabújik hozzá, befúrja a fejét a mellei közé. Így alszanak reggelig. Sokszor arra gondol, hogy eljön az idő, amikor majd a hízásnak indult, de még izmos testű férfi lesz az új apuka, aki átkarolja őt, és egymás lélegzetébe burkolódzva alszanak reggelig. Talán egyszer így lesz, reméli. Talán.

Kedden és pénteken a nő anyja megy a gyerekért az oviba. Kakaós csigát vagy pogácsát vesz, azt majszolják a kislánnyal, míg a játszótérre érnek. Amíg lökdösi a hintát, és suta mondókákat gagyog a lendület ütemére, a kicsi lány gödrös arcát fürkészi, vajon mennyire hasonlít arra a férfira, akit ő csak futtában ismert, és abban reménykedett, hogy a lánya nem bútorozik össze azzal a nagyhangú széltolóval, aki az edzőteremben addig emeltette a súlyokat a lányokkal, amíg kívánatosra nem gömbölyödött a fenekük.

A tűsarkúban illatozó nőnek kedden és pénteken nem kell sietnie délután. Ma végignézheti a kínai boltokat az emeleten. Megtapogatja a halomba szórt fehérneműt. Végül vesz két fekete csipke bugyit. A férfi imádja ezeket.

Aztán lifttel lemegy a földszintre. Egyenletes ütemben kopog a rózsaszín cipője vékony sarka, amíg elhalad az asztalok előtt. A férfi árusok bámulnak utána, némelyik megereszt egy-egy éles füttyszót is, aztán összeröhög a szomszédjával.

Távolról nézegeti a krumplit meg a hagymát. Nem vesz belőlük. Ma nem! Tűsarkúban, fenékre feszülő, szűkszoknyás kosztümben degeszre tömött, hagyma szagú nejlonzacskót cipelni snassz. A gyümölcsösök standja felé kanyarodik. Málnát akar venni a gyereknek. Kicsi, áttetsző dobozban málnát vinni elegancia. Elfér a táskában a bugyik mellett.

Az idős asszonnyal egyszerre érnek a málnaárus nő asztalához, aki csak kedden és pénteken béreli a helyet. Negyed kiló málna kilencszáz forint. Az idős asszony nem vesz málnát sosem, neki a kilencszáz sok. Nézi, amint a lakkozott körmű ujjak kecsesen válogatják a száz és kétszázforintosokat a pénztárca bugyrában. A parfümből a fej és a szívillat már eltűnt, és csak kesernyés, ázott avarszagú kipárolgás maradt.

Míg a fiatal nő keresgéli az aprót, a málnaárus összekotorja a tálcán szétgurult utolsó málnaszemeket, és beönti egy műanyagdobozba. Csókolom, kiált az idős asszonynak, tessék ezt elfogadni. Ajándék. Nem jövök két hétig. Nászútra megyek Dubaiba. Tetszik tudni, hol van?  Az idős asszony zavartan néz körül, vajon tényleg övé a málna? Szégyenlősen kuncog, míg nyújtja a kezét a doboz felé, Dubai nem érdekli. Flancos urizálás. Akár egy egér, úgy siet el a gyümölccsel.

A tűsarkús, avarszagú nő ujjai megdermednek a pénztárca alján. Felkapja a fejét a hangra, és tüzetesen végigmustrálja azt a másikat, aki az asztal túloldalán a kiürült rekeszeket illeszti egymásba. Most látja csak, milyen fiatal. Szinte gyerek. Kirí a többiek közül. Akár egy alapos orvos, úgy tapogatja végig a szemével. Keresi az arcában, a szemében, a mozdulatában, a foga állásában, a szája görbületében, a blúza ráncában, a nyakán ülő szemölcs formájában, a haja kunkorában azt, amitől annak a másiknak több jut egy férfiből, mint néhány óra kedd és péntek délután. Akinek Dubai nyitólépés egy új játszmában.

 A két nő egymást fürkészve áll az asztal két oldalán. Tapinthatóvá válik közöttük a levegő. Mintha ugyanazért a férfiért küzdene mindkettő a maga módján. Az egyik a lányos könnyedségével, apró, hegyes melleivel, a földszagú tenyerével, a mélyfekete szembogarával, a cakkos szája sarkában elmaszatolódott vörös gyümölcs levével, a másik, a parfüm illatú, pedig a hosszú körmeivel, a kecses cipőben billegő bokájával, a hízásnak indult, de még gusztusos csípőjével, a rafinált kontyba tekert bronzvörös hajával, a tarkóján megrebbenő pihékkel. Pengevékonyra húzza a száját, míg kiszámolja a pénzt, és a lány tenyerébe helyezi, amely úgy simul az ujjai alá, akár egy kinyílt kagyló.

Megdermed az idő a mozdulatban, és beleragad a mézgás jelenbe. A jövő, mint elnagyolt festékfolt, kontúr nélküli maszat rezeg a horizonton. És abban a megsavanyodott levegőjű piactérben, ahol a pillanatnyi lét mámorában bódult egykedvűséggel csörren az apró, csusszan a papírpénz kézből kézbe, gazdát cserél a tök, a répa, kosárba kerül az alma, csattan a bárd a húsos csontokon, senki nem gondol arra, hogy a bronzvörös hajú még sokáig fog kopogni a tűsarkúban. Lesz majd kék meg fekete és piros is, mint ahogy lesznek más férfiak is, akik mind ígérik, hogy el fogják venni, csak várni kell. És ő kitartóan kopog majd azokban a cipőkben, ameddig még bírja a bokája a húszcentis sarkakat, aztán majd jönnek az alacsonyabb, kényelmesebb lábbelik, amíg még egy gyufalángnyi remény is van, hogy lesz majd valaki, aki kihasad, és elé hullik egy másik életből. Nem sejtik sem ők, sem akik ráérősen bámészkodnak, vagy éppen sietősen cipekednek, hogy az idős asszonyt, aki most mohón szemezgeti a málnát egy sarokba húzódva, rövidesen elfújja a szél erről a világról. Egy keddi napon a piacon találja meg a halál. Hamar elszállítják a gombaárus standja mellől, csak a gurulós kiskocsija marad még egy darabig a falhoz támasztva.

És azt sem tudják, hogy hármuk közül csak az idővel fájós derekúvá, kedvetlenné váló málnaárus asszony marad meg a piacon, kedden és pénteken, aki az asztalkája mögött szétfolyik, mint a tejbegríz, és a szája körül kemény ránccá szikkad az az egykori málnamaszat. Karácsony tájékán majd mákot és diót is árul, igazgatja a dobozkákat, aztán ölébe ejtett kézzel úgy nézi a hétvégi tömeget, azt a félrebillent, rücskös valóságot, akár egy bűvésztrükköt. Olykor megropogtatja fájós ízületeit, aztán, amíg nincs vevő, mesés történeteket horgol az előtte elhaladó kosarak, sapkák és félretaposott cipők köré.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.